Belépés
Regisztráció
Ha kérdezik őket, a debreceniek bizony mesélnek
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2023.03.04. 13:00 | Frissítve: 2023.03.04. 13:00
Debrecen – A várossal, a debreceniséggel pedig akár már az ovisok is elkezdhetnek ismerkedni. Ez is kiderül a Méliusz gondozásában megjelent könyvekről.
Alig egy esztendő alatt három, a debreceniséget középpontba állító könyv jelent meg a Méliusz Juhász Péter Könyvtár kiadásában.
Harangi Attila és Löki Viktor közös munkája, a Debreceni cívisházak és lakóik nyomában című kötet a debreceni identitás, az építészeti örökségeink, a helyi értékeink és a cívisváros múltjának felmutatása szempontjából rendkívüli jelentőségű. Erről korábban írott cikkünket itt olvashatják.
A másik két kötet, a Debreceni egypercesek és Az én Debrecenem születését is sikeres pályázatok tették lehetővé. E könyvek kereskedelmi forgalomba nem kerülhetnek, viszont hatalmas az érdeklődés irántuk, megtalálták és megtalálják az olvasóikat.
Ufófej a hűtőn
A Debreceni egypercesek szerzője Löki Viktor, aki civilben biológus, emellett a Streets of Debrecen projekt létrehozója. Célja lefotózni a város összes utcáját. Ahogy ebből a könyvből is látszik, nem arra törekszik, hogy az emblematikus épületeket örökítse meg. Nem turistáknak szánja fotóit és történeteit, hanem azoknak, akiket a részletek érdekelnek. Kószálásai során azt a Debrecent térképezi fel Löki Viktor, ami leginkább számunkra lehet tetten érhető és ismerős. A Piac utcán sem feltétlenül a Nagytemplomot vagy a városházát fotózza, hanem mondjuk egy olyan jelenetet, ahol 1986-es évjáratú autójának támaszkodik tulajdonosa a parkolóban. Városszéli helyeken és belvárosi utcákon készült fotók egyaránt helyet kaptak a kötetben. Nagyon sok képen láthatunk autót, kutyát, macskát, idősebb férfiakat és nőket.
Löki Viktor nem csak fényképez. Beszédbe elegyedik az emberekkel, kéri, hadd fotózza le őket, vagy a kerítést, a szekérkerekeket, a hűtőre kihelyezett ufófejet, a mozaikos berakást a házon, a csirkét, a cicát, az ablakot – ami éppen megragadja a figyelmét –, és kérdez is. Hány éve laknak itt, harap-e a négylábú, milyen itt az élet. Fotóiról főképpen a marginális lét integet ki, rövid írásainak szereplői pedig általában közlékenyek. Szívesen válaszolnak a kíváncsi fotósnak, aki meg is állapítja, ha kérdezik a debrecieket, azok akkor bizony beszélnek, és olykor megkínálják kávéval, süteménnyel is – amiben van némi ellentmondás ahhoz képest, hogy azt szokták mondani, a debreceniek eléggé távolságtartók.
Sajátos technikával készült a kötet anyaga, hiszen amikor az ember jár-kel, fogja a fényképezőjét, keresi a témát, nézi, mit érdemes megörökíteni, s találkozik valakivel, akkor nem az lesz az első, hogy előrántja a diktafont, hanem ráköszön a szembejövőre, az válaszol, s elindul egy spontán társalgás. Aztán majd otthon lejegyzi az egészet. Ennélfogva persze eltöprenghetünk azon is, mennyire szó szerintiek, mennyire pontosak ezek a rövid, életképszerű írások, mennyiben tartják meg azt a stílust, hangütést, szóhasználatot, ami a beszélgetőket jellemzi. Az emlékezet ugyanis szelektív, ugyanakkor az is igaz, hogy ami igazán fontos, az megmarad (az marad meg) bennünk. (Persze, van olyan szöveg is, ahol a szerző jelzi: a beszélgetésről hangfelvételt készített.)
Amit itt kapunk, az nem szépirodalom, nem is szociográfia, mégis szerethető, s jól olvastatja magát. Jó a címválasztás Örkény István abszurd és groteszk egypercesei nyomán – ahogy nála, Löki Viktornál is többféle stílus jelenik meg. Szubjektív is, teszem hozzá, mert ha mást szólít meg – mondjuk nem a hajat vágó hajléktalanokat –, akkor egészen más történetet visz haza a fotós felfedező útjáról. Azon eltűnődtem, nem kellett volna-e címet adni az írásoknak – Örkény adott –, s hogy mennyiben pótolja a címet a fotó melletti információközlés (képszám, helyszín, koordináták stb.), de alapvetően így is kiválóan működik a könyv, fontos dokumentuma a cívisváros ezredforduló utáni harmadik évtizedének.
Olvasd el a szemközti oldalon!
Egészen más korosztályt szólít meg Az én Debrecenem: ez a nagyalakú, gazdagon illusztrált könyv elsősorban az óvodásokat és kisiskolásokat célozza meg, s rajtuk keresztül a szülőket-nagyszülőket.
Az illusztráció és a grafika Grela Alexandra és Kónya Ábel munkája, a kötetben olvasható, játékos versek pedig a zentai születésű, Szegeden élő Kollár Árpád költő, műfordító alkotásai. Magát a törzsszöveget a Déri Múzeum igazgatóhelyettese, Lakner Lajos írta, akinek kutatásai területéhez tartozik Debrecen és a magyar irodalom világa is. Nem volt egyszerű dolga, mert egy óriási tudáshalmazból kellett kiválogatni azt, ami érdekes és befogadható a legfiatalabbak számára is – és azon a nyelven megírni mindezt, amit az ovisok és a kisiskolások is érteni fognak.
Ugyanakkor ha a debreceniségről akarunk beszélni, az mégis olyasmi, ami minden elvontsága mellett is látható (épületek, műemlékek, utcanévtáblák) és tapintható (hiszen vannak tárgyi emlékek is). Kollár laza, svéd gyermekverseket idéző darabjaival jó ritmusban mutatják meg ezt a várost.
A kötet utazás térben és időben: lapjain feltűnik többek között a változó Debrecen, a főtér, a Piac utca, az egykori „Nagyhíd”, a református kollégium, a könyvnyomtatás. De olvashatunk a főnixmadárról, mint Debrecen jelképéről, vagy a helyi céhek, műhelyek (mesterségek), a debreceni Füvészkert világáról is.
A képanyag számomra inkább tarka, mint színes, felnőtt fejjel én hiányolom belőle azt a fajta harmóniát, amit mondjuk a Tesz-Vesz város vagy a Mosó Masa kínált a gyerekeknek. Tudom persze, hogy 2023-ban már 55 éves Varga Katalin gyerekkönyve (a Mosó Masa első ízben 1968-ban jelent meg, a Gőgös Gúnár pedig 1962-ben!), s egészen más az a világ, amiben élünk, itt és most másféle ingerek érik a gyerekeket. A művészet, a modern művészet is más, mint akkor.
Ugyanakkor dicséretes, hogy egyfajta interaktivitásra törekvés is megjelenik a kötetben („olvasd el a szemközti oldalon, hogy mi is volt az a Nagyhíd”), és az is, hogy a gazdag képanyagban rendesen el lehet merülni. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy az átlag felnőtt olvasó (aki ölébe veszi a gyereket-unokát) választ tud adni például egy olyan kérdésre, hogy „hova tűnt a költő a Kétmalom utcából”. Ez persze azt is jelenti, a felnőtteknek is van mit tanulniuk arról a helyről, ahol élünk. Ne csak Csokonai Vitéz Mihály és Szabó Magda nevére bólintsunk, hogy igen, tudjuk kik ők, hanem legyen természetes mondjuk Térey János debrecenisége is.
Az én Debrecenem szerzői felfedezésre buzdítanak: fedezzük fel velük ezt a várost, ismerjük meg utcáit, tereit.
2023.06.06.
