A rutin nem hoz izgalmat a zenébe a debreceni rockmenedzser szerint
Szerző: Bögre Zoltán | bogre.zoltan@dehir.hu Közzétéve: 2016.10.08. 10:42 | Frissítve: 2017.11.07. 09:20
Debrecen – Nehéz helyzetben vannak Debrecenben is a fiatal zenekarok, ha boldogulni akarnak. A profi segítség nélkül pláne – mondja Kémeri Péter.
TweetKémeri Péter megírta azt a könyvet, amire már a kilencvenes évek legeleje óta készült. Életrajzi kötete elsősorban a Tankcsapdával való kapcsolatát beszéli el, a kezdeti sikerektől egészen odáig, hogy elváltak útjaik. A szerző hangot ad benne csalódásának is, de a kötet inkább megnyugvás számára mint kesergés. Kémeri Péterrel a könyvéről, a menedzseri szakma fontosságáról és arról is beszélgettünk, miért nehéz manapság a fiatal zenészeknek egyről a kettőre jutni.
Dehir.hu: Nemrég jelent meg a Sarockba szorítva című könyved, mely nem csak a Tankcsapdáról szól, sok egyéb érdekesség is olvasható benne. Mi volt a célod a kötettel? Nosztalgia, összegzés, hiánypótlás?
Kémeri Péter: Ez egy életrajzi könyv és lényegében az általad említett három törekvés mindegyike benne van. Amikor a zenei pályafutásom elkezdődött, azokat a műfajokat, bandákat akartam lehozni Debrecenbe, amik a perifériára szorultak, ilyen volt például az Auróra is, az adott rendszer őket sem ismerte el. A nyolcvanas évek legvégén ugyanis még érvényben volt a tilt, tűr, támogat elve. Akkoriban keresett meg egy helyi zenekar azzal, hogy tudnék-e nekik koncerteket szervezni, és dolgoznék-e velük az országos népszerűség felé vezető úton. Ez volt a Tankcsapda. Már akkor elterveztem egy könyv megírását, amiben fontos dolgokról tudok mesélni, ám ez egészen mostanáig váratott magára. Nem akartam akkor, hogy azt gondolják, a kirúgott menedzser le akarja húzni az utolsó bőrt is erről az egészről. Nemcsak a zenekar miatt jelent meg a könyv, bár sok dolgot szerettem volna tisztázni, igyekeztem diplomatikusan, finoman fogalmazni. Egyes médiumok még így is azt mondták, hogy meglehetősen köpködősre sikerült a kötet, pedig ez egyáltalán nem így van.
Dehir.hu: Azt többször is hangsúlyoztad a könyvvel kapcsolatban, hogy itt nem a keserűség a fő hangulati elem, ez egy önéletrajzi kötet, amiben benne van sok minden. Valamiféle megnyugvásnak is gondoltad a megírását. Ezt a célt sikerült elérni vele? Mindent ki tudtál írni magadból?
Kémeri Péter: Komoly sikereket értem el a különböző produkciókkal, A Tankcsapdán kívül dolgoztam a Hungarotonnál, ezzel egy időben a Sztár FM-en Sebestyén Balázsékkal, és a Friss Rádiónál a marketing ügyeket is én intéztem, valamint az arculatot is én alakítottam ki annak idején. Én azonban nem nevezném ezt az egészet sikertörténetnek. Amikor valamit felépítesz és azt várod, hogy hátradőlhess, élvezd a munkád gyümölcsét, és ne neked kell az ajtókat berugdosni, hanem azok majd kinyílnak maguktól, majd hirtelen különböző okok miatt elveszik mindezt tőled, az szerintem nem sikertörténet. Van bennem csalódás, a könyvet elsősorban a nyolcéves kislányomnak szántam, remélve azt, hogy a benne leírtak révén nagyjából mindent megérthet majd abból, ami történt velem. Voltak ugyanis szóbeszédek arról, hogyan szálltam ki a Tankcsapdából, de úgy gondoltam, hogy finoman megfogalmazva inkább én akarom tisztázni személyesen ezt a fejezetet, jobb ha én magam adom át azokat az infókat, amik az elmúlt 25 évben felgyűltek bennem. Jóval több embert érdekel a történetem, mint azt sokan gondolták volna, ezért és más miatt is megnyugvásként kezelem a kötetet.
Dehir.hu: Sok háttérsztorit elmesélsz a hazai rockzene kulisszáiról is. Mennyire más a magyar közeg a nyugatihoz képest? Itt is megvannak azok a sajátosságok, amik egy-egy turnét jellemeznek a nagyobb bandák esetében? Felhajtás, bulik, csajok, satöbbi?
Kémeri Péter: Nálunk is megvan ez az életmód. Idén 25 éves a Nirvana Nevermind című klasszikus lemeze, elképesztő, hogy milyen mostoha körülmények között készült akkoriban a kultikus banda legkedveltebb anyaga, viszont sztárallűröktől mentesen. Amikor a pénz megjelenik, nyilván bele lehet tenni a komolyabb minőséget, de a kreativitásnak sokszor ellensége is a vagyon. Érdekes, hogy a klasszikus cuccok többnyire kevés pénzből készülnek, sokszor lehet, hogy éppen kényszer szüli a kreativitást, a pénz pedig csak igyekszik pótolni azt. Szerintem semmit nem változott a könnyűzene helyzete napjainkra, ugyanaz a központosítás van most is, nem nagyon akarnak lehetőséget adni új zenekaroknak. Hiába, nem biztos, hogy sikeres az adott produkció, ennek ellenére is inkább a termékeladásról szól a történet. Hiányolom azokat a rádiókat, amik nem az agyonjátszott előadóknak adnak teret, nem látom a fejlődést a szakma részéről: ugyanazt a bevált rutint pörgetik, ami inkább unalmas, mint izgalmas.
Dehir.hu: Koncertszervezőként az elmúlt évtizedekben szinte teljeskörű rálátásod nyílt a lokális rockzenére, így Debrecenben is nyomon követhetted a műfaj fejlődését vagy éppen hanyatlását. Állandó és visszatérő probléma, hogy a fiatal zenekarok nem kapnak elég bemutatkozási lehetőséget helyben. Mennyire változott meg ez az állapot? Kínlódva tudnak csak előre jutni, vagy azért nem annyira reménytelen a helyzet?
Kémeri Péter: Az mostani állapot rosszabb, mint amikor mi kezdtük. Akkor a rendszeren ott voltak még a lyukak, amit be lehetett tömködni, most azonban lezárták a kupakot az üvegen, nagyon szűk kör dönt karrierekről, ami miatt nehéz út vezet a boldoguláshoz. Ha egy zenekar nem akarja elfogadni a nulla forintos feltételeket, akkor nem is játszhat ott, ahol szeretne. Egy szűk csoport irányít, akik mindent lefednek. Sokat dolgoztam azon, hogy ne csak egy rétegnek legyen terepe, szívesen fogadtam a kezdő zenekarokat, de sajnos ehhez a témához is nagyon gazdasági oldalról közelítenek egyesek. Kevés a lehetőség, hiszen itt is minden a pénzről szól.
Dehir.hu: Jellemző, hogy a zenekarok ma is állandó menedzserrel dolgoznak, vagy már ez a szerep is átalakult és inkább bandán belül, egyes tagok előretolásával próbálják betölteni ezt a posztot? Létezik még egyáltalán a klasszikus rockmenedzser szerep? Jó ha a zenekaron belül specializálódnak a bandatagok?
Kémeri Péter: Ez egy kényszerpálya. Nincsenek igazi menedzserek, vannak ugyan próbálkozások képzésekre vonatkozóan, én is akartam ilyet indítani a Rocksuliban, de nem lett belőle semmi, mert nem láttak benne lehetőséget. Pedig fontos szakma ez. Nagyon jellemző, hogy bandán belül oldják meg a menedzseri munkát, ami viszont egész embert kívánna, mivel nagyon stresszes, idegőrlő eleme ez a zenei pályának. Az a másik gond, hogy a zenekaroknál nincs elég keret arra, hogy fizessenek egy menedzsert, így inkább spórolnak, magunknak intézik az ügyes-bajos dolgokat.
Dehir.hu: Ez is egy szakma. Lehet ezt egyáltalán tanulni, vagy inkább a tapasztalás útján szerezhető meg a tudás? A Sarockba szorítva című könyv felfogható akár egyfajta menedzserkézikönyvnek is?
Kémeri Péter: A kötet második része valóban tankönyv jellegű, azoknak a zenekaroknak szól, akik most kezdik a pályafutásukat. Az volt a célom, hogy ne csak a saját székükből ülve szemléljék a szereplők a helyzetet, hanem megismerjék a másik oldalt is, többet tudjanak meg a szakmáról és annak minden egyes szegletéről. Alapítója voltam a Hegyalja Fesztiválnak, tíz éven keresztül csináltam azt a rendezvényt. Az emberek mindent felrúgnak a pénzért, a hatalomért. Egyfajta tanmese is a könyvnek ez a része, figyelemfelhívás arra, hogy a bandák ne alapozzanak mindent a kezdeti összeborulásokra, a szép gesztusokra, a hurrá optimizmusra, jobb az elején megbeszélni, kit mi illet majd abból a munkából, ami később a siker záloga lehet majd. Amikor megérkezik a siker, azt mindenki magáénak tulajdonítja, ekkor jelentkeznek az első veszekedések is. Amíg nincs pénz, addig mindenki haver, amikor viszont előkerülnek az anyagiak, onnantól kezdve mindenki vérszemet kap. Azt gondolom, hogy bizonyos fokon ezt a szakmát is meg lehet tanulni, ilyen például a gazdaságmenedzsment része. A nyolcvanas évek végén még nem tudtuk, hogy mi történik körülöttünk, pedig ha a megfelelő tudás a birtokunkban lett volna, akkor talán könnyebben kézben tartható lett volna a dolog. Lehet, hogy erővel van együtt tartva, de sok ilyen történet létezik. Egy idő után már nem a barátságról szól a menedzser és a zenekar közötti kapcsolat, de a szimpátiára mindig szükség van ahhoz, hogy el lehessen viselni a másikat, és együtt tudjunk dolgozni.
A Sarockba szorítva című kötet szerzőjével október 8-án, az Olvasás Éjszakáján is találkozhatnak az érdeklődők: 19 órától a Piac utcai Líra Könyvesboltban.
Címkék: zenekarok, zene, Tankcsapda, menedzser, Kémeri Péter
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)