Debreceni kocsmakomédia: ilyen az élet Misi presszójában
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.10.04. 11:27 | Frissítve: 2014.10.06. 08:23
Debrecen – Asszony verve, pénz számolatlanul: ez a mi kocsmánk. Szórakoztató, néha megható, de főképpen mulatságos. Majdnem olyan, mint egy Kusturica-film. Kritika.
Istent a falra festeni: a népszerű debreceni színész, Mészáros Tibor e címen írt darabot Tar Sándor szövegei alapján, s ezt vitte színre rendezőként. A hely, ahova becsalta a nézőt, egy presszó, azaz magyarul kocsma. A világ végén, a mélymagyar valóságban – amit nagyjából mindannyian ismerünk. (Ki belülről, ki felülről.) Lusta, tehetetlen, nagyjából száz százalékosan alkoholista férfiak. Hamar elvirágzó (vagy már kiszikkadt) nők. Reményvesztett az egész falu. Nincs jövő. Nyomor van, egyre ritkább álmokkal. Minek is? Hiszen a semmiből nem lesz semmi. A lényeg, hogy legyen néha sör, pálinka. Hogy felkeljen a nap. Éljünk, igyunk. Néha viccelődjünk, mert egyébként miért is lenne itt jó kedve bárkinek.
Tar Sándor és Mészáros Tibor valósága a mi valóságunk is. Magunkon is nevetünk, amikor a lapos közhelyeken, a hétköznapi trágárságokon mulatunk, a csavaros mondatokon mulatunk. Hiszen otthon vagyunk az első perctől ebben az előadásban, ami egészen ügyesen húzza-vonja magával a nézőt. Ebben egyébként egy kedves „csajszi” is a segítségünkre van. Szöszi (Sárközi-Nagy Ilona) a narrátor ellenállhatatlan bájjal csacsog, és magyarázza, milyen hely ez, ahol nincs járda, ahol mindenki iszik, s főképpen hitelbe. S máris ott vagyunk a kocsmában. A párbeszédek lendületesek, húzása, tempója van az egész játéknak, csak néha érezzük, hogy kicsit megáll – de aztán újra lendületbe jön. A kocsma Misiről (Bakota Árpád) kapta a nevét, aki egy tipikus magyar tapló. (Ismerjük, nem?) Reggel azzal kezdi a napot, hogy képen vágja az asszonyt (Ráckevei Anna). Ide járnak vedelni a szomszédok, akik egyben cimborák is. S itt keresi őket életük párja, amikor elunja, hogy az ember még mindig nincs otthon. (Persze, minek is lenne? Otthon sincsen semmi.)
A nyomor, a szegénység, a tehetetlenség nem magas lóról szemlélve jelenik meg, hanem hamiskás összekacsintással. Egy vérből valók vagyunk, ti meg mi, üzenik a párbeszédek. A szereplők jók. Igaz, nem erős jellemeket kell formálni egyiküknek sem. Béres szomszéd, Szerémi Lajos, Koczkás Oszi bőrébe Vranyecz Artúr, Mercs János és Kiss Gergely Máté bújt, de ha felcserélnénk őket, valószínűleg pont olyan jók lennének. A női alakok kicsit árnyaltabbak, de itt is sem lenne semmi gond, ha Sós Kati szerepében nem Szakács Hajnalka tűnne fel, vagy mondjuk Zsíros Terézia Jolánt nem Varga Klári játszaná. Csapatjáték van, talán az öreg Miska (Bicskei István) ugrik ki, de ő már koránál és megjelenésénél fogva is. Kifejezetten jól eltalált a tiszteletes, azaz Végső Márton szerepében Pál Hunor (jó igazolás...) és az érte veszettül rajongó Csendes Piroska – azaz Szalma Noémi, akinek elképesztően sok arcát láthattuk eddig is. S ha már itt tartunk, azért Vranyecz Artúrnak is kijár egy plusz pont az ordibáló Béres szomszédért.
Egyszerűek, de hatásosak díszletek, érdekesek (és egyáltalán nem zavaróak vagy zavarosak) a mozgásszínházi részek: minden a helyén van. Vagyis majdnem minden, mert bár az előadáshoz passzol a zene, de a történethez nagyon nem. A magyar falvakban vagy a prolik lakta vidékeken nem franciás hangulatú tangóharmónika szól. Ott zenegép van, Kis Grófo meg Jolly (No Roxa Áj), meg leginkább Korda György, Balázs Klári és Balázs Pali, s persze mindörökké Három+Kettő.
Amíg csak szövegelnek a kocsmában, tespedés, nagy nihil közepette, minek is csinálni bármit, ha úgysincs értelme, meg mennyivel lenne az jobb akárminél, már ha lehetne, addig maradéktalanul élvezetes, szórakoztató, hiteles és hihető a darab. Amikor azonban jön a csavar, jön a történet-szál azzal, hogy a nők kivonulnak a kocsmából, és megbeszélik, hogy elég volt a pasikból, és akár ki is nyírhatnák őket, ott már billegni kezd az emelvény. Ahogy a férfiak (mert itt mindennek és mindenkinek párja van) is mintha egy Rejtő-paródiába vonulnának át, amikor úgy döntenek, hogy talán mégis beszállnak bankot rabolni. S az addig remek kocsmadarab átvált börleszkbe. Nevetünk, szórakozunk, élvezzük az előadást továbbra is – de innentől már semmi nem az, mint volt. Némileg súlyukat vesztik a kemény mondatok, a valóság meg, ami addig a lelkünk mélyén valahol mégiscsak felkavart mindnyájunkat, most inkább zavaros lesz. Már nem vesszük annyira komolyan. A vége hatni fog persze. De nem úgy jön a katarzis, mint amikor Rómeó és Júlia meghal, hanem inkább mint amikor a Blöff című Guy Ritchie-mozi, vagy még inkább a Szállító című Jason Statham-filmek végén minden a helyére kerül. (Mert azért ez nem a magyar Kusturica-verzió... S hogy ne szakadjunk el ennyire a színháztól: nem is a Háy János-féle Gézagyerek vagy a Pityu bácsi fia, s nem is a Fodrásznő. De: nem is Sas-kabaré szerencsére...)
Az Istent a falra festeni ettől azonban még jó. Remek indítás, pörgő, szerethető 105 perc, egyben ráadásul (mint a multiplexekben), nincs, ami megszakítaná az eseményeket. Remélhetőleg sok hívet szerez majd az idei évadnak, mert nem pusztán szórakoztató, de tényleg jó teljesítmény áll mögötte. Jut eszünkbe: van, akinek máshova szól a bérlete, nem a színházba. Nos, ha a zöld gyepen csak fele ilyen jók lennének azok a fiúk, mint amilyenek ezek a színészek, akkor megérdemelnék ők is a vastapsot. Attól azonban azok az urak mostanában messze vannak, s bár négyszer-ötször annyi néző vált bérletet a színházba, mint szurkoló a meccsekre, sajnos, nem itt magasabbak a bérek... Mellékesen nagy kár, hogy az októberi műsorterv összeállításánál nem figyeltek oda eléggé a színházban arra, hogy az mélyütés a nézőnek, ha jót olvas egy darabról, de azt nem fogják játszani – csak majd valamikor novemberben. (Illetve még október 5-én.)
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)