A varázsló szobrokkal teli debreceni kertjében jártunk – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.08.08. 09:00 | Frissítve: 2020.08.08. 09:00
Debrecen – Ebben a házban és kertben minden tele szobrokkal, képekkel. Itt minden az alkotásról, a művészetről szól. Ám Kövér József mégis kívülállónak tartja magát.
Kövér József különös ember. Van egy polgári foglalkozása – fogorvos. Amihez sokat kellett tanulnia, s nem árt hozzá a kézügyesség sem. Ám ez utóbbin kívül, mint mondja, semmi kapcsolat nincs a munkája, meg a művészi tevékenysége között. Verset és prózát, tanulmányt és esszét egyaránt ír, és ha belépünk a házába megdöbbenünk, mivel minden tele van az alkotásaival: festményekkel, rajzokkal, szobrokkal, plasztikákkal. Kísérletező művész, minden érdekli és mindenből a legjobbat igyekszik kihozni. Már-már félelmetes, de inkább lenyűgöző a kreativitásnak ez a pazar megnyilvánulása. Itt minden a teremtésről szól, a művészetről – még a pólója is, melyről a beat-korszak fenegyereke, Charles Bukowski néz ránk.
Amikor kiszakad belőlem a kérdés, honnan van minderre ideje, energiája, mikor alszik, ha örökösen alkot, azt feleli, valójában csak ez számít, az marad meg, amit az ember létrehoz. Minden elszáll, elmúlik, a beszélgetések, az élet pillanatai – csak ezek a nyomok maradnak utánunk, ha marad bármi is.
A kertjébe lépünk, ami olyan, mintha nem is ebben a városban, nem is ebben a lakóövezetben lenne, hanem valami mediterrán vidéken. Sétálunk a gyönyörű zöld gyepen a szobrok között, ahol jól megférnek egymás mellett az antik hangulatú és az absztrakt alkotások, a torzók, a látomásos és a modern művek.
Legközelebb hol és mikor lesz kiállítása, kérdezem, mire a válasz nem túl optimista, ritkán állít ki, mondja. S nem csak azért, mert ezeket a szobrokat nehéz mozgatni (a kisebbek is 50-100 kilósak…), hanem mert úgy érzi, nem tartozik semmilyen művészeti körhöz, csoporthoz, nem kötelezte el magát senki mellett, s ez nehezíti a helyzetét. Voltak persze tárlatai, láthatók köztéri szobrai is szerte az országban, meg Európában többfelé, de itthon nem ez számít, nem a tudás, a tehetség, az alkotás minősége, derül ki szavaiból. A csoportos tárlatokra sem ad be anyagot éppen ezért.
“Amikor azt tapasztalom, hogy olyan ember zsűrizi a munkámat, aki nálam kevesebbet tud, akkor azt mondom, erre nekem nincs szükségem. Ha nem az alkotás, a mű számít, hanem az, hogy kinek vagyok a haverja, akkor az onnantól engem már nem érdekel.”
Kívülállónak érzi magát az irodalomban is. Annak idején jó barátságban volt Borbély Szilárddal, aki sokat segített neki, véleményezte az írásait. Mutatja, itt van a néhány éve elhunyt költő síremlékéből egy darabka. Egy S-betű. A művet Kövér József tiszteletből és szeretetből készítette el, s ajánlotta fel az elhunyt költő családjának. Ám mint meséli, mikor kész volt, akkor vette csak észre, hogy az S – fordítva van. Röstelkedve kért elnézést az özvegytől, aki erre azt mondta, semmi baj, “Szilárd diszgráfiás volt, fordítva írta az S-t”.
A kertből belépünk a túlvégen álló műterembe. Az ajtón, ahogy kitárja, idézetek, képek – s egy nagy Motörhead-poszter. Szeretem őket, mondja. Bent egyébként ott hever egy gitárerősítő is – ami jelzi, az irodalom és a vizuális művészetek mellett a zene sincs tőle túl távol.
Töprengő alkat: tele van kérdésekkel, gondolatokkal, elszántan – már-már megszállottan – keresi a válaszokat az élet és a művészet nagy kérdéseire. Ugyanakkor – idéz fel egy korábbi eseményt – egyszer megkérdezte a közönséget, a tudomány, vagy a művészet nélkül lehet-e élni inkább. S meg is válaszolta kissé provokatív módon: ma már a tudomány nélkül lehetetlen létezni. Mobiltelefon, autó, világítás – ezek nélkül el sem tudnánk képzelni a napjainkat. Könyvek, festmények, szobrok nélkül viszont hogyne lehetne élni. (Sajnos, teszi hozzá.) Ahogy sorakoztatja az érveket, könnyű rábólintani: igaza van. Ám ő maga mégis az eleven cáfolat. Minden érdekli, s mindennel foglalkozik, ami művészet.
Olykor megfeddi kísérőinket, a két, a képek és szobrok között amúgy rutinosan mozgó kutyát. (Csak az egyik az övé, mondja, a másik a fiáé, ez a nagyobb testű, de barátságos jószág most itt vakációzik éppen.) Miattuk olykor már négy, fél öt után felkel, megeteti őket, aztán egész reggel és délelőtt dolgozik, míg bírja. Néha kissé zajos vagyok, mondja, s tart egy rövid bemutatót, milyen hangot adnak ki a szerszámai. Nem csak nyáron – télen is itt kint, a szabad ég alatt tevékenykedik. Még a hótól sem riad meg, legfeljebb az eső kergetheti be a műterembe, ahova most mi is visszatérünk. Mutatja, mivel kísérletezik, milyen anyagokkal és technikákkal. Ha valami érdekli, abban nagyon el tud mélyülni. Van egy tanulmánya, amiben az alkotás világát vizsgálja, hogyan is hat a művészre a genetika. Megmutatja, beleolvasok.
“A genetika tudománya négy képességről mondja, hogy döntően a genetikai kód határozza meg sorsát, a fenotípus milyenségétől kevésbé függetlenül. Ez a képi látás, a nyelv, a zene és a matematikai képesség. A művész sorsát eldönti az a képesség mely születéskor, mint genetikai kód a DNS-ben megtalálható. A zenei tehetség 100 százalékosan genetikailag meghatározott. A másik három 90 százalékos meghatározottsággal bír. Ez az adottság születés után változik, a külső hatások során, de létezik az élet végéig.”
A kerten keresztül visszatérünk a házba, ahol Kövér József mutat egy tervet: érc és kő, örülne, ha lehetne belőle valami Debrecenben, ilyen Trianon-emlékmű ugyanis sehol a világon nem lenne még egy, jegyzi meg.
Ki választott kit, kérdezem: Kövér József a követ, a fémet? Vagy a kő, a fém választotta őt, a művészt? Széttárja karját mosolyogva: ez ott van a nevemben, Kövér – azaz Kő és Vér. Ez az alkotás, az anyag és a küzdelem világa.
Ahogy a nap ereszkedik, teszünk még egy kört a kertben. Mintha a varázsló kertje lenne ez kőbe álmodott szobrokkal, kövekből kibontott gondolatokkal és történetekkel.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)