A szeretet pedagógiáját alkalmazza a hajdúszoboszlói nemezes

---

Hajdúszoboszló – Az alkotás és a tanítás Vetró Mihály számára életforma. Még az is előfordul, hogy karácsonykor vagy szilveszterkor nemezminták lerakásával ünnepel családi körben.

---

A nemezkészítés is egyike azoknak a mesterségeknek, amit egy életen át érdemes tanulni – ezt vallja Vetró Mihály, aki már 35 éve dolgozik ezzel az anyaggal. A hajdúszoboszlói mesterrel az alkotásról, a tanításról és az életről beszélgettünk.

Tanulmányúton az üzbég sivatag kapujában

Dehir: Milyen volt a nyolcvanas években fiatalnak lenni egy olyan kisvárosban, mint Hajdúszoboszló?

Vetró Mihály: Azt hiszem, fiatalnak lenni mindig és mindenhol nagyon jó. Fiatalként tele vagy világmegváltó gondolatokkal, tervekkel, mi is egészen közel jártunk ahhoz, hogy megtisztítsuk, újrateremtsük a körülöttünk romló világot. Talán ez természetes, bízom benne, hogy minden fiatalban mozgolódik erre igény, a társadalmi elvárások szerint ezt aztán ki lehet nőni, de nekem még nem sikerült. Egy kisvárosban ez még jobban megélhető, mert egy korosztály meghatározó tagjai jól ismerhetik egymást. Mi is tele voltunk alkotó-, teremtővággyal, létrehoztuk a Szoboszlói Alkotó Fiatalok Társaságát, a városi tanácstól kaptunk egy házat (a mostani Nemzetközi Modern Múzeum épületét), ott rendszeresen összejöttünk, színházi esteket, felolvasásokat, koncerteket, alkotónapokat rendeztünk. Egymást sarkalltuk alkotásra.

Dehir: Mennyire természetes, hogy a hagyomány világa felé indult el?

Vetró Mihály: A hagyomány természetes kellene legyen mindenkinek, mert ha őseink nem használták volna elődeik tudását és nem adták volna tovább, mi sem lennénk itt. Ezt nehéz belátni az egyénnek, mint ahogy az egynyári rovartól sem várható el, hogy ódákat zengjen az évszakok csodálatos ritmusáról. De

felelősséggel tartozunk utódainknak, és ha egy-két nemzedék kiszáll ebből a folyamatból, ahogy erre sajnos vannak már példák a 20. századból, akkor nagyon nehéz, egy idő után szinte lehetetlen újra beindítani a folyamatot. Évezredek alatt letisztult tudáscsomagot veszíthetünk el így.

Gyerekként a keresztszüleim tanyáján megéltem a természet működő rendjét, de ez akkor annyira nyilvánvaló volt, hogy fel sem tűnt. Szoboszlón a nagyszüleim nemzedéke még sokat mesélt, szerettem köztük ücsörögni, ők voltak nekem akkor az öregek, akik mindent tudnak. A körülöttem jövő-menő felnőttek viszont akkor egy számomra elfogadhatatlan gépezet részei voltak, ennél fogva szürkék és szomorúak. Ezt persze nem tudtam akkor így megfogalmazni, csak azt éreztem, hogy nem szeretnék felnőtt lenni, nem szeretnék keserű lenni. Akkor, talán 1978-ban, egy rajztáborban tűnt fel a Csoóri Sándor által Nomád Nemzedéknek nevezett társaság két meghatározó személyisége, Nagy Mari és Vidák István. Ők akkor már több hagyományos mesterség tudásanyagát gyűjtötték össze a még élő falusi mesterektől. Ők voltak az első felnőttek, akikről azt gondoltam, hogy gyermekien boldogok.

Dehir: S hogy került a képbe a nemez, a nemezelés?

Vetró Mihály: Évekkel később a helyi gimnáziumban is az alkotás örömét kerestem, többféle művészeti ággal is próbálkoztam. Akkor került oda gyakorló fizikatanárnak Vágó Edit, aki testvérével, Lacival kezdett nemezelni, és örömmel vették, hogy csatlakozom kezdeti lépéseikhez. Közben Nagy Mari és Vidák István is a nemezben találta meg az utat. Ők akkor már a Szórakaténusz Játékmúzeum műhelyét vezették. Így pár évig Kecskemétre jártam, ami akkor a nemezvilág közepe volt. Jöttek keleti mesterek és nyugati művészek, nagyszerű élmény volt, ahogy leomlottak a határok körülöttünk, bár még a múlt rendszerben jártunk, de hozzánk már jöhettek a közép-ázsiai szovjet tagállamokból és az Egyesült Államokból is. Igyekeztünk minél többet ellesni a keleti mesterektől, a nyugati művészek meg vitték ezt a tudást szerte a világba. Csodálatos közös alkotásokra, nagy beszélgetésekre emlékszem.

Dehir: Hogyan vált e technika mesterévé? Hol, merre és hogyan tanult?

Vetró Mihály: A kezdeti évek, a kecskeméti műhelymunka után tanulmányutak sora következett olyan területekre, ahol még élő hagyomány. Eleinte az anatóliai műhelyek mesterei fogadtak be, aztán következtek a közép-ázsiai nomád népek, Kirgizisztán, Üzbegisztán, az iráni vándorló türkmenek, majd Kazaksztán. Lenyűgözött az a gazdagság, ami a vándorló, nagyállattartó kultúrát jellemzi, és persze a vándorlás szabadsága és az ezzel járó boldogság. Innen nézve ez persze kicsit olyan ’pusztai romantika’- szerű dolog, de számomra nagyszerű, hogy

ott még az alkotás része a mindennapi életnek, van idő és igény mesélni, faragni, hímezni, énekelni, együtt lenni.

Szomorú viszont, hogy az ottani fiatalok a világhálón a nyugati kultúra csillogását látva ide vágyakoznak, de nem tudják, mekkora ára van a lelkek és a közösségek rombolásában ennek a fényűzésnek.

Két éve először az üzbég fővárosba, majd a kazak művészeti egyetemre hívtak, hogy tartsak nemez-kurzusokat, tanítsam vissza a saját hagyományaikat, amiket évtizede még én tanulhattam náluk. Ez persze először megdöbbentett: aztán rá kellett jöjjek, hogy egy messziről jött nyugatinak többen elhiszik, hogy fontos a saját gyökerekből táplálkozni.

Dehir: A tudást, amit megszerzett, nem tartja magában: tanít is. Hol, kiket?

Vetró Mihály: Hamar megéreztem, hogy egy tudás csak akkor válik sajátommá, ha tovább tudom adni. Lassan húsz éve, hogy Galánfi András felkért, hogy a párommal, Árvai Anikóval tanítsunk a nádudvari kézműves szakközépiskolában. A többi mesterrel együtt alakítottunk ki egy hatékony oktatási módszert, kiváló tanítványokat indítva el a mesterség útján. Köztük sok olyan is volt, akiket már több középiskolából kirúgtak, lemondtak róluk, majd Nádudvaron megismerték az alkotás örömét, és később például a Népművészet Ifjú Mesterei kitüntetést kapták meg, vagy népi iparművészek, Prima Junior díjasok lettek.

Ezt a módszert mi úgy hívtuk, hogy a szeretet pedagógiája, a közös teremtés öröme.

Csodájára jártak a világ négy sarkából, és a ’nádudvari módszer’ címmel tartottak előadást például egy kanadai oktatási konferencián. Aztán ahogy minél több irányítás jött fentről, annál nagyobb küzdelem kell a hatékony munkához, de ma is annyi a lelkes tanítvány, hogy ők mindig átsegítenek bennünket a nehézségeken. Együtt tanulnak itt a tizenévesek és a felnőttek, nyugdíjas korúak is. A felnőtt korosztályból például akkora a túljelentkezés, hogy csak egy részét tudjuk felvenni, sokan vannak várólistán.

Dehir: Vajon mi vonzza a fiatalokat ebben a technikában?

Vetró Mihály: A gyapjú egy csodálatos anyag, puha, mégis erős, kellemes a tapintása. Nem véletlen, hogy 6-8 ezer éve már feldolgozzák, de ma sem tudnak jobb szigetelőanyagot létrehozni, a NASA nemezt használ az űrsiklók hő és sugárzás elleni védelmére. Mégis talán az a legvonzóbb a nemezben egy alkotónak, hogy az ősi formákat, mintákat követve mindenki megtalálhatja benne saját útját, egyéni formavilágát.

Dehir: Sok szálon hurkolódik élete a nemez világához, hiszen a felesége is ezzel foglalkozik. Ebben a családban minden a nemezről szól?

Vetró Mihály: A közös érdeklődés is erősít bennünket, mi nem nyaralni járunk együtt, hanem szakmai gyűjtőutakra, művésztelepekre.

Segítjük egymást az alkotásban, és a tanításban is. A fiainkra is átragadt ez, gyerekként nekik az alkotótáborok voltak a nyári utazások, vagy a falusi műhelyekben figyelték a mestereket velünk együtt.

Misu fiamat születésétől nemez vette körül, és a barátoktól kapott fából, textilből, cserépből készült játékok. Az óvodában szembesült vele, hogy ez nem minden gyereknél van így. A negyedik születésnapjára a nagymamától azt kérte, hogy mindegy, milyen ajándékot hoz, de műanyagból legyen. Ez akkor engem megdöbbentett, rá kellett jöjjek, hogy az ő életéből éppen az maradt ki, ami nekem csömört okozott. Gondoltam, hadd kapja meg, aztán hamar túllépett rajta, megszűnt a vágyakozás, amikor megkaphatta. Bár műszaki érdeklődésű, ma is képes a kézművesség alapjait tanítani gyerekeknek, ha eljön egy táborba velünk.

Dehir: Nemrég nagy utazást tett e technika eredetének világába. Merre járt, mit tanult?

Vetró Mihály: Nemrég a szkíták két és félezer éves nemezeit vizsgálhattam az Ermitázsban és kazahsztáni feltárások anyagában. Idén az egyik legnagyobb élmény volt, hogy részt vehettem az üzbegisztáni Kokandban megrendezett kézműves ünnepen, ahol kétezer közép-ázsiai alkotó mutatta meg tudásának legjavát. Egyre inkább

meggyőződésem, hogy a nemez nagyon komolyan megváltoztatta a világot 6-8 ezer éve.

Enélkül nem jöhettek volna létre a nagy nomád kultúrák, a szkíta, a pártus, a hun birodalom, a csodálatos műveltséget létrehozó népek, akik a Közép-Ázsia és Közép-Európa közötti nagy füves pusztán vándoroltak, legeltették a hatalmas juhnyájaikat, a gyapjúból pedig nemezborítást készítettek a könnyen szállítható hajlékukra, és nemeztakarókat berendezésnek. Az ő útjukat követték a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek is.

Dehir: A nemezelésről több könyvet is írt.
 
Vetró Mihály: Néhány napja jelent meg a Magyar Művészeti Akadémia támogatásának köszönhetően a Jurtakör gondozásában a Nemez – A vándorok takarói című könyvem. A kutatóutakon készült több ezer, nemeztakaróról készült fényképből válogattam ki kétszázat azzal a céllal, hogy mintát adjon a mai alkotóknak, segítséget a tervezéshez. Részben múzeumi anyagokat, részben ma is használatban lévő, ősi tudást őrző takarókat raktam sorba, ahol lehetett, minél több adattal, és az alkotók, használók segítségével a nemezeken lévő jelrendszert fejtegetve.

Dehir: S mit hoz az ünnep a Vetró-család számára? Hogyan élik meg a karácsonyt?

Vetró Mihály: Nálunk nincs határvonal a munka, a szórakozás, a tanítás és a család között. Az adventi időszakot mindig betlehemes készülődéssel kezdjük a tanítványainkkal, aztán sok helyre együtt visszük el az örömhírt, családokhoz, intézményekhez, iskolákba, öregek otthonába... Igyekszünk közben mindig időt hagyni az alkotásra is. Most egy januári kiállításra készülünk, amire a Magyar Művészeti Akadémiától kaptunk felkérést, és a Himnusz lesz az összekötő kapcsa az alkotásoknak. Ez is alkalom az elcsendesedésre, befelé fordulásra. A Szenteste mindig a családé, de arra már volt példa többször, hogy karácsonykor vagy szilveszterkor mi nemezminták lerakásával ünnepeltünk. Nem azért, mert szorított volna bármiféle határidő, de az alkotás ünnepi szertartásnak sem utolsó. A nemez pedig igazán az egeknek tetsző mesterség, mert tisztaságot szül.