Fekete zene és múltidézés blues-rock módra
Szerző: Bögre Zoltán | bogre.zoltan@dehir.hu Közzétéve: 2010.11.27. 15:00 | Frissítve: 2010.11.27. 15:00
Különleges élménnyel lepte meg az igényes zene iránt fogékony hallgatóságot a Black Country Communion, mely elhozza a zenei kánaánt, megidézi a régi klasszikusokat s közben kicsit fel is frissíti a műfajt.
A sikerre garancia négy zseniális zenész, akik egymás mellé tettek több évtizedes zenei tapasztalatot és egy nagy adag kreativitást. Előzetesen kijelenthető, a Black Country mesterien megszerkesztett alkotás, de talán lehetett volna még jobb is.
A főszereplők igazi nagyágyúk: Glenn Hughes, a Deep Purple egykori énekes-basszerosa most is leénekli a csillagokat az égről. Joe Bonamassa blues-rock gitáros egyike napjaink feltörekvő húrnyűvőinek, az elsővonalas szólisták között említik. A másik nagy név Jason Bonham, a legendás Led Zeppelin korán elhunyt klasszis dobosának fia, aki apja babérjaira tőr, s tovább viszi a nevet. A billentyűket az a derek Sherinian kezeli, aki főként szólistaként szerzett komoly nevet magának a szakmában. Játszott már Alice Cooperrel, sőt vele alakult meg a már kultikussá vált prog-metál csúcsbanda, a Dream Theater.
A Black Country Communion gondozásában izgalmas egyveleg született, komoly stílustanulmány egy olyan zenei próbálkozástól, melyben nagy egyéniségeknek kellett rövid idő alatt összeszokott csapattá kovácsolódniuk.
A dalokban ott vannak az egyéniségek, szinte mindenki meg tudott mutatni önmagából valamit. Bonham szépen hozza az egyszerűbb és a váratlan ritmusokat, Sherinian meglepetésszerűen emeli át az egyébként lassabb blues-rock alapú szerzeményeket a progresszív-rock világába. Bonamassa szólói nem válnak el az egységtől, játéka szép ívesen épül bele a dalokba, dallamos csúcspillanatai a szerzeményeknek.
Sorra követik egymást a klasszikus zenei atmoszférát megidéző momentumok, dalok, melyek hol Hughes –mester karrierjét villantják fel, másik alkalommal a Led Zeppelin uralta hetvenes évek legelejének blues-rock aranykora éled újra, hol pedig a progresszív rock alapvetései mutatják meg a lemez irányát.
Az andalgósabb életérzés adja legtöbbször a lemez alaphangulatát, a soul elemeket sem nélkülöző bues-rock szelídségét s egyszerre az erejét, mely Bonamassa szólóinak köszönhetően megidézi a hallhatatlan Jimi Hendrix szellemét is. Kimunkált módon a lemez tematikája is megmarad, csak épphogy feszegeti a műfaj határait, majd ezután ismét a lassuló témavezetésé lesz a főszerep.
Az újabb katarzis is megérkezik idővel: először a Beggarman című érzelmes balladában, mely szépen építkezve váltogatja a hangulati elemeket, majd a Song Of Yesterday-ben, amiben Hughes és Bonamassa párosa kiemelkedő, dallamorientált kettősségük hatására a hallgató már a kanapéról is felpattan.
A folytatásban sem vész el a lendület, fegyelmezett riffek, csillárszaggató énekteljesítmény, finom dobtémával felvezetett soul alapvetés érkezik, mely szépen megkomponált tisztelgés a műfaj előtt. Nem folynak egybe a dalok, a gyorsabb szerzeményeket egy-két rövid, érzelmes blokk váltja fel ideiglenesen, amit azonnal megvariál a szenvedélyes, súlyos rifftéma, az erőteljes énekteljesítmény és az egyre inkább Hendrix-világra építkező gitárszóló, mely idővel többet mutat magából, nagyobb teret követel, egyre jobban kiteljesedik. A Medusa az egyik legprogresszívebb szerzemény a lemezen. Komplex, választékos érzelmi síkokon mozog, hol a jazzes alapérzés dominál, máskor pedig a súlyos riffek viszik előre a dalt, vagy éppen kirobbanó erő teszi teljessé az egyébként sem egyszerű, de nagyon élvezetes zenei élményt.
Az egész lemezt végigkíséri a progresszivitás, a hirtelen témaváltások teszik egyedivé, sokoldalúvá és izgalmassá a korongot. Sajnos az album végére – a Too Late For The Sun instrumentális fejezetei kivételével - kissé halványodik a korábbi csillogás, s bár vannak szép pillanatok ezután is, kissé beszürkül a finálé, hiába jelennek meg a Craemre, a Zeppelinre, Hendrixre vagy éppen Gary Moore-ra sőt az ACDC-re hajazó zenei elemek, némileg ellaposodik az eddig tökéletesnek bizonyult alkotás.
A szupercsapat debütalbuma idővel kétszemélyes játékká zsugorodik, mivel sem Sheridian billentyűs – a rövidebb szólóktól eltekintve -, sem pedig Bonham dobos nem képes kitörni, így inkább olyan, mintha csak kísérnék a Hughes-Bonamassa párost, pedig a szintetizátor-hammond orgona hangzást idéző billentyűs hangszer hangsúlyosabb jelenléte még jobban előrébb vihette volna az alkotást.
A Black Country Communion debütáló lemeze öszinte és értékes lemez lett vérprofi zenészektől, vérprofi hangzással, élvezetes múltidézéssel és helyenként előremutató stílustanulmányokkal, melyek berobbantják a zenekar jól összerakott gépezetét az egyre szürkülő zenei palettára.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)