A politika sem packázhat az istenekkel
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2014.04.29. 08:20 | Frissítve: 2014.04.30. 22:14
Debrecen – Vérfertőzés és gyilkosságok. Temessünk? Vagy ne temessünk? Ókori "családregény" mai köntösben, fülbemászó zenével. Kritika.
Kiegyensúlyozott évadot ígért az új igazgató, Ráckevei Anna és az új művészeti vezető, Gemza Péter, amikor átvették a színház vezetését. Olyat, amibe belefér a Régimódi történet, meg az operett is. Ugyanakkor csavartak is egyet az egészen, mivel tematikus évadokat terveztek. Az elsőt a görög drámák jegyében hirdették meg, hogy lássuk, miért szeretjük ezt műfajt már 2 ezer éve. Nos, eljött az idő, március közepén a Csokonai Színház társulata bemutatta az Antigonét, ezt a közismert ókori tragédiát, amiről eddig csak azért nem írtunk, mert a premier után jött (egyebek mellett) a Deszka, és jó ideig nem is játszották. Most viszont újra műsoron lesz, és több ízben is látni lehet majd az Antigonét.
Ókori darab, tehát kissé kockázatos vállalkozás színre vinni, gondolhattuk már akkor, mikor szóba került a műsorterv. Igaz, hogy a Trója elég nagy sikerrel ment a moziban (persze, Brad Pitt neve elég jól cseng), de azért nem minden „szandálos” opusz lett siker az utóbbi években. Az Antigoné ráadásul az a mű, amit a középiskolások többsége finoman szólva is gyűlöl. Manapság ugyanis nehezen értik meg a 15-16 évesek, mi a dráma abban, ha valaki meghal, a hatalom pedig megtiltja az eltemetését, a testvére ezzel szemben azt mondja: eltemeti akkor is, ha beledöglik.
Pedig ha jól belegondolunk, nem akármilyen családi sztoriról van szó. Ezek a Labdakidák nagyon durvák. Történetük tele van misztikus elemekkel, átkokkal, vérfertőzéssel, gyilkosságokkal. Laios, a thébai király azt a jóslatot kapja, hogy a fia fogja megölni. Újszülött gyermekét ezért kiviteti egy hegyre, pusztuljon el. Ám a gyereket pásztorok veszik magukhoz, felnevelik, s amikor eljön az idő, Oidipusz tényleg megöli az apját. S mivel meg tudja fejteni a szfinx rejtvényét, Laios özvegyét, Iokasztét (azaz a saját anyját) feleségül veszi. Négy gyermekük születik: Eteoklész és Polüneikész meg két leány, Antigoné és Isméné. Amikor az igazság kiderül, kik is ők, Iokaszté felakasztja magát, Oidipusz pedig kiszúrja a saját két szemét és száműzetésbe vonul. Théba hadszíntérré változik: két fia egy csatában egymás ellen fordul, az Eteoklész által száműzött és a városra támadó Polüneikész egymás kezétől vész oda a harcmezőn. Théba ura, Kreón megtiltja Polüneikész eltemetését, ám testvére, Antigoné dacol a király parancsával, azt mondja, az isteni törvényt nem írhatja felül az emberi és ő mégis temetni fog.
Innen indul a darab. Az első pillanatoktól kezdve iszonyú, heves indulatok feszülnek egymáshoz. Antigoné ragaszkodik ahhoz, hogy eltemesse fivérét. Húga, Iszméné viszontszeretné lebeszélni róla, ezért Antigoné dühösen elzavarja. Amikor viszont Kreón számon kéri a tettet, Iszméné – aki mellékesen Kreón fiának kedvese is – azonnal felsorakozik nővére mellé, s magára vállalja azt, amit nem követett el. Kreón nem másíthatja meg a szavát: úgy érzi, nem tehet mást, akkor sem, ha a tragédiák sorát csak szaporítani fogja ezzel. Elengedi a füle mellett fia könyörgését. Pedig Haimón logikusan érvel, szinte az egyetlen a darabban, aki hideg fejjel sorakoztatja egymás után az (ész)érveket. S mikor megérti, hasztalan beszél apjának, önkezével vet véget életének. Ahogy Kreón felesége is, mikor hírét veszi, mi történt a fiával. Kreón későn döbben rá, hogy a politika sem packázhat az istenekkel. Az egykor büszke, erős uralkodó összezuhan, magába roskad...
Jó választás volt Újhelyi Kingára osztani Antigoné szerepét, akiben féktelen harag és düh lobog végig. Bár – s ez viszont a darab adottsága – nagy terepet nem kap tehetsége árnyaltabb kibontakoztatásához, ahogy a színészek többsége is csak elég szűkre szabott lehetőségek között lavírozva keltheti életre az általa megformált alakot. (Ellenben ismét meggyőződhetünk róla, hogy gyönyörűen énekel a színésznő.) Még talán Kreón az, akinek nagyobb játéktér jut. Jámbor József a thébai király szerepében olyan, mint egy ősz hajú rocksztár vagy csúcsmenedzser. Döntéseket kell hoznia: olyanokat, melyek méltók egy uralkodóhoz, és amelyek végül sírba taszítják szeretteit is. Kreón nagyon is emberi: a pökhendiségével, a szigorúságával, a tépelődéseivel, a haragjával, a félelmeivel és kétségbeesésével, amikor megérti, hogy amit elrontott, azt nem lehet helyrehozni soha többé. Úgy mozog az egyszerre jelképes, ugyanakkor modern, mai irodaházra is emlékeztető díszletében (Horațiu Mihaiu m. v. munkája), mint egy mai cégvezető, aki azt hiszi, csak nyerhet, s aztán megtapasztalja, korántsincs így ez. Iszméné és Haimón szerepében Szakács Hajnalka és Kiss Gergely Máté jó páros: de (szerepükben) eleve bukásra ítéltek. Világuk nem vevő sem a lány bizonytalanságára és forrófejűségére, sem a fiú tisztes érvrendszerére. Ez a tömegek kora: a mitikus hősök árnyékában arctalan, névtelen kisembereket görgetnek magukkal az események, akik olykor-olykor epizódszereplővé lépnek elő, aztán visszasüppednek a masszába, s eltűnnek a felszínről.
A premier napján nem nagyon lehetett elvonatkoztatni attól, hogy még a parlamenti választások előtt voltunk, s a nemzeti ünnep környékén. Viszont mivel Anca Bradu, a román vendégrendező valószínűleg nem igazán van otthon a magyarországi politikai viszonyokban, így nem tolta semmilyen irányba az előadást, nem fordította le a hazai politika nyelvére a darabot. Az más kérdés, hogy ettől függetlenül minden néző saját alapállásának és nézeteinek megfelelően azt hallott-látott bele, amit akart. Azaz: a néző bátran beülhet megnézni, mert nem csupán egy ókori történetet kap, hanem látleletet a saját koráról is.
A történet és a díszletek mellett a zenét kell még kiemelni: a mai ruhába öltözött muzsikusokat a rendező egyszerűen feltette a színpadra. Ott játszottak a jobb oldalon, nyíltan, nem elrejtve a zenekari árokba vagy ókori ruhákba. Horváth Károly zeneszerző színes, fülbemászó és ugyanakkor elgondolkodtató zenéje (Dargó Gergely – vibrafon, dob; Arany Zoltán – fúvós; Gayas Zoltán – cimbalom; Pető Áron – cselló előadásában) így jóval nagyobb hangsúlyt kapott. Segít abban, hogy sodorja a szereplőket és a nézőket is a cselekmény, vigye mint esendő port a szél.
S mikor vége az előadásnak, már nem kérdés, mit keresett Antigoné a Csokonai Színpadán. Látványos, érdekes produkció született, olyan előadás, amiért akár esetleg Pestre is elutaznánk. A recenzens pedig még azt is hozzáteszi: talán nem is volt olyan rossz, hogy annak idején néhai magyartanárnője a fél drámát aláhúzatta, s kiadta, tanulja meg az osztály kívülről. Ahogy pergett a cselekmény, sorra buktak elő az emlékezet mélyéről az idézetek, a tizenévesen elpoénkodott, később akár a saját bőrön megtapasztalt sorok. Ezt biztos, hogy ismeri mindenki: „sok van, mi csodálatos, / de az embernél nincs semmi csodálatosabb”. S talán ezek a sorok sem csengenek ismeretlenül: „minden jónál többet ér a józan ész”. Ahogy ez sem hangzik rosszul: „...ki nem talál / az életben többé gyönyört, úgy gondolom, / Nem élő ember az, csak élő holttetem. / Hiába rakod házad kincsekkel tele, / Hiába vagy király, ha már örülni sem / Tudsz semminek. Ha érte boldogságodat / Kell adni, minden más a füst árnyéka csak.”
Ezt mindenképpen hazavihetjük a színházból.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)