„Ha a gyerek csak rajzfilmeket néz, nem indul be a belső mozi”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.01.16. 10:55 | Frissítve: 2022.01.16. 10:55
Debrecen – Miért fontos, hogy a gyerekek szeressenek olvasni? Miért kell könyvet adni a kezükbe? Kell egyáltalán? Lovas Anettet kérdeztük. Interjú.
Lovas Anett el sem tudná képzelni az életét könyvek és olvasás nélkül. Nem csak szereti ezt a világot, de ír is róla, s tanítja is. Neki a legkisebbek is számítanak, mert a gyermekirodalom a szűkebb szakterülete.
Illusztráció: pixabay.com
Dehir: Sátoraljaújhelyen született és bár Debrecenben két diplomát is szerzett, néhány éve Sárospatakra költözött családjával. Mi vitte vissza arra a vidékre?
Lovas Anett: Biztosan furcsának hangzik, de elsősorban a honvágy: a Zemplén hegyei, folyói, történelmi és kulturális öröksége olyan kincsek, amelyekre nap mint nap rácsodálkozom a hazaköltözésünk óta is. A Debrecenben töltött tizenegy év azonban rendkívül kitágította a horizontom, és számtalan élménnyel, tapasztalattal gazdagított. A Debreceni Egyetemen magyar nyelv és irodalom szakos tanári, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen pedig hittanár-nevelői végzettséget szereztem, az egyetemi évek hozadéka azonban nemcsak a két diploma, hanem az is, hogy többféle hallgatói-oktatói közösséget ismertem meg, sokféle szemlélettel, világlátással találkoztam, nagyszerű emberek vettek körül mindkét intézményben. A hazaköltözés legnagyobb nehézsége az volt, hogy a baráti és munkakapcsolatoktól távolabb kerültem, de szerencsére sokan meglátogatnak itt, Sárospatakon is.
Dehir: Azért időnként visszahúzza a szíve a cívisvárosba. Milyen érzésekkel tér vissza, mint az egyetem doktorandusza?
Lovas Anett: Igyekszem havonta-kéthavonta Debrecenbe utazni, az utóbbi időben a vírushelyzet miatt ritkábban. Bár lassan ötödik éve lesz, hogy Sárospatakon élek, mégis minden alkalommal úgy lépek ki a Nagyállomás elé, mintha hazaérkeznék – Debrecen egy kicsit a második otthonommá vált. Az egyetemen ismerős baráti, kollegiális közösség vár, akiktől rengeteg támogatást kapok a pályám során, szeptember óta pedig a sárospataki Tokaj-Hegyalja Egyetemen is oktatok, ahol hasonlóan melegszívű és segítőkész kollégákkal dolgozom együtt.
Dehir: Mindig is szeretett olvasni?
Lovas Anett: Annyira, hogy az első emlékeim is ehhez kötődnek, nagyon korán megtanultam olvasni. Először a felfedezés élményét, később egyfajta menekülést, belefeledkezést, még később szenvedélyt jelentett az olvasás, mostanában pedig fontossá vált, hogy a könyvek szeretetét a kislányunknak is átadhassam.
Dehir: Mikor döntötte el, hogy az irodalommal szeretne behatóbban foglalkozni?
Lovas Anett: A középiskolai OKTV-re készülve. A sárospataki könyvtár nagytermében ültem és azokat a könyveket lapozgattam, amelyeket a nemrégiben elhunyt Tapa András hozott elő nekem a raktárból – kiváló, gondos könyvtáros volt. A megyei fordulóra Kosztolányi életművéből készültem, és ahogy azt a rengeteg tanulmányt, cikket böngészgettem,
elfogott az az elemi öröm, amit ma is érzek az irodalomtudományos kutatás során: hogy valami újat tanulhatok, és a tanultakból valami sajátot rakhatok össze. Ez az öröm indított el a pályán.
Dehir: S hogy került a képbe a gyerekirodalom?
Lovas Anett: Gimnazistaként nemcsak a klasszikus irodalmat faltam, hanem kortárs ifjúsági regényeket is: együtt kamaszodtam Harry Potterrel és barátaival, de nagyon szerettem Louis Sachar vagy Lois Lowry könyveit is. Az egyetemen ez az érdeklődés szükségszerűen alábbhagyott. Később, amikor már a debreceni teológián dolgoztam, sokat beszélgettünk a fiatalkori olvasmányélményekről Bodó Sárával, a Gyakorlati Teológia Tanszék vezetőjével. Ő adta az ötletet, hogy tartsak egy kurzust arról, hogyan lehetne gyerek- és ifjúsági műveket hittanórákon feldolgozni. Néhány féléven keresztül (először Kustárné Almási Zsuzsanna kolléganőmmel közösen, később már önállóan) óraadóként foglalkoztam ezzel a témakörrel, a tájékozódásban pedig nagyon sokat köszönhetek a Lapis Józseffel folytatott beszélgetéseknek is.
Dehir: Más ez a világ, mint a felnőtteké?
Lovas Anett: Nem radikálisan, de más. A legjobb könyvek komolyan veszik az olvasójukat, és ez igaz a gyerekkönyvekre is. A legizgalmasabb alkotások azok, amelyek nem akarnak direkten nevelni, tanítani, amelyek nem „leereszkednek” a gyerekhez, hanem partnerként tekintenek rá, akivel párbeszédbe lehet lépni. Ez a párbeszéd abban is eltérhet a „felnőtteknek szóló” könyvekétől, hogy a gyerekeknek írott szövegek gyakran hívnak játékba a nyelvvel, a dallammal, a ritmussal, vagy prózai alkotások esetében a narrátorral, a szereplőkkel.
Dehir: Hogy látja, most kik a népszerű szerzők, s miket olvasnak szívesen a gyerekek?
Lovas Anett: A legkézenfekvőbb mintám a saját lányom, aki nagy kuflirajongó, emellett újabban Marék Veronika Boribon-meséit is megszerette.
Óvodás szülőtársaktól tudom, hogy a kuflik, illetve Dániel András további könyvei másutt is népszerűek, ahogy Berg Judit, Nyulász Péter vagy Tamás Zsuzsa kötetei is, életkortól függően.
Kortárs külföldi szerzők közül Axel Scheffler meséit, például a Pipp és Polli-sorozatot vagy Sven Nordqvist Pettson és Findusz-könyveit olvassák az ovis szülők a gyerekeiknek, de az olyan nagyklasszikusok is közkedveltek még felénk, mint Szutyejev Vidám meséi, Beatrix Potter Nyúl Péter-történetei, vagy a Mesél az erdő-sorozat. Nyilván egészen kicsi az a minta, amire rálátok, az említetteken kívül is számos jól ismert szerző akad (például a legkisebbek körében Bartos Erika, vagy a tizenéves korosztályban Leiner Laura népszerűsége mellett nem mehetünk el szó nélkül), de annak örülök, hogy egyre több szülő és pedagógus keresi az igényes gyerekirodalmat.
Dehir: Van, aki azt mondja, régen minden jobb volt. Tényleg jobbak voltak a régi gyerekkönyvek?
Lovas Anett: Nem tennék értékkülönbséget – azt hiszem, másak voltak, más témákat állítottak középpontba, és a gyerekkönyvpiaci kínálat sem volt annyira szerteágazó, mint ma. Jelenleg sok gyerekkönyv meri tematizálni korunk legégetőbb kérdéseit, például a környezeti változásokról, össztársadalmi problémákról is születnek művek. A „régi” gyerekkönyvek néhány tematikus vagy formai sajátossága azonban visszaköszön a kortárs művekben is. Csukás István érzékenyen írt az iskolai barátságokról és konfliktusokról is, akárcsak ma Wéber Anikó teszi többek közt. A szülő-gyerek viszonyról Janikovszky Éva tartott görbe tükröt, napjainkban például Molnár T. Eszternél olvasunk hasonlókról. Weöres Sándor csengő-bongó rímei, ritmikus játékai Kovács András Ferenc, Balázs Imre József vagy Varró Dániel költészetében élnek tovább – és a sort még hosszan lehetne folytatni.
Dehir: Úgy tűnik, hogy míg a gyerekek alsóban szeretnek olvasni, énekelni, rajzolni – felsőben ez megváltozik. Miért? Életkori sajátosság? Vagy az iskolán, a tanárokon és a szülőkön is múlik?
Lovas Anett: Szerepet játszhat benne a felsőben, majd a középiskolában megnövekedő tananyagmennyiség is, de az is, hogy felértékelődnek a kortárs kapcsolatok, ezért más időtöltések kerülnek előtérbe. Az internet és a közösségi média olvasásra gyakorolt hatását pedig hosszan lehetne fejtegetni… Viszont azt gondolom, hogy ez az időszak lehet átmeneti:
gyakori tapasztalat, hogy néhány év „kihagyás” után a fiatal felnőttek visszatalálnak az irodalomhoz, tágabban a művészetekhez. Olyan értékeket találnak bennük, általuk, amelyek másképpen nem hozzáférhetőek.
De ehhez a visszataláláshoz az is szükséges, hogy olyan családi, baráti környezet vegye őket körül, amelyben fontos a könyvek, a képzőművészet, a zene szeretete.
Dehir: Miért fontos, hogy a gyerekek szeressenek olvasni? Miért kell könyvet adni a kezükbe? Kell egyáltalán?
Lovas Anett: Az a fajta lelassulás, elmélyedés, amit az (együtt)olvasás kínál, nehezen vagy egyáltalán nem elérhető akkor,
ha a gyerekek „csak” rajzfilmeket néznek, és a sokat emlegetett „belső mozi” sem elevenedik meg, ha kész képeket kapnak.
Számos tanulmány született az olvasás kreativitást, fantáziát, nyelvi kifejezőkészséget vagy akár hétköznapi problémamegoldást is fejlesztő hatásairól. Ha szeretnénk, hogy a gyerekeink birtokában legyenek ezeknek a készségeknek, akkor a lehető legegyszerűbb eszközökkel, tehát olvasással, könyvekkel, énekkel, zenével tudjuk őket a legjobban támogatni. Hogy milyen legyen az a könyv, az az ének, az a zene – ez már egy további kérdéskör…
Dehir: Számít a példa? Legyen akár jó, akár rossz?
Lovas Anett: Talán nem túlzás azt mondani, hogy kisgyermekkorban szinte csak a példa számít, hiszen a gyerekek elsősorban utánzással tanulnak, ezért fontos lehet, ha látják, hogy a szüleik szabadidejükben is olvasnak a munka és a napi teendők mellett. Itt azonban bevallom, nekem sem mindig sikerül erre időt szakítanom, egy kétéves, örökké kíváncsi kislány mellett bizony nem egyszerű elmélyednem egy-egy olvasmányban – de próbálok törekedni rá, hogy ne csak a laptopot, a telefont vagy a mosogatószivacsot lássa a kezemben...
Dehir: Úgy tudom, gyakran előfordul, hogy arra kérik, adjon tanácsot, mit olvasson a gyerek. A Dehir olvasóinak mit ajánl?
Lovas Anett: Az első ajánlatom nem könyv, hanem egy közös élmény:
Debrecenben is tartanak Ringató-foglalkozásokat, melyek során szülő és gyerek együtt ismerkedhetnek meg gazdag népzene- és népdalkincsünkkel, népi mondókákkal, ölbeli játékokkal.
Ha már a példaadásról volt szó, kevés értékesebb mintát tudnék elképzelni annál, mint hogy a gyerek látja az édesanyját, édesapját felszabadultan énekelni és játszani. (Az olyan „járulékos” előnyökről nem is beszélve, hogy az ének és az élő zene többek közt a beszédfejlődést is segítheti.) Nagy öröm, hogy Novák-Tóth Györgyi zenetanár által Sárospatakon is megismerkedhettünk ezzel a foglalkozással. Szintén öröm az is, hogy napjainkban sorra jelennek meg a színvonalasabbnál színvonalasabb kiadványok: elsősorban a Csimota, a Csirimojó és a kolozsvári Koinónia kiadók gyerekkönyveire hívnám fel a figyelmet, de más kiadóknál is számos kiváló kötetre lehet bukkanni. További tájékozódáshoz pedig az Ifjúsági és Gyerekirodalmi Centrum honlapját javaslom, ahol rendszeresen jelennek meg kritikák, ajánlók a legfrissebb gyerekkönyvekről, érdemes náluk böngészgetni.