„Egyszer tényleg olyan jó lenne meghalni a színpadon”

---

Debrecen – Inspirálja a mélyvíz Balázs-Bécsi Esztert, aki nagy ingázó: Csíkszeredában él, Kolozsváron jár egyetemre és a debreceni Csokonai Színházban játszik. Interjú.

---

Balázs-Bécsi Eszter, a Csokonai Színház nemrég szerződtetett tagja elbizonytalanodik, ha azt kérdezzük tőle, hogy a komikus vagy a drámai vénáját érzi-e erősebbnek. Inkább komika vagyok, vágja rá, majd gyorsan hozzáteszi, hogy egyszer tényleg olyan jó lenne meghalni a színpadon. Miért is tudná a választ, hisz még kolozsvári egyetemista, de már játszik a csíkszeredai színház több darabjában, a debreceniek pedig az Ózban, a Mágnás Miskában, a Névtelen csillagban és a Trigonometriában is láthatták. Ízlését jól mutatja, hogy szívesen játszana Júliát, Kattrint a Kurázsi mamából, Natasát a Három nővérből, Puck-ot a Szentivánéji álomból, de közel áll hozzá Pintér Béla színháza is. A Trigonometria bemutatója után nem sokkal beszélgettünk. 

Dehir: Kolozsvári egyetemistaként szerződtették le a Csokonai Színházhoz, ami, ismerve a színészek helyzetét, egy kegyelmi állapot. Hogy került Debrecenbe? 

Balázs-Bécsi Eszter: Gemza Péter hívott, aki mozgást tanít a kolozsvári egyetemen. Nekem nagyon szimpatikus volt, szerintem az egyik legjobb pedagógus az egyetemen.

A járvány idején videókat csináltunk, némafilm-jeleneteket kellett pontosan eljátszani, szinte a színészek kisujjának a mozdulatáig leutánozni, ami nagyon izgalmas feladat volt.

Péter jelezte, hogy talált még javítanivalót az anyagomban, de nála ez már egy tízes, Romániában a legjobb jegy. Én csak nem nyugodtam, addig javítgattam a videót, amíg nem talált semmi hibát. Csak a kitartásomat és a precizitásomat látta, szerintem ez nyerte meg, és hívott el az Ózba Dorothy szerepére. De sosem beszéltünk erről. 

Dehir: A pályakezdés kényszere, a valahová tartozás vágya hozta el, vagy eleve volt olyan terve, hogy jön Magyarországra? 

Balázs-Bécsi Eszter: A fiatal színész oda megy, ahová szerződtetik. Mikor Gemza Péter hívott, Csíkszeredából is jelezték, hogy a két előadás mellett, amiben benne vagyok, gondolkodnak bennem. Én viszont azt éreztem, hogy még nem szeretnék hazamenni, szeretném megnézni, itt hogyan működik a színház. Csíkban, Erdélyben sokkal kisebbek a színházak. Csíkszeredában például mindössze négy nagytermi bemutató van egy évadban és esetleg egy-két stúdiódarab. A Csokonai Fórum egy monstrum ahhoz képest, hogy Csíkban színészestől takarítónőstől ötvenen működtetik az intézményt. Most szeretnék minél többet látni, mert most van itt az ideje. Kolozsvár nyüzsgő meg vagány, de nem gondolkodtam soha azon, hogy oda szerződtem volna-e, ha hívnak, és nem is szerettem, ha megkérdezték, hogy hová szeretnék menni.  

Dehir: Elbizakodottnak gondolta volna magát, hogy döntsön? 

Balázs-Bécsi Eszter: Nem feltétlenül, inkább attól féltem, hogy ha kitűztem volna, hogy hová szeretnék menni, akkor bárhol máshol csalódott lettem volna. Eldöntöttem, hogy oda fogok menni, ahol kíváncsiak rám. Nem akartam abba a helyzetbe hozni magam, hogy elvágyódjak valahonnan. 

Dehir: A Facebook oldalából úgy tűnik, nagy ingázó: Csíkszeredában él, játszik a helyi színházban, Kolozsváron jár egyetemre és próbál, játszik Debrecenben. Van egy zenekara is. Könnyen járható utak ezek? 

Balázs-Bécsi Eszter: Változó, hogy mikor hogy érzem magam, mert van, amikor élvezem, mert jó, hogy mindig minden változik, de van, amikor elfáradok. 

Dehir: Alapvetően nyüzsgő típusnak tűnik…

Balázs-Bécsi Eszter: Abszolút. Már egyetemista koromban is ilyen voltam: mindig volt valami, amit vártam. Szükség van valami újra, váratlanra, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy közben nem érzem néha azt a tizenhárom órás vonatút tizenegyedik órájában, hogy most van elegem.

Dehir: Van a színészethez, a zenéléshez valamifajta családi gyökere?

Balázs-Bécsi Eszter: Azt szoktam mondani a szüleimnek, hogy ők a hibásak, amiért színész lettem, mert nagyon fiatalon vittek színházba felnőtt előadásokra is. Amikor tizedikes lettem, anyukám könyvelő lett a csíkszeredai színházban. Kiskoromban a nagyszüleimnek korábbra szólt a bérletük, először ők mentek megnézni az előadást, és jelezték a szüleimnek, hogy vihetnek-e minket is a húgommal. Nyilván a zenésekre, a vígjátékokra vittek, de vannak emlékképeim egy nyolcévesen látott Hamletről, ahol fogalmam sem volt, hogy mi történik. Később néptáncoltam tizenöt éven át, aztán elkezdtem népdalokat énekelni, majd gimiben „könnyűzenéltem”, és elsőévesen meg is lett a saját zenekarom az egyetemen. 

Dehir: Miért választotta a színművészetit? Elcsábíthatta volna a néptánc és az éneklés is. 

Balázs-Bécsi Eszter: Kilencedikben született meg a gondolat a fejemben, ekkor van gólyabál az iskolában, amit a tizenkettedikesek szerveznek színházi műsorral a kilencedikesekkel együtt. Ének- és táncpróbán vettünk részt, amiket nagyon élveztem, sikerélményem is volt, pozitív visszajelzéseket kaptam, sőt gólyakirálynő lettem. Többen mondták, hogy a színművészetin van a helyem, de nem kellett sok, hogy ezt elültessék bennem. 

Dehir: Az első színházi élményére emlékszik? 

Balázs-Bécsi Eszter: Parászka Miklós csinálta Csíkszeredában A dzsungel könyvét. Kétéves voltam. Az a legizgibb, hogy van olyan jelenet, amiben fel tudtam sorolni, milyen sorrendben álltak a színészek a színpadon. 

Dehir: A húgával gondoltak arra, hogy majd egyszer a színpadon fognak állni? 

Balázs-Bécsi Eszter: Persze. Mindig „hazavittük” az előadásokat: képesek voltunk egy hétig játszani a jeleneteket, meg énekeltük, hogy Holdvilágos éjszakán… Imádtuk, szerelmesek lettünk a szereplőkbe. Ebben tökéletes partnerek voltunk.

Dehir: A gólyabálos próbák, előadás után tudta, hogy mi ad örömet? Hogy miért nem kell győzködni, hogy színésznek menjen? 

Balázs-Bécsi Eszter: Szerintem itt tudtam jól használni az energiáimat, és itt tudtam kiélni a kreativitásomat. Olyan dolgot találtam, ami izgat, de nem fáradok el, ami munka, de nem esik nehezemre. És egyáltalán nem érdekelt az, hogy tanulni kell mellette, képes voltam éjszakázni, mert töltődtem belőle. 

Dehir: Mi az, ami pályakezdőként optimizmusra ad okot, és mi az, amitől fél? 

Balázs-Bécsi Eszter: Amiatt, hogy elég korán sikerült munkát és szerepet találnom, hiszek abban, hogy ez azért van, mert jó úton vagyok. Az élet segíteni, terelni akar, és jelez, hogy jó helyen vagyok, jó dolgokat csinálok, azt csinálom, amire rendeltetve vagyok. Ha elakadnék, pofonokat kapnék, arra kellene rájöjjek, hogy nem ez az utam. A félelem épp ez, ami az öröm is, hogy tényleg ezt kell csináljam? Ez csak a szerencse? Valóban látnak bennem valamit? De bízom benne, hogy reálisan látom magam. Azt már tudom, ha az egyik előadás jobban sikerült, mint a másik, de hogy ez egyezik-e a néző véleményével, azt nem.

Dehir: Gördülékenyen megy ez az útkeresés? Úgy tűnik, nem ijed meg a különböző szerepektől. Ha kell, énekel az Ózban, a Mágnásban, cserfes diáklány a Névtelen csillagban, vagy vadóc szerelmes a Trigonometriában.

Balázs-Bécsi Eszter: Egyáltalán nem vagyok félénk, sőt, azt szeretem, ha minél jobban kimozdítanak a komfortzónámból. Inspirál a mélyvíz. A Trigonometria mélyvíz volt, mert én nem annyira a vadóc, vagány típus vagyok, hanem a csendesebb, visszahúzódóbb, legalábbis szerelmi téren, de mindegyik debreceni szerepem egy lehetőség volt: mindegyikben próbálom keresni az új színeket, hogy ne ismételjem magam, hogy ne ugyanabból dolgozzak. 

Dehir: Erre tudatosan figyel? 

Balázs-Bécsi Eszter: Próbálok minden szerepet nulláról megközelíteni. Ehhez nekem az kell, hogy mindegyik szerepet, karaktert szeressem és értsem is. A leggonoszabbat is. Így tudnak másak lenni. 

Dehir: A kolozsvári tanulmányai segítették a magyarországi próbáit, munkáit vagy eltérnek a színésztől elvárt itteni módszerek, megoldások? 

Balázs-Bécsi Eszter: Ellentmondást nem éreztem. Kolozsváron nagyon nyitott és sokféle oktatást kapunk. Nemcsak egyféle technikát és játékkulcsot adnak, sok mindenbe belekóstolunk. Az erdélyi színjátszás hatása is érződik, ami a magyar és román kultúra összefonódása miatt egy külön világ, mintha egy másik nép színjátszása lenne. Nagyon szeretem. Hogy bennem van-e ebből tudatosan valami, azt nem tudnám megválaszolni.

Azt tapasztaltam, hogy megtanultunk az egyetemen sok technikát, de amikor elkezdek próbálni, úgyis csak én vagyok. Magamhoz kulcsok ezek, hogy én hogy tudok működni.

Szeretek ötleteket hozni próbán, és nagyon szeretek bejárni a próbára akkor is, ha nincs jelenetem. Egyrészt, hogy érezzem, hol van a határ a rendezőnél, másrészt, hogy lássam, ki milyen feladatot hogyan old meg. Gyűjtögetek. Nem lekoppintok, hanem a megoldásaikat nézem, az eszköztáramat igyekszem bővíteni. 

Dehir: Hogy érzi magát Debrecenben? Lehet azt mondani, hogy második vagy harmadik otthona? 

Balázs-Bécsi Eszter: A társulat befogadó volt, és a mai napig segítenek. Azt hiszem, mondhatom, hogy barátokat is szereztem. Lehet azt mondani, hogy ez az egyik otthonom. Színészileg és emberileg is lehet itt tanulni, akár azzal, ahogy, mint már mondtam, előadásokban nézem őket. A legapróbb gesztustól a hanghordozáson át a tényleges jelenlétig, vagy egy gesztus alkalmazásáig képes vagyok elmerülni. Akkor is dolgozok, ha megnézek egy filmet, vagy zenét hallgatok. Nézem a színészt, hogyan játszik, hallgatom a zenét, mi működik, mi nem. Nem is zavar, hogy ebből áll az életem.