És aztán jött Jagger – a Stones a Parkban

---

London (Anglia) – Hát visszatértek. Negyvennégy év és egy nap telt el azóta, hogy Anglia emblematikus rock-bandája először lépett fel a londoni Hyde Parkban. Akkor ingyen és több százezer ember előtt. Most pénzért is eljöttek 65 ezren. A jegyek három perc alatt elfogytak.

---

1969 júliusában akárki megnézhette a The Rolling Stones előadását a brit főváros legendás parkjában. 2013-ban az interneté volt a főszerep: amikor áprilisban elkezdték árusítani a laza magyar fordításban talán „50-ig számolva” címet viselő miniturné londoni jegyeit, néhány perc alatt kiírhatták, hogy minden jegy elkelt. A helyi „nyári korzónak” is joggal nevezhető programsorozat fő attrakciójának egyértelműen Mick Jaggerék fellépése számít. A többi sztárfellépő (mint például Bon Jovi, Elton John, Lionel Ritchie, Jennifer Lopez) is nyilvánvalóan kicsalta a parkba a saját rajongótáborát, de a Stones valami elképesztően nagy vonzerővel bír saját hazájában. A tikkasztó hőségben már ezrek várták a déli kapunyitást, hogy a színpadhoz a lehető legközelebb szerezzenek maguknak helyet. Pedig a Start Me Up csak este fél kilenckor hangzott fel.

Hirtelen – szinte a semmiből – a tervezetthez képes negyed órával korábban csapott a húrok közé Keith Richards. Az addig javarészt a földön ücsörgő angolok hihetetlenül szófogadónak bizonyultak, ugyanis azonnal talpra ugrottak a legendás szám hallatán (bár nyilván mondjuk a Brown Sugar sem váltott volna ki közönyt a publikumból, hogy tovább sörözgessen a hatalmas füves területen). Szóval a Start Me Up, majd Jagger kérdése: „Volt itt valaki közületek 1969-ben? Üdvözlet, aligha találkozunk negyven év múlva”. Körülnéztünk, és irigykedve néztük azt a jó néhány „mamutot” aki feltette kezét Mick felszólítására. Álmélkodásra azonban nem maradt idő, mert belekezdtek az It’s Only Rock’N’Roll (But I Like it) örökzöldbe, majd jött a Tumbling Dice, az All Down The Line (a közönség előzetes szavazata alapján), a Beast Of Burden, és sorban a banda legjobbjai. Nem véletlen, hogy akár egy Big Hits előadásnak is tekinthetjük a több mint félévszázados zenekar egyik búcsúfellépését.

Azért a kor érződött a zenészeken, a számok közötti szünetek jelezték, hogy a nyugdíjas éveket már nem lehet letagadni. A július 26-án hetvenedik születésnapját ünneplő Sir Mick Jagger azért jól összekapta a fiúkat erre az estére. Mert bár kiválóan játszott Ronnie Wood, Keith Richards, Charlie Watts, de az összes kiegészítő tag is, a hangulatot – a sok sör mellett – egyértelműen az javította, amikor jött Jagger. Hihetetlen, hogy ez a gyakorlatilag derék nélküli énekes milyen lendülettel képes még most is futkosni keresztbe-kasul a hatalmas színpadon, meg hogy milyen elementáris kisugárzással bír, amikor közelről mutatja egy-egy kamera. És bár néhány éve a krónikás még arról ír(hatot)t egy Stones koncert után, hogy talán jobbak, mint régen, most azért már be kell ismerni: azért csak megöregedtek ezek a rockerek. Persze ettől függetlenül nem volt hamis a szájukból, gitárjukból, dobjukból és egyéb zeneeszközeikből a Satisfaction, de erről majd később…

Az est meglepetésembere kétségkívül Mick Taylor volt, aki azon a nevezetes 1969-es júliusi napon együtt zenélt a többiekkel. Most két számhoz csatlakozott: a Midnight Ramblert és a Satisfactiont is elképesztő húzásokkal szólózta végig. Azon a színpadon, amely őserdős arculatot kapott az idei turnéra (a korábbiakhoz képest egyébként kifejezetten minimalizált volt a színpadkép), talán, hogy hitelesítse az ötvenedik évfordulóra készített gorilla logót. Jagger tett is egy olyan megjegyzést, hogy „itt állunk félúton a dzsungel és Wimbledon között” (ne feledjük, másnap a britek büszkesége, a skót Andy Murray megnyerte a teniszsport legfontosabb trófeáját London másik végében), de mi szögezzük le gyorsan: ezek az „(ős)kövek” megállták a helyüket a fák között.

A 19 lejátszott számból a már említett Start Me Upon és Midnight Rambleren kívül a Paint It Black, a Sympathy For The Devil, a Brown Sugar és a két ráadás szólt felejthetetlenül jól. Ezeknél érezhettük úgy, hogy érdemes élőben meghallgatni a The Rolling Stones-t, és nagyon, de nagyon fognak hiányozni, ha végleg leadják cédulájukat a nyugdíjfolyósítónál. Persze az utóbbi bő évtized turnéihoz hasonlóan most is végigkínlódhattunk két számot (You Got The Silver, Before They Make Me Run) Keith Richards előadásában: nos nem, még most sem tud énekelni! A közönség természetesen jól tolerálta a gitáros próbálkozását, de azért a soron következő Miss You-t már nehezen bocsátotta volna meg neki. Ahhoz azért kellett ismét a színpadra Mick Jagger.

A Stones hozta a szokásos, szinte percre pontosan két órás mega buliját. A Brown Sugar után búcsú és integetés (Ölelünk mindenkit, mi nagyon jól éreztük magunkat, hello és báj-báj…”), persze senki nem mozdul, csak a mögöttünk csápolgató ritka részeg nénit emeli fel vagy hatodszorra a ránézésre már Isonzónál is megforduló férje a földről, aztán megszólal egy jó húszfős női kar, hogy azt mondja az 1969-es Let It Bleed anyagból: „You Can’t Always Get What You Want”. A törzsközönség persze nem esett kétségbe az asszonykórustól, mert tudta, hogy jönnek vissza a zenészek, és fantasztikusan eljátszották ezt a fülbemászó balladát. Majd utána rögtön az I (Can’t Get No) Satisfactiont – amiről Mick Jagger egyszer azt mondta, nem hiszi, hogy harmincon túl valaha el fogja énekelni. Hát elénekelte most is, közel a hetvenhez.

Negyvennégy év és egy nap elteltével a világ talán legjobb rock and roll zenekara a múlt szombaton újra fellépett Londonban, a Hyde Parkban. A nagy érdeklődés miatt most szombaton megismétlik a show-t. Azt, hogy ezek után valaha még láthatják-e tízezrek élőben a Stones-t, senki nem tudja. Talán még ők maguk sem. De azért hátha…Már tényleg elég öregek. De még mindig igen jók. Végül is 65 ezer boldog ember nem tévedhet.

Széles Tamás írása