A tetovált lány szkafanderben keresi az emberiség bölcsőjét
Szerző: Wiedemann Krisztina | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.06.24. 09:06 | Frissítve: 2012.06.25. 09:09
Monumentális vállalkozás, a szükségesnél kevesebb összeszedettséggel. Ridley Scott filmrendező a kezdetekhez nyúl vissza a Prometheus-szal, mely szoros kapcsolatban áll a Nyolcadik utas: a Halál című sci-fi filmsikerrel indult Alien-tetralógiával.
A kezdetekhez vezető expedíció könnyen lehet, hogy a véget hozza el – sejtjük meg már az alapszituáció felskiccelése idején. A Prometheus nevű űrhajó fedélzetén vagyunk, és 2093-at írunk. Az úti cél egy távoli hold, az LV-223, ahová Elizabeth Shaw (Noomi Rapace) és Charlie Holloway (Logan Marshall-Green) elgondolása szerint az emberiség egy bonyolult földi csillagtérkép formájában „meghívót” kapott. Úgy hiszik, hogy előfutáraink, a Mérnökök laknak ott.
Tudás és a hit dolgában akár Szent Ágostonhoz, akár Szent Anzelmhez fordulunk, azt találjuk, hogy előbbi csak az evilági dolgokban igazít el, utóbbi viszont képes megtisztítani a szívet és az üdvösség útján vezet. Van, aki úgy tartja, a hit különleges képesség, amely nem mindenkinek adatik meg. A Prometheusban az egyetlen hitét nyíltan is megvalló személy Elizabeth, a tudományos felderítés egyik vezetője. Tudós a javából, ráadásul olyan ember, akinek korábban már több ízben is lett volna oka elveszteni a hitét: az anyját már kislányként sem tudhatta maga mellett, az apját nem sokkal később az ebola vitte el. Elizabeth mégis hisz és azt a tudást szomjazza, mely megerősítheti a hitét. A többiek – a közönyösség álarcát magukra öltve – leginkább csak információra, tényanyagra éhesek, hogy a noteszukban „A teremtés” alcímet is végre kipipálhassák. Az arctalan kiszolgáló személyzet motivációira csak lassan derül fény, kiváltképp azután, hogy megtudjuk, az expedíció régen halottnak hitt szponzora, Peter Weyland (Guy Pearce) is a hajón van. Taktikázni a legjobban a fedélzeten a halhatatlan android, David (Michael Fassbender) tud, aki a szája körül bujkáló elégedett mosollyal jelenti ki időről időre, hogy képtelen az olyan emberi érzésekre, mint a csalódottság vagy a vágyakozás. Nehezen hiszünk neki, akárcsak a túlélő kapszulájába visszahúzódó Meredith Vickers kapitánynak, aki kezdettől fogva ellenséges a tudósokkal és azt bizonygatja, hogy mivel feltevésük melléfogás, a felderítő út eleve kudarcra ítéltetett. A szomszéd kabinban közben Elizabeth drámája zajlik, akit a megfertőződött Charlie megtermékenyít, és ha nem lép időben, a rohamosan fejlődő magzat elpusztítja. Odakint vázaszerű képződményekből folyik a rejtélyes fekete anyag, és egy húsevő növényre emlékeztető, izmos kígyó testű lény a legénység két eltévedt tudósát veszélyezteti…
Bár a sztori másodpercek alatt magával ragadja a nézőt, a fő hangsúlyokat nehezen találjuk meg. Azután a megszokottnál több időt töltünk bizonyos kérdések megválaszolásával (Miért nem derítik fel az ismeretlen terepet, mielőtt fegyvertelenül elhagynák az űrhajót? Miért dugják bele az ujjukat egy ismeretlen eredetű, fekete folyadékba és miért akarnak megszelídíteni egy támadó, kígyó formájú szörnyet?), majd újra hálát adunk azért, hogy nem lakunk a svájci szürrealista, H. R. Giger fejében, aki Scottnak ismét lényalkotásban volt partnere.
A produkcióban mindenki ott van, aki térdremegést kap attól, hogy Ridley Scott instruálja. Velük együtt mi is napestig sorolhatnánk a sci-fi mester múlhatatlan érdemeit, aki most is azon igyekszik, hogy nyitva hagyja a legfontosabb kérdéseket – már ami a lételméletet illeti – s hogy az igazi nagy művészeket jellemző megoldások révén szimbólumokkal szője át félelmetes űrmeséjét. A mostanság tétovának tűnő rendező motivációja mindazonáltal elég nehezen tapintható ki – tudtommal az Alien-rajongóknak a Prometheus előtt is nyugodt volt az álma. David, az android filmbéli cinizmusát kölcsönözve talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: a Prometheus azért jött létre, hogy Scott megmutassa, erre is képes.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)