Belekóstolhattak a párizsi színházi világba a debreceniek

---

Debrecen – Témát keres az ifjú szerző, és végül a hatalmas orrú, hírhedt párbajhősnél köt ki. Hosszú az út az ötlettől a premierig. Kritika.

---

Vígjátékot kínált a nézőknek az év elején Csokonai Színház. Az előadás helyszíne a Kölcsey Központ volt, ahol népes közönség láthatta az Edmondot, ami többek között a színdarabírás és a színházcsinálás nehézségeiről is szólt. 

Fotók: Máthé András/Csokonai Színház

Ismerős az a helyzet, amikor a könyv hőse regényíró, aki éppen új fejezeten dolgozik? Vagy a filmesek arról forgatnak, milyen küzdelmek árán születik egy új mozi? Alexis Michalik az 1800-as évek végének Párizsába röpíti a debreceni közönséget, ahol egy fiatal – egyes kortársai szerint zseniális, mások szerint tehetségtelen – szerző témát keres, miután rámosolygott a szerencse és a Bakota Árpád alakította színész és direktor, Coquelin, hogy írjon egy darabot.

Ez sosem egyszerű ügy, mert százhúsz éve is elvárás volt, hogy a darab lehetőleg legyen komédia (a művészet ugyanis miért is érdekelne bárkit a művészeken kívül?…), húzzon be tömegeket és arasson hangos sikert.

Az ifjú Edmond nem kevés tépelődés után végül Cyrano De Bergerac úrnál köt ki. Ismerik őt? Ha nem, nem feltétlenül kell pironkodniuk. Az átlag francia is simán elhasalna a vizsgán, ha Madách és a Tragédia, Arany János és a Toldi lenne a tétel, vagy Petőfi és a János vitéz.

Cyrano De Bergerac a 17. század első felében élt író, egyébként hírhedetten nagy szájú, kötekedő kardforgató volt. Nagyjából Alexandre Dumas három testőrének a kortársa – akik amúgy négyen voltak.

S bár Edmond Rostand hazájában ünnepelt szerző, nem vennék rá mérget, hogy a magyar olvasó és néző kívülről fújja nagy orrú, egyúttal nem kevés öniróniával megáldott hősének tetteit. 

Az előadás Keszég László rendezésében kifejezetten látványos. Kicsit filmszerű, gyorsan váltják egymást a jelenetek és színészek, akik rendre több szerepben is feltűnnek. Van, aki azért, mert azt játssza, hogy ő most éppen ezt a szerepet kapta a színpadon játszott színpadi játékban, és van, aki eleve több alakot is életre kelthet. 

Ha ez elsőre bonyolultnak is tűnik, ne riadjanak meg. Az előadás követhető, a Csokonai színészei pedig jól veszik az akadályokat. Vranyecz Artúr szinte lubickol: akár vendéglős, vasutas, kocsis, zenész, igazgató szerepében lép elénk, akár Csehovot kelti életre, pontos, mint egy három vonallal rajzold Picasso-grafika. Szórakoztató Dánielfy Zsolt és Garay Nagy Tamás kettőse, akik vagy a színház, a színészek körül lebzselő pénzembereket, vagy a befutott sztárszerzőket játsszák.

Újhelyi Kinga (Maria és a felszolgáló) és Bakota Árpád (Coquelin és Cyrano) azt hozzák, amit megszoktunk tőlük, de csodára nem képesek. Alexis Michalik színművében ugyanis a szereplők jelleme nagyjából egy átlagos ifjúsági regény vagy a harminc évvel ezelőtti szilveszteri jelenetek szintjén mozog. Így nem könnyű komolyan venni Rose, a hétköznapokba belefáradt feleség panaszait sem: Mészáros Ibolya pont olyan szűk mozgásteret kap, mint Kiss Gergely Máté (Léo, a nőcsábász színész), vagy Edelényi Vivien (Jacqueline, Lucien, Suzon).

Kubik Anna nagyon teátrális Sarah Bernhardt bőrébe és jelmezébe bújva (miután ezt kell hoznia), viszont nagyon mulatságos, amikor a súgó lesz belőle, aki mindenre (majdnem mindenre, vagy mindenre majdnem) emlékszik, ami a színházban valaha is történt (vagy nem történt). Ez van, amikor közel harminc szerep jut tizenkét színészre, s ebből négyen játszanak csak egyet-egyet: Kiss Gergely Máté és Mészáros Ibolya mellett Hajdu Imelda és Csata Zsolt. 

Hajdu Imeldát régen láttuk ennyit a színen, a Herkules előtt talán a Júlia kisasszonyban kapott komolyabb lehetőséget, de Egressy Zoltán darabjából, a 4x100-ból is emlékezhetünk rá, ami vendégelőadásként érkezett a Deszkára Marosvásárhelyről. (Abban Csata Zsolt és Rózsa László is játszott, Csata Zsolt az Edmondban pedig tulajdonképpen Debrecenből nemrég távozott kollégája helyét vette át.) Jeanne szerepében egyszerre szép és okos párizsi hölgy, akibe a feleségéhez amúgy hűséges Edmond rendesen belezúg.

Ám neki valójában nem szerető kell, hanem múzsa, akiről álmodozhat, és aki inspirálja, hogy írja a darabot, mert a határidő százhúsz éve is nagyon nyomasztó tudott lenni.

Csata Zsolt útját kereső drámaírója lényegesen összetettebb személyiség a többieknél. Vele akár össze is futhatnánk a valóságban, csak ha kortársunk lenne, manapság attól lenne frusztrált, hogy pályázatokat kellene írnia, ha boldogulni szeretne. (Persze, szigorúan nyolc, de inkább tíz-tizenkét óra munka után...)

A Balfácán is nagyon franciás hangulatú előadás volt, az az Edmond is. (Ahogy valószínűleg a Kaméliás hölgy is az lesz. Nem hiába mondta Sarah Wilson, a világhírű művészettörténész a Modem kiállításának megnyitóján, hogy Debrecen a magyar Párizs.)

Néha vicces, néha merész az Edmond, vannak benne pazar ötletek. Viszont olykor a nagy színpadi-sürgés-forgás ellenére is lelassul, néha azt érezzük, hogy ezt már hallottuk, csak egy másik szereplőtől, kicsit más szavakkal, de lényegében ugyanezt. Így kicsit hosszú. S mert tudjuk, mi lesz a vége, kiszámítható is.

A kép viszont, amit mutat arról, hogyan születik egy színpadi játék, hogyan lesz az ötletből darab, a darabból előadás, siker vagy bukás, mennyi akadályt, mennyi lehetetlen helyzetet kell leküzdeni, valószínűleg meglepően keveset változott. Ha megkérdeznének színészeket (festőket, szobrászokat, zenészeket, írókat és hasonló komédiásokat), hogy állnak anyagilag, mennyire stabil a helyzetük, mit gondolnak magukról, a világról, valószínűleg hasonlókat mondanának, mint azok a kollégáik, akik a Cyrano sikeréért küzdöttek. Párizsban – valamikor ezernyolcszázkilencvenvalahányban…

Teljes szereposztást, fotókat az előadásról a Csokonai Színház honlapján, itt találnak.