Bandaháború és férfibarátság sok akcióval, sok humorral
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.11.11. 08:52 | Frissítve: 2012.11.11. 18:32
A hitelesség látszatát kelti, mégis játékfilmmel van dolgunk. Az utolsó műszak rendőrei egy kézikamerának köszönhetően elevenebbek, mint a filmes kollégák. Kritika.
Los Angeles-i keményfiúk az öltözőben. Kicsit bénák, kicsit suták, de leginkább nem tudják, miért is kapcsolták be a kamerát. Taylor (Jake Gyllenhaal) és Zavala (Michael Peña) társak, a napjuk a rendőrség öltözőjében indul, és a járőr kocsiban folytatódik. Mindketten fiatalok még, az arcukon kevéssé hagyott nyomot mindaz, amit eddig láttak. A válogatott csonkolások és a veszélyes tűzharcok ellenszereként a humort vetik be, s bár különböző karakterek, mégis összhang van köztük. Egy tipikus férfibarátság bontakozik ki előttünk, mely valahol a járőr kocsiban fogant és erősebbnek tűnik, mint a partnereikhez fűződő kapcsolat. Két elszánt embert látunk, akiknek szilárd az értékrendje, s az erkölcsi-lelki háttere – másképp nem is tudnák megfelelően szolgálni a rendvédelmet. A környék állandó csatározások helyszíne: különböző bűnbandák rivalizálnak a 13-as körzet „vezetésének” megszerzéséért. Nem meglepő, hogy Taylor és Zavala is belekeveredik a banda háborúba.
A Los Angeles-i alvilágról sötétebb képet talán nem is festhetne a leginkább szakavatott krónikás, a forgatókönyvíró-rendező David Ayer, aki a Kiképzés és Az utca királyai után elkészítette saját legjobbját, Az utolsó műszakot. Az önéletrajzi elemekből is építkező forgatókönyv hűen tükrözi, hogy Ayer szinte mindent tud a rendőrök hétköznapjairól, a leosztott szerepekről, a hatáskörüket túllépőkről, a hétköznapi hősökről, akik, ha például gyermekélet forog kockán, képesek mindent egy lapra feltenni. Tud a védtelenségükről, arról, hogy a vészhelyzet beállta és az erősítés megérkezése között az alvilág henteseinek szabad prédáivá válnak; csak magukra, a fizikai és lelki erejükre, a koncentrációs képességükre és az ösztöneikre számíthatnak. Sohasem tudják biztosan, hogy az átlagember vagy a „másik oldal” mit lát bennük: a jelvényes végrehajtót vagy a rend ádáz őrét, a „megszabadítót” vagy azt, akinek ténykedése csupán csepp a szennytengerben.
Ayer választott karakterei nagyon is szerethetők, talán, mert a szokottnál közelebb kerülünk hozzájuk. A dolog nyitja egy többszörös becsapás, amit azonban akkor sem bánunk, ha átlátunk a szitán. Talán még élvezzük is, hogy a rendező az orrunknál fogva vezet minket: hol a dokumentumfilmes, hol az amatőrfilmes nézőpontját választja, sőt a szkriptbe beleírt felvevő segítségével áldokumentumokat készít a rendőri munkáról. Ayer nagyon jól tudja, hogy mit csinál: egy új kor új igényeire reagál. A remegő, kézikamerás felvételek szinte észrevétlenül oltják be hitelességgel a filmtestet, elfeledtetve a nézővel, hogy valójában játékfilmet néz. Nem lennék meglepve, ha Ayer innovációja példaként szolgálna akár már a közeljövőben is.
Jake Gyllenhaal remek formában jeleníti meg az okos és körültekintő rendőrt, akiben mindig ott mocorog a virtus és a kifogyhatatlan lendület. Érettségét tekintve társához, Zavala-hoz mérten mégis zöldfülű, egy valódi, vezetgetésre szoruló útkereső, aki olyan mentorral, mint Zavala, még viheti is valamire. Öröm az is, hogy a „háttérországot” jelentő nők (Anna Kendrick és Natalie Martinez) is a helyzet magaslatán állnak: közreműködésükkel Ayer épp a kellő mértékben érzékelteti, milyen az, amikor egy nő még veszélyes helyzetben is biztonságot jelent egy férfinek.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)