Hogyan vágjuk haza a családi idillt? Íme a régi, de megbízható recept!
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.05.17. 10:02 | Frissítve: 2014.05.18. 09:03
Debrecen – A Iokaszté királyné több, mint egy történet a görög hősről, aki az anyjával élt házaséletet. Amikor vége, akkor sincs vége, lehet beszélni róla. Kritika.
Nő és férfi (Ráckevei Anna és Gál Tamás) öleli egymást az ágyon. Reggel van, gyönyörűen indul a nap. Arról beszélnek, milyen jó együtt. A nő sóhajtozik, hogy azért mennyire fut vele az idő, bizony, öregszik már lassan. A férfi viszont tiltakozik, ugyan, dehogy, szerelmem, és dicséri, cirógatja, udvarol neki lelkesen. Házasok, van négy gyerekük. Jól élnek, működik köztük a szex is. Így indul a kortárs kanadai író, Nancy Huston darabja, a Iokaszté királyné. Ez a Csokonai Színház mostani évadának utolsó premierje, mely a görög drámák jegyében fogant. A díszlet egyszerű, de mutatós: emelkedő félkörív, mely egyszerre térelválasztó és a palota fala, a középpontban a házastársi ággyal.
Ha így menne a darab tovább, talán el is unnánk egy idő után. Ám hirtelen felemelkedik a nézők közül egy régies öltönyt viselő férfi (Schlanger András) és közbeszól: álljunk csak meg, és nézzük meg jobban, miről is van itt szó valójában. S arról beszél – olykor keverve a delphoi jósdát, meg a bécsi pszichoanalízist, Freud világát –, hogy egy jó házasságról nem születik semmi. Ám a féreg már ott van ebben a történetben is – csak meg kell találni... Ennyi a közjáték (az első), és a történet máris pereg tovább. Megtudjuk, hogy a feleségnek ez a második házassága. Az első férjével, aki tragikus körülmények között elhunyt (meggyilkolták), nem jöttek ki túl jól. A második férj pedig ugyan 20 évvel fiatalabb nála, ám olyan összhang van köztük, aminek köszönhetően a nővel megállt az idő, a férj pedig (részben az uralkodás terheinek súlya alatt is) egyszerűen hozzáöregedett. Így élnek ők, imádják egymást, ahogy két fiukat és lányukat is. Ideális család, mondhatni.
Csak az a fránya pestis ne tombolna a városban. Ami nem véletlenül sújtja Thébát. Egy átoknak köszönhetően arat a halál. Szörnyű bűnös bujkál e közösségben, akit ki kell vetni, mert vér tapad a kezéhez, és egyáltalán: iszonyatos tetteket követett el. Iokaszté férje, Oidipusz, a város királya megfogadja népe előtt, hogy kideríti, ki ez a rettenetes ember és elűzi. Ám ezzel feldúlja családi fészkét is, mert asszonya rosszat sejt, érzi, valami van, amit jobb lenne nem feszegetni. Oidipusz azonban hajthatatlan és nyomozni kezd.
S innentől az idill elindul a sötét tragédia felé. A néző pedig érzi, van abban igazság, amit Iokaszté képvisel, akit balsejtelmek gyötörnek, és hagyná a vájkálást a múltban. Hiszen csak az fáj, amit tudunk. Miért is ne élhetnék az életüket úgy, mint eddig? Ugyanakkor beleborzong abba, mi is az, ami eddig nem bukott ki és nem robbantotta szét a főhősök életét. Ahogy a mai ember racionális (és kissé száraz) gondolkodását megjelenítő öltönyös férfi is dühöng, hogy miért most van ez az egész. Húsz éve senkit nem érdekelt, hogy halt meg az akkori király? S hogy miért is vetette egy ifjú idegen karjaiba magát olyan könnyedén az akkor 34 éves Iokaszté? Szerelem volt első látásra, tagadhatatlan. De hogy annyi éven miért nem beszéltek arról, ami azelőtt történt, hogy találkoztak... Sosem volt ez téma az ágyban, vagy az asztalnál?
Ha úgy tetszik, a jóslatok és mitológia állnak az egyik oldalon, a másikon meg a modern világ, ahol mindennek oka, értelme és magyarázata van. Az más kérdés persze, mire megy azzal a mai ember, mennyivel van előrébb, hogy nem hisz semmiben, hogy észérvekkel cáfolja a szörnyeket, a meséket, és lesepri az asztalról az isteneket is. A mi világunkból érkezett öltönyös fickó pökhendi okoskodása egy idő után zavaró lesz. Igaza van – de mit ér vele? Vagy mit érünk mi? Vagy Iokaszté? A tudás valóban boldoggá tesz? Megoldás mindenre? Nincsen semmi, csak az érvek, a tények világa? Még szerelem sincsen – csak a fránya kémia? S ha már itt tartunk, akkor a tudás ellentéte a nemtudás lenne? Vagy a hallgatás? Az elhallgatás?
A történet feszülten halad előre a saját útján, mint valami thriller. A palotában szép lassan kitör a pánik: a királyné szolgálónője (Varga Klári), asszonya múltjának és minden titkának tudója maga is pestises lesz, a ragály elviszi. Így már senki nem marad, akivel Iokaszté megoszthatná a fájdalmát, a kételyeit, a rettegését. Legfeljebb a lányaival: Antigonéval (Szalma Noémi), aki heves természet (s nem véletlenül ugrik majd össze nagybátyjával egy másik darabban), és Iszménével (Sárközi-Nagy Ilona), aki egész frissen indult el a nővé válás útján. De ők sem segíthetnek rajta, amikor kiderül az igazság: nem élhetnek örök boldogságban, férjével, mert Oidipusz nem pusztán élete párja, hanem a fia is. Ő az elveszett első gyerek, az első házasságból, akit egy jóslat miatt akkori (és gyűlölt) férje kidobott, remélve, hogy így nem teljesül a jóslat, miszerint Oidipusz megöli apját és feleségül veszi az anyját. Ám a jóslatok lényegéhez tartozik, hogy nem úszhatók meg. Iokaszté sem tehet mást: az életével képtelen bármit is kezdeni ezek után, nem marad más számára, csak a halál. Felrohan a palota falát jelképező félköríven (ami távolról akár a genetikai információt, az örökítőanyagot tároló DNS-spirálra is emlékeztet, tehát utal a sorsra, a sorsszerűségre is, ha úgy tetszik) – és végez magával.
S itt következik be az a valószínűtlenül szép pillanat, amikor már mindennek vége, hogy a halott anya és a lánya találkoznak. Iszméné elbúcsúzik a kötélen lógó Iokasztétól, s egyetlen halk mondattal összeköti a múltat, a jelent, az életet és a halált. A reméltet, a vágyottat, a lehetségeset és a lehetetlent.
Az előadás nagy erénye, hogy nem unalmas, szó sincs arról, hogy ez egy poros, érdektelen sztori lenne követhetetlen és papírízű, netán értelmetlen antik jellemekkel. Ezzel szemben érthető és követhető, viszont megadja a nézőnek a felfedezés örömét, nem taszítja átláthatatlan homályba, ami dicséretes, mert azért nem mindennapi családtörténet ez. (Bővebben a részletekről itt lehet olvasni.) Nem is túl hosszú: szünet nem szakítja félbe, másfél óra alatt lejátszódik ez a történet. Ennyi az élet, 90 perc: az idill szétrobban, és romokban hever a város mellett az amúgy végtelenül szimpatikus királyi pár élete is.
Az ugyan elgondolkodtató, hogy a nyolc szereplőből négy miért meghívott vendég, s nem a társulat tagja a színlap szerint. Ugyanakkor Schlanger András figurája telitalálat: hatásosan ellenpontozza Ráckevei Anna és (a szintén vendég) Gál Tamás letisztult, klasszikus játékát (akik egyébként nagyon szépen beszélnek). Schlanger bevisz minket a történetbe, a sűrűbe, a mocsárba – aztán persze elengedi a kezünket, s hagyja, gondoljunk és érezzünk csak azt, amit akarunk. Dönthetünk, hogy felháborodunk, undorodunk, sajnálkozunk, vagy botrányt kiáltunk. Az előadás ezért is jó. Vége van: és nincs vége. Lehet beszélni róla. Jó a szöveg, jó a történet, jók a színészek, jó a zene és nem utolsósorban nagyon jó Gemza Péter rendezése (ami a tér látványosan és mozgalmas bejátszása mellett a technikát is frappánsan behozza a jóslatok megjelenítésénél). Tulajdonképpen itt van a feladott labda, talán most kezdődhetne ez az évad. De mivel a mostani a végére jár, ez alapján szavazzunk bizalmat a következőnek.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)