Buborékkal érkezett Debrecenbe is az író, aki szívesen tölti napjait egy dalmát szigeten
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.05.08. 15:10 | Frissítve: 2022.05.08. 18:26
Debrecen – Nemrég kiállításon és irodalmi esten járt városunkban, a napokban pedig új kötete jelent meg. Jó szívvel emlegette a Debreceni Disputát is Géczi János. Interjú.
Író és képzőművész, tanár és szenvedélyes gyűjtő. Amikor Debrecenben találkoztunk, vele volt Buborék is, akivel már a fél világot bejárták.
Géczi János a csendesen szemerkélő esőben
Dehir: Monostorpályiban született, ahonnan egyenes út vezetett a Tóth Árpád Gimnáziumba. Diplomát viszont nem Debrecenben szerzett. Mi vitte el a cívisvárosból?
Géczi János: Debrecenbe a szüleim vittek: emlékszem, amikor először jártam a városban (láttam egy villamost, egy orosz katonát és egy néger járókelőt), s emlékszem, amikor a Tóth Árpád Gimnáziumba elkísértek, nyolcadikosként, a felvételi elbeszélgetésre. A városban pusztán négy évet éltem (egy részét kollégiumban, másikat albérletben), de a tanáraim és az osztálytársaim miatt meghatározónak bizonyult ez az időszak. Biológia-kémia szakosként, s hogy nem volt kedvem az orvosi pályához (társaim többsége azonban orvossá lett), a szegedi egyetemre jelentkeztem, ahol indult biológusszak, azzal a szándékkal, hogy talán kutató lehetek. Végül egyetemi oktatóvá váltam, aki tudományos munkája révén az élettudományok történetével és a viselkedéstörténettel foglalkozott.
Dehir: Biológiát és kémiát tanult – ami elsőre elég messzire esik a költészettől. Mi vonzotta az irodalom világához?
Géczi János: A természettudományok a világ más tájain hozzátartoznak a bölcsészetet művelők ismereteihez, Magyarországon általában nem ez jellemző. Számomra az irodalom – még pontosabban a művészet – gyakorlatához hozzátartozik a teljes világról alkotható ismerethalmaz, én komfortosabban érzem magam, ha a természet struktúráit azonosítom a gondolkodásban, vagy éppenséggel egy zeneműben vagy szonettben. Szóval, minden bonyolultság nélkül: a világ inkább megnyílik a kevert műveltséget kapók számára, mint… – és ide egy felsorolás kellene, de ezt nem végzem el.
Dehir: Manapság az ingerküszöb egészen máshol van, mint a nyolcvanas években. Akkor a Vadnarancsok című könyve olyan vihart kavart, hogy a Mozgó Világ egyik lapszámát bezúzták miatta. Ilyen ereje volt a művészetnek?
Géczi János: A Vadnarancsok megírását az antropológusi specializációm és az irodalmi ambícióim együttese alakította ki, látni akartam, az egyetemen megszerzett tudásom tud-e ekként is hasznosulni. A Vadnarancsok sikerének egyetlen titka volt. Nem az, hogy egy diplomáját éppen megszerzett, vidéken élő, az irodalmi élettől irtózó fickó készítette, hanem inkább abban rejlik, hogy a mű égető társadalmi kérdésekkel foglalkozott, s nem ítélkezett, csak a problémákra mutatott rá. Közösségi feladatot vállalt. Manapság is vannak, akik a sokakat érintő társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, nem csak szociográfusok, de írók, sőt költők is, és úgy látom, egyre nagyobb az ázsiójuk. S valóban, minden irodalmi alkotásnak érdekes a sorsa is, olykor fontosabb, mint a művé. Az, hogy a Vadnarancsok és a Mozgó Világ sorsa összeforrt, nem csak a kor baljós hangulatát jelezte, de a maga eszközrendszerével előkészítette a rendszerváltást is. A sors fintora, mondjam azt, büntetése, hogy a Mozgósok egykori szerkesztőségi épületét nem jelzi semmiféle emléktábla.
Dehir: A biológia és az irodalom mellett ott van az életében a képzőművészet is. Van rangsor ezek között?
Géczi János: A biológia és az irodalom – ne feledjük – ugyanannak az emberiségnek a produktuma, csak az egyik tudomány, a másik művészet. De
ugyanazokat a kérdéseket vetik fel: miként lesz emberibb az ember, miként őrzi meg a környezetét úgy, hogy az emberi voltát kibontakoztatja, miként gondolható el az a világ, amely az életterét adja,
de nem ez az elsődleges rendeltetése. Nem szokásom köztük választani, minek is darabolnám részekre azt, ami egészében is megtapasztalható. Holisztikus nézeteket tanultam, azt alkalmasnak találom arra, hogy az engem érintő problémákra elegendő és mély magyarázatokkal szolgáljon. Én amúgy az irodalom határfelületéhez tartozó művészetekkel szívesen foglalkozom, akár a dramatikus-színpadi munkákkal (olykor színpadi művek munkatársa vagyok), akár kortárs alternatív zenével (Likó Marcellel, a Vad Fruttik frontemberével évtizedes munkakapcsolatban vagyunk), akár vizuális költészettel. Ez utóbbihoz kapcsolódott a debreceni Pásti utcai zsinagógában Láng Eszterrel közösen megvalósult kiállításunk, ahol én dekollázsokat, egy dalmáciai bozóttűz következményében leégett óriásplakát néhány megmaradt darabkáját állítottam ki. Magam sem gondoltam, hogy abban a szakrális térben milyen erős hatást gyakorolnak a nézőikre.
A kérdésre visszatérve: ugyan nem teszek különbséget az irodalmi és a képzőművészeti tevékenységeim között, de magam elsőként költőként nevezem meg.
Dehir: Amikor az itteni szálakat bogoztuk, szóba került egy több mint tíz éve megszűnt folyóirat, a Debreceni Disputa.
Géczi János: Már nem emlékszem, hogy a Disputában közöltem-e írást, de magára a lapra igen. Olyannyira kedveltem, hogy a szerkesztési elvei mentén – és a pécsi Echo alapján – találtuk ki a veszprémi kritikai folyóiratot, amely a nyolcadik évében jár, és Séd a címe. Ez az évente hatszor megjelenő, nagy alakú, amúgy az EPA-ban is elérhető folyóirat kizárólag veszprémi kulturális események értékelésével foglalkozik és stabilan 1000 példányban jelenik meg.
Számos debreceni barátom van egyébként, úgy a régi, mint az újabb időkből. Láng Eszterrel kipróbált barátságban vagyunk, sokszor találkozunk, számos közös projektünk volt. Utóbb a már említett tárlat után egy közös irodalmi estünk volt Debrecenben, amelyet Áfra János betegsége miatt beugró Juhász Tibor moderált sikeresen.
Dehir: Bár az irodalom fővárosa itthon ma is Budapest, nem ott él. Soha nem hiányzott az a közeg?
Géczi János: Budapesten talán csak akkor éltem folyamatosan, amikor a Vadnarancsok szociográfiai két kötetén dolgoztam. Veszprém a valódi lakóhelyem – igaz, már fél évtizede Balatonalmádiban élek, s ha csak tehetem, egy dalmáciai szigeten. Valóban hűvösen hagy az irodalmi élet, de még inkább a főváros, s ennek minden előnyét és hátrányát ismerem. Sokkal erősebben kötődök néhány vidéki műhelyhez, így az Alföldhöz is. A kis élettér, középnagy város, követhető viszonyok az alkatomnak inkább megfelelnek, tréfásan azzal frocliznak, hogy így jobban tudom, kire kell dühösnek lenni.
Dehir: Sokat utazik, s rendszeresen Buborékkal, aki járt már az Uffizi Képtárban és a Vatikánban is. Soha nem volt gond, hogy ilyen helyekre kutyával érkezett? Én először meglepődtem, amikor Buborék beszaladt a Pásti utca zsinagógába, ahol példásan fegyelmezetten vett részt a tárlat megnyitóján...
Géczi János: Az utazások – legyenek akár szakmai utak, alkotásra szánt idők, kulturális érdeklődést kielégítők – valóban hozzám tartoznak. Egy-egy hely mindig szembesít olyan kérdésekkel, amelyek megválaszolására szívesen vállalkozom. Az összehasonlítás, és egy-egy hely belakása létszükségletemnek tűnik. És valóban elkísér az utóbbi 8 évbe majd mindenhova a kutyám. A Dehir olvasói vajon tudják, hogy Rómában van olyan templom is, ahová a háziállataival együtt megy a gazda? Én már voltam olyan templomban, ahol a kutyákon, macskákon, szárnyasokon kívül egy szamár is téblábolt.
Dehir: Akik ismerik, tudják, hogy gyűjtő is. Mi érdekli, mi vonzza?
Géczi János: Ezeken az utakon, az élményeken túl izgatottan fotózom a közösségi terek roncsolt plakátjait, s ha tehetem, be is gyűjtök néhányat. A hasított plakátokból készült képeket a neoavantgard alkotók kedvelték, az ő nyomdokaikban járok tehát. De gyűjtenék én bármi mást is, ha azokon lennének szövegtöredékek, szavak vagy mondatok. Máskor magvakat, növénykéket hozok haza, amelyek megmaradnak, azok a kertemben lelnek új otthonukra. A gyűjtési izgalom, ahogy látom, sok emberre jellemző, aztán vannak, akik a gyűjteményüket kisajátítják – én igyekszem a magamét nyilvánossá, ha lehet, a közösség számára elérhetővé tenni.
Dehir: Több mint ötven kötete jelent meg, s egészen frissen a Judith, avagy a baltás gyilkos felesége, ami a címe alapján akár krimi is lehetne. Kiknek ajánlja ezt a kötetet?
Géczi János: A Judith című regényt nem pusztán azok figyelmébe ajánlom, akik A tenyérjóst már ismerik. Ha valakit vonz forgatagos történet – amely mégsem kapkodva van elmondva, a história, amelynél azonban fontosabb, hogy mily módú az elmondása, s ha nem idegenkedik a saját közelmúltunk fölidézésétől, akkor bátran olvashatja, de hagyjon magának időt a lapok forgatására. Egy regény kitágítja az életteret és az életidőt, érdemes ennek tudatában fordulni a szépirodalomhoz, s a haszna nem kevesebb, minthogy otthonosabbak lehetünk a saját világunkban.
Dehir: S azt látja már, mi lesz a következő munkája?
Géczi János: Lassan egy éve készítem elő a 2023 januárjában nyíló dekollázs-kiállítást. Ehhez készül egy életmű-album, s jelenleg minden időmet és energiában elviszi. Kb. szeptemberben kerül a mű nyomdába – a kiállított tárgyakat a kurátorok a napokban már leválogatták. Hébe-hóba verset is írok, de nem gondolkodom a kiadásukban. Sürgetőbb feladat egy könyvnyi esszé megírása a dalmát életemről, azt hiszem, az elkövetkező években ezzel foglalkozom.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
A tenyérjós nagy utazásra viszi az olvasót | 2019.11.16 |