Apokrif történetekkel jelentkezett a debreceni születésű költő, aki közel harminc évig hallgatott
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.07.06. 08:19 | Frissítve: 2022.07.06. 08:26
Debrecen – Ez a harmadik kötete a hosszabb csönd után. Érett, erős líra, amelyben könnyedén magára találhat az olvasó.
Szépen indult a fiatal debreceni szerző, Nyirán Ferenc pályája a hetvenes években: első versét az Élet és Irodalom közölte. Akkor még csak 25 éves volt, s ettől kezdve elkezdett rendszeresen publikálni. A jó kezdéstől függetlenül, annak ellenére, hogy Tar Sándorral, Csengey Dénessel indult, a nyolcvanas évek közepén elhallgatott, és csak közel harminc esztendőnyi csend után tér vissza az irodalomba.
Az 1951-ben született költő Apróságok kicsiny tárháza című verseskötete a 2016-os Könyvfesztiválra jelent meg a Műút-könyvek sorozatban – akkor a Campus Fesztivál közönsége is találkozhatott vele. Nyirán Ferenc második könyve, a Kentaur 2018-ban jelent meg, a harmadik kötet, az Apokrif történetek pedig idén, a Napkút gondozásában.
Különös érzés kézbe venni ezt a karcsú verseskötetet, mert a legkevésbé sem tűnik fel rajta a kihagyott évtizedek hatása. (Ahogy az első, 2016-os könyv sorait olvasva sem érezhettünk ilyesmit.)
Érett, erős líra ez, amelyben könnyedén magára találhat az olvasó, ha túlsodródott már élete első felén. (Hiszen Kafka és J. Attila ugyan hogyan is jelentene ennyit annak, aki később járt iskolába, és a digitális korban eszmélt önmagára.) Egyúttal szikár és pontos költészet is:
Ideje van a kevés beszédnek, a fecsegés kora rég lejárt.
A sorokat olvasva érezhetjük a nosztalgia vonzását, ami egyszerre felemel és fáj (mert emlékezni jó, s mert ami volt, soha nem lesz többé), és a törekvést is, hogy a verset a szerző megéli, s megírja. Nem véletlen a cím, mert azt a Krisztust állítja elénk Nyirán Ferenc, akinek némileg másképpen alakult a sorsa, mint ahogy azt hisszük. Leginkább úgy, mint Scorsese 1988-as filmjében, a Krisztus utolsó megkísértésében, ami 34 éve jókora botrányt kavart, pedig csak arról szólt, hogy felvillant Jézus előtt is egy lehetséges boldog jövő képe. Úgy is mondhatnánk e kötetet forgatva, hogy a lehetséges találkozik itt a valószínűvel, a lehetett és a lehetett volna fut össze.
Ahogy a címadó költemény harmadik darabjában, a Végül című versben olvashatjuk:
Belép, leül,
lavórban lábat mos,
a vizet az udvarra
önti, kicsit kinn marad,
fürkészi az eget,
csillagok közt matat,
vizel, lábánál disznók
szuszognak,
asztalhoz ül,
leteszi töviskoronáját,
hazaérkezett.
Ez a kötet egyik oldala. Az örök történeteket a mával összecsengető. A másik pedig ami arról szól, ami itt és most pulzál körülöttünk (vagy éppen tegnap vagy tegnapelőtt). Ahogy a Találkozásban olvashatjuk:
Évek múlva találkoztunk, egy
üres tengerparton, véletlenül.
Még mindig szerelmes voltam
belé. Térdén vázlatfüzet.
A hullámokat nézte, a mögöttük
lebukó napot, de nem rajzolt
semmit. Leültem mellé a homokba.
Nem szóltunk sokáig. Aztán
húzott egy vízszintes vonalat.
Majd, mintha kérdeztem volna
bármit is, megbántódva rám nézett:
szerinted?, s azzal elindult
a parton. A füzetét otthagyta.
Tele volt évek alatt rólam
készített portékkal.
Van egy pasztell árnyalata ennek a könyvnek, ennek a lírának. Ettől jó olvasni. Nem harsány, nem bekiabáló, hanem megfontolt, pontos – és talán éppen ezért meglepően súlyos is.