Felhőatlasz: hat összefonódó történet három órába sűrítve
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.12.02. 12:28 | Frissítve: 2012.12.03. 05:51
Ezt kaptuk a Wachowski-tesóktól: hat történetet, melyek egyenként is kifejezetten izgalmasak, és simán megtölthetnének egy-egy önálló filmet is. Feszültség, izgalom, őrület és szenvedély. Kritika.
Könnyű odavetni egy filmre, hogy ez a nyár, az ősz, a tél, az év mindent vivő mozija. A Felhőatlasz esetében azonban tényleg nem állunk messze a valóságtól, ha elkezdjük halmozni a jelzőket. Jókora várakozás előzte meg, s ennek megfelelően a bemutató után azonnal kapott hideget és meleget is. (Ezeket itt és most természetesen nem kívánjuk részletezni, aki kíváncsi, úgyis utánaolvas. Aki viszont nem olvas utána, nyilván jobban jár, mert nem lövi le senki a poénokat, nem zúzza porrá a meglepetések sorát.) A közel háromórás film a Wachowski-testvérek alkotása, akiknek a Mátrixot köszönhetjük, ami iskolát teremtett, és ami miatt még azt is megbocsátjuk nekik, hogy elkészítettek hozzá két folytatást.
A film alapjául szolgáló regény David Mitchell műve: ő jegyzi többek között a Szellemírók című regényt is, mely itthon az Ulpius jóvoltából látott napvilágot. Arról nincs információnk, mennyire kedvelték a magyar olvasók, ám az biztos, hogy a 2004-es Cloud Atlas könyvként nem volt egyértelműen sikerdarab. Ezen persze nincs mit csodálkozni: a regény hat térben és időben egészen különböző helyen játszódó történetet mesél el, melyek valamilyen módon kapcsolódnak egymáshoz. A film szerkezete persze egészen más, mint a regényé. Ebben nyilvánvaló szerepe lehet Tom Tykwernek (Parfümöt; Párizs, szeretlek; A lé meg a Lola), akit a Wachowski-tesók bevettek maguk mellé harmadiknak. S így (édes)hármasban volt bátorságuk az egyébként sem lineáris szerkezetű művet tovább bogozni, s összehozni egy különleges, utalásokkal, áthallásokkal, párhuzamokkal és rímelésekkel teli, ötletgazdag gigamozit.
Mindehhez nem restelltek fülbemászóan zseniális zenét tenni (aminek az egyik fő témája mellékesen Tom Tykwernek köszönhető), a Mátrix óta megszokott magas színvonalú technikát, lenyűgöző fényképezést és olyan színészeket, mint Tom Hanks, Halle Berry, Jim Sturgess, Susan Sarandon, Hugh Grant, Ben Whishaw, James D’Arcy és Doona Bae. Egy-egy színész több szereplő bőrébe is belebújhatott. S itt jegyzi meg a recenzens, hogy a szerinte rendszerint borzalmasan unalmas – mondhatni: Steven Segall „árnyalt” játékára hasonlító – alakításokat nyújtó Tom Hanks is képes volt felvillantani valamit abból, amit úgy hívnak: tehetség. (Általában elmondható különben, hogy a Felhőatlasz a maga módján igazi jutalomjáték a színészeknek, akik a legkülönbözőbb jellemeket formálhatják meg, olykor epizódokon át, olykor egészen rövid snittekben.) Nem szeretnénk csonkítani a meglepetés örömét, ezért maradjunk annyiban: meg kell nézni, milyen az, amikor Hugh Grant nem jól fésült angol hülyegyerek, hanem vérszomjas állat.
S hogy milyen maga a film? Áradó, körkörösen hullámzó mozi. Hat történet, melyek egyenként is kifejezetten izgalmasak, és simán megtölthetnének egy-egy önálló filmet is. Történetesen: egy fiatal jogász és egy kapzsi orvos hajókalandja rabszolgák és vén tengeri medvék társaságában. Egy zenemű születése szerelemmel és zsarolással megspékelve. Egy újságírónő nyomozása a környezetvédelem és az atomenergia világában a hetvenes évek politikai krimijeinek stílusában. Egy könyvkiadó tündöklése és bukása, valamint fordulatos szökése a korábban menedékéül szolgáló nyugdíjasházból. Emberi klónok lázadása a távoli jövő keleti metropoliszában. Élet-halálharc a még távolabbi jövő anti-utópisztikus újbarbár világában.
Mi a közös bennük? A szereplők, akik különböző hősök bőrébe bújva tűnnek fel a jelenetekben, olykor már-már felismerhetetlenné maszkírozva – ami a sminkeseket és maszkmestereket is nagyban dicséri? (Csak hogy végletes példákat hozzunk, az valóban döbbenetes, amikor az egyébként fekete színésznő zsidó feleségként tűnik fel, vagy keleti harcossá változik az angolszász mozi egyik mennybe menesztett bálványa... S valahogy mégsem azt érzi a néző, hogy ez puszta blöff, öncélú továbbcsavarása-facsarása a lehetőségeknek.) Egyes elemek – tetoválások, eszmék, tárgyak, zenei témák – melyek szinte minden részben előkerülnek? Nincs könnyű dolga a recenzensnek, ha úgy dönt, nem fog spoilerkedni, mert nehéz egy ilyen filmről úgy írni, hogy ne tálaljunk ki mindent.
Egy biztos: a film elindul valahonnan és valahova mérhetetlen biztonsággal megérkezik. Közben részesei vagyunk felhőként gomolygó történetek sorának, lenyűgözően izgalmas emberi sorsoknak, olykor kézenfekvően egyszerű, máskor ragyogóan pörgő kalandoknak. Élvezkedhetünk az asszociációk sorában, a posztmodern utalásokban, a játékos, olykor nagyon is ügyesen rejtett, máskor nyilvánvaló idézetekben. Hogy születik-e új mítosz e közel három óra során, az más kérdés. Az viszont aligha, fogunk-e emlékezni egy, két vagy öt év múlva erre a filmre, hogy a maga módján a Felhőatlasz viszonyítási pont lesz a későbbiekben. Azért, mert sok mindenből merít, s mert mégsem hasonlít semmire. Legfeljebb annyira, mint egyik felhő a másikra.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)