Debreceni diákok voltak: lábuk előtt hever majd a világ?

---

Debrecen – Fiatalok és tehetségesek, előttük az élet. Debrecenben jártak középiskolába, aztán kit erre, kit arra sodort az élet. Színészek lesznek? Vagy más pályára lépnek? Milyen útravalót kaptak a várostól, a gimnáziumtól?

---

Sokan álmodnak arról, hogy szeretnének híres színészek lenni, nagy írók, ismert emberek. Három fiatallal beszélgettünk, akik nemrég fejezték be a középiskolát, de már ez idő alatt is sok mindenben kipróbálták már magukat: láthattuk őket színpadon, filmben, olvashattunk tőlük, róluk. Ez persze még korántsem garancia a sikerre, de az biztos, hogy nem tétlenkednek, maguk is tesznek azért, hogy valóra váltsák álmaikat.

Dehir.hu: Mi újság? Véget értek a középiskolás évek?

Mercs Máté Péter: Igen, véget értek sajnos. Sokszor mondta a volt osztályfőnököm, hogy becsüljük meg az együtt töltött időt és egymást, mert a gimnáziumi évek a legszebbek az ember életében és nagyon fognak majd hiányozni. Most már tudom miért mondta ezt. Sokszor hiányzik az Ady. A tanárok kedvessége, a diákok nyüzsgése.

Teremi Sára: Számomra még nem teljesen, de már közeledik a vége. Nagy reményekkel várom a folytatást.

Völgyesi Árpád Balázs: Véget... S ma már az Eötvös Loránd Tudományegyetem pszichológia szakára járok.

Dehir.hu: Mit adott a középiskola? Milyen útravalóval indított el a pálya felé?

MM: Én az Ady drámatagozatára jártam. Ez már sok pluszt jelentett. Nagyon jó művésztanáraink voltak, akiktől megtanultam beszélni, színpadon jelen lenni, tisztában lenni a testemmel-lelkemmel. Kaptam egy erkölcsi nevelést, ami annyira belém ivódott, hogy már le sem lehetne tagadni ezt a tagozatot. Az Ady mindenekelőtt emberré nevelt. Ezért mindig is hálás leszek és sohasem feledem.

TS: Rengeteget kaptunk szakmai téren, ugyanakkor az életre is nevelt a gimnázium. Fantasztikus tanároktól tanulhattunk. Az országos versenyek révén pedig hasonló gondolkodású, mentalitású embereket ismerhettünk meg. Kitartás, alázat, szorgalom – ezek együtt jelentik az igényes munkát. Meghatározó, bármelyik szakterületre igaz és egy életen át elkísér. Nekem ez a legfontosabb, amit itt tanultam 5 év alatt a gimnáziumban.

VÁ: Remek beszédtechnika-tanáraink voltak. A legtöbb ember nem is gondolná, ez milyen fontos, de sajnos szomorú tény, hogy kevesen ügyelnek manapság a helyes és szép magyar beszédre, a jó artikulációra és a mondatok megfelelő hangsúlyozására. Tanultunk énekelni és táncolni, és mindkettőnek itt-ott hasznát veszi az ember a színházon kívüli mindennapi életben is. Amit még kiemelnék, az irodalom szeretete, amelyet fantasztikus magyartanárunknak köszönhetek. Ahogy haladtunk a tananyagban az irodalomtörténeten át, minden szerzőt, korszakot, stílust képes volt megszerettetni velem, mivel ő még azokban a dolgokban is látja az értéket, és próbálja átadni, amelyek esetleg nem az ő kedvenc témái. Különösen megszerettem a verseket, ez ösztönöz arra, hogy magam is verseket írjak. Komolyan is gondolom, szeretnék ismert költő lenni. Szerintem nem vagyok rossz, de ez persze ízlés kérdése. Meglátásom szerint a művészetben mindenki magát keresi, ezért aki meglátja magát a műveimben, annak tetszeni fog, aki nem, annak feltehetően nem... Egyébként a színház mellett a költészet is komoly identitászavarban szenved napjainkban, de ez egy másik nap témája.

Dehir.hu: Mi vonzó a színészetben? Ma, Magyarországon miért szeretne egy fiatal színészként dolgozni?

MP: Minden fiatal vágyik az önmegvalósításra. Van aki a rajzolásban, az éneklésben, és van, aki a színpadon talál rá önmagára, a kiteljesedésre. Nekem mindig fontos volt, hogy gondolatot, értéket közvetítsek az emberek felé. Mert egy darabon keresztül rengeteget tanulhat az ember. Nem tagadom, az én színészi hitvallásom a tanítás. Muszáj, hogy az emberek rádöbbenjenek a saját értékeikre, muszáj, hogy lássák élni mennyivel szebben is lehet. Kell, hogy ismerjék e világ nagy gondolkodóit – például Shakespeare-t, Moliére-t, Csehovot. Nekem megtiszteltetés, hogy zsenik szócsöve lehetek. Ha egy előadás után egy ember úgy megy haza, hogy kapott valamit, úgy érzi, megtisztult, már megérte!

TS: Talán az, hogy bármi lehet az ember… Orvos, költő, macska, naiva, komika, gyermek – vagy akár a végzet asszonya… Az élet nagyon rövid és ez az egyetlen szakma, ahol napról napra megújulhatok és egyszerre több ember bőrébe belebújhatok. Megismerhetem egy-egy történelmi személy érzéseit, életét, ami nem feltétlenül az, amit a történelemkönyvek tanítanak. Magyarországon különben mindig is nagy kultusza volt a színjátszásnak. Ha azt mondom, hogy Bajor Gizi, Honthy Hanna, Turay Ida vagy Ruttkai Éva, az emberek máris kapcsolnak hozzájuk szerepet, színházat, filmcímet. Ők ugyanis hozzáadtak a magyar kultúrához. A mi célunk is ez. Teremtsünk valami újat, ami a miénk, tanítsunk, neveljünk elődeinkhez méltóan.

VÁ: A színészet egy olyan szakma, amely ötvözi a komoly és felelősségteljes munkát és elhivatottságot a játékkal és annak szabadságával. Társas játék, a próbafolyamatok során a színészek között valamint előadásokon a közönséggel is kialakul egyfajta kölcsönhatás, közösségi többletérzés. Azonban a színészkedés és a színművészet között meg kell találnunk a határt, ugyanis nem tehető egyenlőségjel a kettő közé. Márpedig manapság minden eddiginél nehezebb dolgunk van ebben a kérdésben.

Dehir.hu: Színház vagy film?

MP: Hála az égnek mind a két területre volt szerencsém betekinteni. Idén játszottam Az ötödik íz című debreceni filmben, amit a DTV forgatott. Nagyon furcsa volt, hogy mindent sutba kellett dobnom, amit eddig tudni véltem a színészetről. A kamera előtt nem kell erősen gesztikulálni, elég a természetes mimika, a hétköznapi hangerő. Ha nem úgy sikerül valami, akkor egyszerűen újra felvesszük. Egy színésznek ez nagy kihívás, ugyanis számtalanszor kiesik a szerepéből, mindig újra kell magában élesztenie az indulatot, az érzelmeket, a gondolatot, akárhányszor leállás van. A színház teljesen más, a színház a múló pillanat varázsa, ott egy esélye van az embernek, soha sincs két ugyanolyan előadás. Nekem ez benne az izgalom, a játék, a kihívás. Nem zárkózom el egyik területtől sem, szívesen kipróbálom magamat, ha van rá lehetőségem, de egyelőre a színház jobban vonz.

TS: Színház. Szeretem testközelből érezni a nézők reakcióit, ez ad inspirációt a folytatáshoz. De ettől függetlenül egy filmben is szívesen kipróbálnám magam.

VÁ: Mindkettő. Teljesen más világ, másfajta színművészetet igényel, de mindkettő képes értéket közvetíteni, katarzisélményt nyújtani, és szórakoztatni. Az Ady gimihez a színház áll közelebb, van is kifejezetten az iskolának szánt éves Ady-bérlet a szomszédos Csokonai Színházba, így szerencsére rengeteg élményt, tapasztalatot szerezhettem az elmúlt öt évben a színházi világból. Szerepeltem is két előadásukban, ahova fiatalokat kerestek, ezek a Mária musical (2012) és a Légy jó mindhalálig (2013) voltak.

Dehir.hu: Mi az, ami az elmúlt időszakban büszkeségre adott okot?

MP: Játszom a mátészalkai Szentpétery Zsigmond Színház Petőfi-titok című előadásában, és itthon, a Csokonai Színházban is, a Dühös lovagban, a Tűzről pattant Tündérországban. De játszottam a Légy jó mindhaláligban és a Pál utcai fiúkban is, most pedig a Lackfi János által írt darabban, A dühös lovagban. Szabadidőmben pedig verseket, dalokat írok. Ezek egyfajta „öngyógyítások” számomra, de van más oka is. Úgy gondolom, hogy egy színésznek különösen törődnie kell a nyelvvel, így a versekkel. Latinovits Zoltán mondta, hogy verset mondani, jól verset mondani nemzetépítő feladat. Ezzel én maradéktalanul egyetértek!  Az íráson kívül most egy irodalmi műsoron is dolgozok, mely a Költői hétköznapok nevet viseli. Kaptam egy felkérést a nyíradonyi Művelődési Háztól, hogy nem lenne-e kedvem egy irodalmi estet, műsort adni? Természetesen azonnal kaptam a lehetőségen. Örültem, hogy az embereknek van igényük ilyesmire. Műsoromban nagy idősíkot járok be Jannus Pannoniustól, Petőfi Sándoron, Ady Endrén át egészen Nadányi Zoltánig.

TS: A munkamorálomra és az ezzel elért fejlődésemre, amit maximálisan a gimnáziumnak, tanáraimnak köszönhetek. Most pedig készülök az érettségire és természetesen a felvételire. Monológokat, verseket, dalokat keresgélek. Szabadidőmben olvasok és régi magyar filmeket nézek.

VÁ: A színházi szerepléseken kívül büszke vagyok még az osztálytársaimmal együtt töltött időre, a közös színpadi vizsgákra az iskolában, valamint a 2012-ben rendezett darabomra, amit a teljes osztály közreműködésével mutattunk be az Ady színpadán. A címe Londoni utcáin volt, és a 19. századi angol romantika hangulatát szerettük volna bemutatni két regény kivonatának rövid hatvanperces kombinációján keresztül. Az utolsó két évben pedig egy irodalmi titkos társaságot alapítottunk hat osztálytársammal, ezzel együtt egy irodalmi folyóiratot is Nyugta címmel. Eleinte csak az iskolán belül terjesztettük, majd az interneten, aztán elkezdett irántunk érdeklődni a debreceni közélet is, szerepeltünk a médiában, felolvasóesteken... Ballagásunk óta egy második Nyugta-generáció folytatja a lap szerkesztését, így még az is lehet, hogy hagyományt teremtettünk az iskolában.

Dehir.hu: S kinek mit hozhat a jövő?

MP: Jövőre felvételizek a Színház- és Filmművészeti Egyetem prózai színész szakára, illetve a Kaposvári Egyetem Művészeti Karára. Addig is van a dolgom, ráadásul színházon és irodalmon belül, szóval tartalmasan telik az idő. Majd elválik, hogy a sors mit tartogat számomra.

TS: Mindenképpen színészettel szeretnék foglalkozni a gimnázium után is, így a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem vagy a Kaposvári Egyetem Művészeti kara a fő cél. Aztán, hogy az Életnek mik a tervei velem, az hamarosan kiderül…

VÁ: Szívem vágya lenne költőként elismerést szerezni szélesebb körben. Amit tudok, meg is teszem ennek érdekében. A Színművészeti Egyetem rendezői szakára is tervezem újrapróbálni a felvételit, de mivel mindkét irány kimenetele bizonytalan a jövőre nézve, a lehető legjobban próbálok teljesíteni a jelenlegi tanulmányaimmal is, hiszen rendkívül érdekes világ nyílt meg előttem az elmúlt hónapokban, az emberi lélektannal foglalkozó kísérletek, kutatások világa.