Egy rém átlagos család
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2011.10.09. 08:20 | Frissítve: 2011.10.09. 08:20
Ritka pillanatokra vicces, többnyire azonban banális és közhelyes annak a modernkori szuperhősnek a története, akit a tűsarkain csetlő-botló Sarah Jessica Parker jelenít meg a vásznon a Csak tudnám, hogy csinálja című vígjátékban. Kritika.
Ha akarjuk, Katharine Hepburn vagy Rosalind Russell inkarnációjának is tekinthetjük Sarah Jessica Parkert, aki Hollywood korábbi sztárjaihoz hasonlóan a munka, a család és a saját ambíciók háromszögében próbálja meg menedzselni a hétköznapokat. A Csak tudnám, hogy csinálja című vígjáték befektetésekkel foglalkozó főszereplője nem túl régen regényhős volt, a wales-i Allison Pearson négy millió példányban eladott bestsellerének központi alakja.
Kate Reddy (Sarah Jessica Parker) igazi bűvész, egy született zsonglőr, aki egyszerre próbál meg férje, Richard (Greg Kinnear) és két gyermeke oldalán helytállni, miközben a munkahelyén is szépen teljesít. Csodálói akadnak szép számmal, főleg olyan emberek, akik a logisztikát csak hírből ismerik. Pedig Kate távol áll attól, hogy tökéletes legyen – ezzel többek közt az iskolában, a mindig fitt és csinos „anyaszörnyek” társaságában szembesül, akiknek 8% a testzsírja és a zsúrokra organikus lisztből sütnek tortát. Az irodában közvetlen munkatársa, a robotként viselkedő Momo (Olivia Munn) az egyetlen, aki nem látja benne a mintaanyát. Elszörnyedve figyeli a lekvár- és kekszmaradékot Kate blúzán, a tenyerébe tollal bevésett emlékeztetőket vagy a hosszú, csapzott hajat, amibe egy ponton, még a tetvek is beköltöznek. Kate taktikája az, hogy elengedi a füle mellett Momo csípős megjegyzéseit, és megpróbál rávilágítani arra, hogy egy nőnek mennyi öröme származik a gyermekvállalásból. Aggodalmai később mégis betöltik a horizontot, ugyanis új munkahelyi megbízatást kap. A dolgokat tovább bonyolítja, hogy cégének New York-i vezetője, Jack (Pierce Brosnan) – aki közvetlen üzleti partnerévé lép elő – tökéletes csábítónak bizonyul.
A rendező, Douglas McGrath a főhős barátnőjére, a tulajdonképpeni mesélőre bízza a nézőt, aki keretbe foglalja Kate Reddy botlásának történetét. Bár ne tenné! – sóhajtunk fel az első öt perc után, Allison (Christina Hendricks) kinyilatkoztatásaival ugyanis McGrath elveszi tőlünk a látottak-hallottak értelmezésének örömét. A Woody Allen stílusára hajazó megoldás ebben az esetben nem működőképes, Allison szövege ugyanis alapvetően ordas közhelyekre épül és a lényeget tekintve semmit sem tesz hozzá a párbeszédes jelenetekhez. Ha legalább perlekedne a látottakkal, vagy ne adj’ Isten elemelné a bostoni mesét a realitások talajáról, talán még negédes stílusát is megbocsátanánk! Az értelem egyetlen röpke pillanatra sem csillan meg a vörös hajú delnő kék bociszemeiben, akit McGrath – egy újabb suta megoldás gyanánt – a kamera elé ültet le és hagyja, hadd beszéljen. Mindezt tovább tetézi azzal, hogy egy „kommentelőnek” is teret ad, amint újra meg újra bevágja az egyik, épp a futópadon gyötrődő, beszélő „anyaszörnyet”.
A filmmel összességében nem, a főszerepet alakító Sarah Jessica Parker színészi teljesítményével azonban többnyire elégedett a kritika. A The Telegraph egyik szerzője szerint Kate Reddy üdítő kivétel a mozivászon szőkéi között, akik mostanság vagy butácska szexszimbólumok, vagy hűvös operátorok. Az apró, csontos színésznőben tényleg több az élet, mint a többi szereplőben együttvéve, ám ez inkább a film alapjául szolgáló regény szerzőjének, illetve Parkernek az érdeme. McGrath és a forgatókönyvírója összedobált ötletekből dolgozik, de nem tudja mederben tartani a dolgokat, következésképp még a továbbgondolásra érdemes megoldások is vakvágányra futnak. Ráadásul a tanulság, amivel szolgálni tud, csak az újszülöttnek új. Aki a poénoktól várja a megváltást, nem árt, ha előbb felidézi: a poén akkor ül, ha megágyaztak neki. Ha csak úgy, a semmiből pottyan elénk, nincs benne semmi nevetséges.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)