„Apró mohikánok tevékenysége mutatja, hogy a képzőművészet Debrecenben él és élni is akar”

---

Debrecen - Az alkotásról, a büszkeségekről és a mindennapokról is kérdeztük Bíró Esztert és Lukács Gábort. Interjú.

---

Bíró Eszter és Lukács Gábor több mint negyven éve házasok, s mindketten ugyanannak a szenvedélynek hódolnak, festenek. Munkáikat rendszeresen állítják ki itthon és külföldön is, tavasszal például Lengyelországba viszik munkáikat.  

Dehir.hu: Mindketten alkotó emberek, de a művészet révén is ismerkedtek meg egymással?

Lukács Gábor: Igen. Augusztusban szereltem le 1975-ben, 18 évesen már katona voltam, akkor ez dukált. Eger, az ősz csodás volt, a Rajz Tanszékre, tanáraira most is csodaként emlékszem. Itt találkozzunk, hihetetlenül fiatalok voltunk. Bár Szerdahelyi Sándor festőművész diákjaként eljuthattam a Tokaji Művésztelepre két ízben is, és ott láttam a tanárok kiállításán egy önarcképet, amire azt mondtam a barátomnak, hogy én ezt a festőt megkeresem. Annyira sikerült, hogy ő lett az apósom.

Dehir.hu: Ha néhány szóban jellemezni kellene az alkotásaikat, mit mondanának? Megfogalmaztak valamilyen művészi hitvallást maguknak?

Bíró Eszter: Az én ars poeticám (vagy ars pictoriám) az, hogy szeretnék jó képeket festeni. Vannak elképzeléseim a technikáról, témáról és hozzáfogok a festéshez. Csernus Tibor festőművész mondta egyszer az alkotás folyamatáról „amikor elkezdek festeni, egy olyan izgalmas kalandba keveredek, aminek még magam sem tudom a végkimenetelét és ezt a kalandot keresem és szeretem.” Ezt vallom én is. Nem a közönségnek festek, hanem inkább magamnak. Persze egy idő után, amikor gyűlnek a képek már szeretném őket kiállítani, a falon látni. A képeim a figuralitás és az absztrakció határán „mozognak”.

Lukács Gábor: Azért festek, mert, mert így tudom „elmondani”, amit szeretnék. Ha leírható lenne, leírnám, ha elmondható lenne, elmondanám. Szerencsére volt nagyszerű barátom, Antall István, riporter, újságíró, kitűnő művész, aki a szavak mestere is volt, olyan gondolatokat fogalmazott meg, amely gondolatok nemcsak próbálnak körbeírni, de egész életemre programot adnak, ezért érdemes élni, és festeni.

„… Beforr a papír be a vászon is. Az ecset érintése nyomán fölfakadnak az indulatok, …. évszázadok nyomán jóvátehetetlenül véglegessé válnak. Véglegessé, miközben változik minden pillanatban, változik a rá eső fényben, változik a száradásban, az elmúlásban. …

… Szinte teljesen mindegy milyen anyaghoz nyúl, az érett-fehér lapokon a diófapác is nemes anyaggá válik, a könnyed kezelés nem veszti súlyát. A grafikai gesztus éppen annyira festői, mint a lazúrral vázlatoló németalföldiek, itáliaiak esetében. …

… Nem kell semmiféle mesterkéltségtől, teóriákat igazolni akaró gesztusoktól tartanunk, Lukács Gábor nem kitalál, hanem teremt. Lukács Gábor arra példa, hogy bármilyen külső és belső körülmények között szabad szabadnak lenni. S ez a szellemi szabadság maga a teremtő fegyelem. …”

(Antall István, A gesztus ereje, Lukács Gábor indulatos visszafogottsága)

Szeretnék ilyen lenni… Megmutatni, hogy az anyag, a festék, a vászon, a papír partner, akivel jó beszélgetni.

Dehir.hu: Hogyan fér meg egy családban két művész? Mennyire hatnak egymásra? Kialakult az évek során egy természetes versengés közöttük?

Bíró Eszter: Jól megfér. Sőt, nemcsak kettő. Édesapám, Bíró Lajos is festőművész volt és a fiúnk, Máté is ezt a pályát választotta, ő grafikus. Természetesen hatással vagyunk egymásra és kikérjük a másik véleményét. Versengés nincs köztünk, örülünk egymás sikereinek.

Lukács Gábor: Szerintem ez nem gond, a hely csak egy fogalom, a szellemi erőtér viszont végtelen, amibe rengeteg barát belefér. Negyvenhat éve együtt udvaroltunk S. I. barátommal ugyanabba az albérletbe, onnan nősültünk, és az a kis szellemi műhely, ahol nyolcan, tízen összegyűltünk, a mai napig meghatározza mindennapjainkat. Ez a közös bizalom, őszinteség máig tartó művészeti barátság is.

Dehir.hu: Mire a legbüszkébbek a pályájuk során?

Bíró Eszter: A legbüszkébb a gyerekeimre vagyok, hogy milyen tehetségesek és milyen jó ember lett belőlük. Büszke vagyok a tanítványaimra is, akik nagyon szép eredményeket értek el, elsősorban a Művészettörténet OKTV-eken.

Lukács Gábor: A családunkra. Eszterre, aki ezt a festés, tanítás mellett is össze tudta tartani, és negyvenhat év elteltével is csodásan működik. A 42 év munkára… Persze vannak díjak, számos városi, megyei kiállítás díja, országos, sőt nemzetközi elismerések. 1990 óta vagyok a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének adjunktusa, máig docense.

Ezek közül emelném ki a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep Káplár Miklós Díját, a pedagógiai munkámért kapott Fekete Bori-díjat, az Agóra Kulturális Központ Díját. 2021. augusztus 20. alkalmával vehettem át az Áder János köztársasági elnök úr által adományozott Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést, a Nyíregyházi Egyetem Vizuális Kultúra Intézetének főiskolai docenseként, a festészet és a grafika oktatása területén végzett három évtizedes művészetpedagógiai és tehetséggondozó tevékenységem, valamint kulturális szervezőmunkám elismeréseként. Ez az utóbbi magában foglalja nem csak a főiskolai, egyetemi festészeti és grafikai nevelés terén végzett tevékenységemet, hanem a több mint száz amatőr és hivatásos művésztelepi részvételt, szervezést, vezetést, és debreceni munkásságomat is, 

közel harmincöt évig tanítottam, és vezetője voltam a Medgyessy Ferenc körnek és szabadiskolának. Ennek eredménye, hogy megyénkben, illetve szomszéd megyéinkben számos általános iskolában, középiskolában, de felsőbb szinten is volt tanítványok tanítják a vizuális kultúrát, a rajzot.

Dehir.hu: Ha jól tudom, mindketten tagjai a Debreceni Képzőművész Céh Egyesületnek. Mit ad Önöknek ez a csoport? S hogyan látják ma a debreceni művészeti szcénát?

Bíró Eszter: Az egyesület még nincs egy éves és már több kiállításunk volt, a Pásti utcai zsinagógában, az Egyetemen. Képeket adományoztunk a korházakban dolgozó ápolóknak és orvosoknak. Talán könnyebb lesz közösen, mint magányosan. Még sok kérdés vár válaszra. Jó lenne támogatókat is találni.

Sajnos a debreceni képzőművészet, úgy érzem, „mostoha gyereke” a városnak. Sorra zárnak be a kiállító helyek, a MODEM számításba sem kerülhet, mint kiállítási tér a helyi művészek számára. Nincs városi galéria. Más, Debrecennél kisebb városokban, mint például Szolnokon van.

Lukács Gábor: Igen részese vagyok én is ennek az újonnan alakult egyesületnek, mert fontos lenne minden fórumon érvényesíteni szándékainkat, terveinket, de tagja vagyok a MAOE-nek, az MKISZ-nek, a Debreceni Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének (GADE) is. Minden területen próbálunk tenni Debrecen kultúrájáért.

A képzőművészet helyzetét elég sötéten látom. Kisebb városok: Szolnok, Miskolc, Hatvan, Eger, Kaposvár, Salgótarján országos merítésű kiállításokat, biennálékat rendeznek, ezekre biztosan lehet számítani, készülni (valaha itt is volt), itt sorra zárnak be a kiállítóhelyek, apró mohikánok tisztelendő tevékenysége mutatja, hogy a képzőművészet Debrecenben is él és élni akar. A helyi művészek lábbelije talán felsértené a Modem szép sima padlatát? Ide idegeneket kell hozni (persze az is kell), hogy a város csudát lásson… Persze máshol meg nem szeretik úgy a focit…

Dehir.hu: Miként telnek a mindennapjaik, s hogyan illeszkedik ebbe az alkotás?

Bíró Eszter: Én 40 évig tanítottam, 34 évig a Tóth Árpád Gimnáziumban rajzot és művészettörténetet. A tanítás és a festés is teljes embert igényel, főleg, ha jól szeretnénk csinálni. Én büszke vagyok arra, hogy a tanítás és a család miatt, nem hagytam abba az alkotást. Voltak persze hosszabb időszakok, amikor nem vettem kezembe ecsetet, de akkor jött egy kiállítási lehetőség, vagy a nyári szünet és a művésztelepeken csak a festésre tudtam koncentrálni. Főleg akkor, amikor már a gyerekeink felnőttek. Ebben is mindig támogattuk egymást. Mindennapok, röviden: festés, unokázás. Már két éve nem tanítok. Nyugdíjba mentem a „nők’40” lehetőségével.

Az utolsó évek elég sok feladatot adtak nekem, nekünk. Az egyik szép felkérés a Reskontó étteremtől jött, illetve Gál Pista barátunk megkeresett bennünket, hogy bár ő szerette volna a lányának (az étterem tulajdonosának) megfesteni az étterem mennyezeti kazettáit, de nem lesz rá ideje. Így egy nyáron át ezen dolgoztunk Gáborral.

Aztán a Református Kollégium megbízásából portrékat festettünk, neves emberekről. Közben megszülettek az unokáink, négy év alatt négy unoka. Eleinte a tanítás mellett, de most már inkább a tanítás helyett az unokáimmal vagyok, velük foglalkozom, segítek a gyerekeknek, már amennyire a Covid engedi.

Persze festésre is sokkal több időm jut. Lengyelországban Przemysl-ben már vagy 25 éve létezik egy festészeti triennálé. Több hónapon át erre készültem. Idén októberben, a festészet napján volt egy közös kiállításunk Gáborral az Újkerti Közösségi házban, Éles Bulcsú szervezésében.

Lukács Gábor: A humorból élő emberektől szokták kérdezni, hogy otthon is viccesek-e? Volt egy jó paródia erről régen, megkérdezve az illetékeseket, hogy hazamegy a bohóc a munka után, aztán a család tortával dobálja egymást. Nem így élünk… Megvan az ideje a munkának, a pihenésnek, mostanában hála istennek az unokázásnak, a családnak, mert a pandémia sajnos sokszor közbeszólt. Az alkotómunka nem programozható, legalábbis részemről. Minden mindent felülírhat. Van, hogy az idő szorítása diktál, van, hogy ha rengeteg is az idő, ami ritkán van, és ha a fene fenét eszik is, nem akaródzik „alkotni”.

Dehir.hu: Hogyan telt önöknél a karácsony?

Bíró Eszter: Most összejött a család, nem úgy, mint tavaly. Eljöttek a gyerekeink a családjukkal, a nővérem, a férjével, fiával és velünk volt édesanyám is, aki már betöltötte a 91. évét. Őt Éva napja alkalmából is köszöntöttük.

Lukács Gábor: Ennek a szervezésében Eszter a főnök, én szívesen rendelem alá magam a „parancsnak”, az idei is örömteli, boldog volt, hiszen láthattuk szeretteinket.

Dehir.hu: Milyen terveik vannak? Szerveznek-e esetleg közös kiállítást?

Bíró Eszter: Az én terveim továbbra is azok, amivel most is telnek a napjaim. Minél több időt szeretnék együtt tölteni az unokáinkkal, gyerekeinkkel, a családdal, barátainkkal és szeretnék sokat festeni.

Lukács Gábor: A jövőre nézve Debrecenben az előbbiek miatt reménytelen gondolkodni.

Tavasszal mindketten jelen leszünk Przemyslben, az Ezüst Négyszög Kárpátok Régió Nemzetközi Festészeti Triennálé kiállításán, vár Szolnok, Hatvan.

A közös kiállításokról pedig annyit, hogy nem szerettük ezt programszerűen szervezni, ha adódott lehetőség éltünk vele, ehhez kell, hogy legyen kész anyag egyszerre. Így volt több alkalom például Lengyelországban, Lublinban, és megyénk településein, illetve például idén Debreceni páros címmel az Újkertben. Januártól negyvenkét év után remélem, nyugdíjas leszek, de vár vissza az egyetem. Szóval nem fogok unatkozni, a bakancslista halmozódik, csak legyen erő teljesíteni.