Drezdában nyitott galériát a debreceni festő, aztán hazatért
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.06.01. 13:42 | Frissítve: 2014.06.02. 14:33
Debrecen – Szürreális dolog fizetni egy képért? Rosszabb ma művésznek lenni, mint a 70-es években? Sokkhatásra van szükség? Interjú Kujbus Jánossal.
Kujbus János meghatározó alakja a képzőművészek mostani debreceni középnemzedékének. Képei színesek, fotószerűen pontosak, jellemző rájuk egyfajta hiperrealizmus és némi szürrealista játékosság. Milyen a művészet, ha magyar? – szegeztük kérdésünket a festőnek.
Kujbus János: Van egyfajta magyar íz, bár szerintem ez kevésbé láttatja magát, több a külföldről kapott „trendi hozadék” a művészetben. Próbálunk igazodni, s így megszerezni egy szeletet a nyugati porondról, de pont így nem jelenik meg az, ami sajátosan magyar. Persze vannak kivételek és nagyon erős „hangok” nálunk is, akiket külföldön is elismerhetnének, ha éppen azok, akiken ez múlik, úgy döntenének – de hát ez legtöbbször nem így van. Egyébként nehéz lenne körbejárni, mit jelent ma magyar művészetet létrehozni, annyira kinyílt minden, és olyan sok a ráhatás. De hát az is kérdéses, hogy mennyire szükségszerű, vagy hogy kell-e egyáltalán, mivel művészetet létrehozni bármilyen technikával, érzéssel, gondolati körrel már magában egy fantasztikus dolog szerintem.
Dehir.hu: És ha debreceni a művészet? Akkor milyen?
Kujbus János: Debrecen városában azt érzem, hogy itt túlságosan ragaszkodnak a régi formákhoz, nyelvezetekhez. Kevésbé akarják elfogadni azt a sokszínű változást, ami a kortárs művészetet jellemzi. Persze vannak alkotók itt is, akik keresik ezeket az utakat, csak még nagyon vékony a befogadó réteg, a reflekciók is eléggé ellentmondásosak. Szükség lenne egy nagyobb változásra, ha kell, akár sokkszerű hatásra, ami hullámokat keltene az álló vízen. A Modemmel kaptunk egy nagyon jó ablakot a tágabb értelemben vett magas művészetre, amiből lehetne jobban táplálkozni, bár úgy látszik, még ez is kevés sok esetben.
Dehir.hu: El kell menni a városból, vagy vissza kell jönni, ha valaki szeretne befutni?
Kujbus János: „Úgymond-művésznek” itt is lehet lenni, ez egyéni igény, ki mit szeretne elérni, vagy mire törekszik. Elmenni mindenképp szükségszerű szerintem, fontosak azok az ingerek amik az embert más városban, más közegben vagy külföldön érhetik, ha pedig valaki szeretne befutni, akkor ennek kell az első dolognak lennie. Ma itt Európában arra vagyunk berendezkedve, hogy a pénz az elsődleges, a művészet sikerességét, népszerűségét ezzel mérjük, pedig maga a művészet sokszor jóval több, mint egy-egy sima, megvehető termék. Sokak számára különben is szürreális dolognak tűnhet a gondolat, hogy pénzt áldozzanak műalkotásokra. Ugyan ezeket nem lehet megenni, vagy nem visznek el á-ból bé-be, mégis az életük részeivé válhatnak. Másfelől meg ott van az, hogy az alkotás folyamata maga a teljes élet; nap-nap után történik a legtöbbünknél, így az anyagiaktól függetlenül tesszük, mert boldogságot vagy teljességet hoz.
Dehir.hu: Sokszor emlegetik, hogy a 60-as, 70-es években talán jobban megbecsülték a festőket, írókat. Mit gondol erről?
Kujbus János: Szerintem ez annyiban nyilvánult meg, hogy sokkal több megrendelést kaptak az államtól, és talán a polgári rétegtől is. Így végül is többségükben azt tehették, amit tanultak és szerettek a művészek. Ez lehetett egyfajta megbecsülés, de egy ponton túl már nem volt többre lehetőség. És itt jön be a szabadság fogalma. Nem volt nyitott semmi, kevésbé láthatták a folyamatokat – ami amúgy kiformált itthon egy sajátos művészi képet rengeteg pozitív és negatív felhanggal –, és bár lehetett alkotni rutinszerűen, iparos módon, de a saját szabad belső világ, gondolat és érzelem szűrője nélkül már nem biztos, hogy ugyanarról a művészetről beszélünk. Persze, nyomásra is keletkezhetnek akár nagyszerű és zseniális művek is. Olyanok, melyek a mai napig megállják a helyüket, miközben a rendszer, ami előhívta őket, már sehol sincs. Ez a művészet kerek egésze. Ezzel szemben ma mindennek van fóruma, ott az internet, lehet utazni, külföldi képtárakat látogatni – ezek mind-mind , szabad lépéseket adnak afelé, hogy úgy dolgozz, ahogy sok művész nem tehette meg a múltban.
Dehir.hu: Pár éve szerencsét próbált a határokon túl, galériája volt Németországban.
Kujbus János: Úgy éreztem, foglalkozni kellene a másik oldallal is, tehát nem csak a saját munkáim bemutatásával, hanem más alkotókéval is. Mivel vannak baráti kötődések Drezdához, és az ottani kiállításomnak nagyon jó fogadtatása volt (anyagilag is), mellette pedig felvettek az Új Szász Alkotók egyesületébe is, így hát kézenfekvő volt a város és az ország. Elindultunk a feleségemmel, sok reménnyel és lelkesedéssel, hogy magyar művészeket mutassunk be egy nagyon régi és kulturális múltú német városban. Megnyitottuk galériánkat KUKO néven, ahol debreceni, pécsi, budapesti és miskolci művészeknek szerveztünk tárlatokat. Rendhagyó és fergeteges, akár hajnal 3-ig is tartó megnyitóink voltak, beszélgetéssekkel, sok nevetéssel és olykor tánccal. Ugyan érdeklődőek voltak a drezdaiak, szerették az alkotásokat, mi pedig egyre inkább a város részének éreztük magunkat. Később azonban úgy éreztük, hogy egyedül maradtunk azzal, hogy fiatal magyar művészeket vigyünk Németországba. Amivel egyrészt nincs baj, mi választottuk ezt az utat, ugyanakkor jól jött volna némi baráti kézfogás, gondolok itt akár kurátori véleményezésre vagy több publikációra. A gazdasági válság sem javított a helyzetünkön - igencsak érezhetően becsukta a pénztárcákat - abba kellett hagynunk. Most itthon vagyunk, vannak terveink, nincs lefutva a történet.
Dehir.hu: Az amerikai filmekben a művész sokszor fest 20-30 képet egy kiállításra, s mire elfogy az összes pezsgő a megnyitón, a képek többségét meg is veszik. Tényleg van ilyen?
Kujbus János: Én is voltam tanúja annak, hogy az alkotások nagy része már a megnyitó alkalmával elkelt – méghozzá Romániában, így beszélhetnénk a mi országunk helyzetéről, az emberek anyagi hátteréről, de felesleges. Bár a művészeti alkotás is lehet sikeres, mint eladható termék, a legtöbbször ez mégsem így van. De ez nem is feltétlenül baj szerintem. Mert lehet ugyan spontán módon, első pillantásra is beleszeretni a műalkotásba, ami csak mondjuk dekorációs kép lesz a falon, ha viszont egy kicsit érdeklődik, keresgél az ember, egy folyamat részévé válhat. Szélesedhet a látóköre, mélyülhet a művészetekhez való viszonya. Még gyűjtő is lehet belőle. Ehhez kell a pénzen túl az akarat is, mert egy kép nem pont olyan, mint egy második vagy harmadik autó. Kell az a balansz, ami a pénzt és a szellemiséget összehozza. Ez pedig elég ritka, ezért nehéz ma itt vagy bárhol a világon jól profitálni a művésznek a képeiből.
Dehir.hu: Milyennek látja a művészek helyzetét ma Magyarországon?
Kujbus János: Sok esetben katasztrofálisnak. S most nem is feltétlenül az anyagi oldalára gondolok. Mi, művészek – zenészek, irodalmárok, színészek, képzőművészek, építészek – és tanárok, akik pillérjei lennénk a kultúrának, akik kreativitásunkkal, intellektusunkkal hozzájárulunk a tudás gyarapításához, meglétéhez, mi lettünk lekötve, bekötve, elküldve...! Nagyon szűk lett az a réteg, mely művészettel foglalkozik. Sokszor találkozom azzal, hogy mintha sikk lenne nem tudni, kinevetni és elkerülni nagy ívben bármilyen kulturális eseményt. Abszolút nincs egyensúly, de még csak nem is közelít ahhoz, mint sok európai vagy más országokban.
Dehir.hu: Milyen a kapcsolata a kollégákkal?
Kujbus János: Szerencsére elmondhatom magamról, hogy vannak nagyon közeli művészbarátaim, itt, Debrecenben, de az ország más részeiben is. Bár magányos műfaj a képzőművészet, mégis teszünk lépéseket a közös munkákra. Alakult egy csoportunk Síkhegy néven pár évvel ezelőtt, volt kiállításunk Pesten, Debrecenben is, és tervezünk további hazai tárlatokat, illetve külföldi bemutatkozást is. Van erő abban, ha csoportként lépünk elő, talán könnyebben nyílnak az ajtók, mintha csak egyedül kopogtatnál. Plusz egy koncepcióra többféle olvasat összehozása akár bombaként is hathat az érzékekre, a gondolkodásra.
Dehir.hu: Azt mondta, nem könnyű eladni képet manapság. De azért lehet?
Kujbus János: Képeladások vannak még itt Debrecenben is, bármennyire meglepő. S ez talán azt mutatja, hogy van szikra, ami egyszer begyújtja a tüzet.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)