A Netflix-szel és az Instagrammal versenyzik a debreceniek figyelméért is a modern kor orgonája

---

Debrecen – Tisztelni kell a hagyományokat, de integrálni kell a modern korba, így lehet közelebb vinni az orgonajátékot is a 21. század emberéhez – vallja Rákász Gergely koncertorgonista, aki hamarosan Debrecenben lép fel.

---

Hamarosan ismét Debrecenbe látogat a népszerű koncertorgonista, Rákász Gergely. A művész Lords of the Organ című műsorát mutatja be a közönségnek október 9-én, vasárnap a Görögkatolikus Metropolitai Hivatal Aulájában.

Fotó: Mészáros Mátyás

A koncertsorozat hatodik évadában a Lords of the Organ alapkoncepciója érvényesül, amelyben a hangszer a show arcát mutatja. A Gladiátorok indulójával az ókori Róma cirkuszaiba, Elgar – Parádé és Pompájával a Királynő előtt tetszelgő angol tisztek elegáns felvonulásaira, Dvořák Largojával pedig az Újvilágba látogathatnak a hallgatók.

A művészt különleges hangszeréről, a komolyzene mai helyzetéről és Debrecenről is kérdeztük.

Dehir.hu: Lords of the Organ a koncertsorozatának az elnevezése, amelyben különböző korokat idéz meg különféle zeneszerzőkkel. Mi alapján állította össze ezt a műsort?

Rákász Gergely: Harminc éve vagyok színpadon, negyven éve zenélek. Az évek alatt megfigyeltem, bárkinek elmondtam, hogy koncertorgonista vagyok, akkor elterült az arcán egy kedves, de szánakozó mosoly. A világ minden táján megtörtént ez, valamiért ez lett az orgona sorsa. Elhatároztam, hogy visszateszem az orgonát abba a patinás fénybe, ahonnan érkezett, hiszen ez mégis egy az a hangszer, ami a gladiátorviadalok idején szórakoztatta a közönséget. Császárok és királyok építettek maguknak ilyen hangszert, s okkal vette át az egyház, hiszen az Istennek a legnagyobbon kell játszani. Amikor Hollywoodban elindult a néma filmek vetítése, s óriási filmszínházakat építettek, azt egy zongorista nem tudta bejátszani, a nagyzenekar pedig drága volt, egyszerűen telepítettek egy orgonát a filmszínházakba, így együtt nőtt az orgona a filmmel. Látható, hogy show-hangszer volt, valahogy azonban az évtizedek alatt az unalom szimbólumává változott. Azon gondolkodtam, hogyan lehetne ezen változtatni.

Mennyi szórakozást, milyen feltöltődést tud adni egy orgona, de ezt a tömeghez kellene eljuttatni, anélkül, hogy vásári majmot csinálnánk magából az orgonistából, vagy a hangszerből. Ez lett a Lords of the Organ.

Fiatal, lendületes, modernkori show arcát mutatja meg a hangszer. Ennek megfelelő a műsorösszeállítás, a színpadi koncepció, vetítünk a hangverseny alatt, illetve mesélek is a közönségnek, tartok egy „zenei idegenvezetést”.

Nem hagyom egyedül a kedves hallgatót a százezer hanggal, amit lejátszok, hanem kap egyfajta kontextust. Segítek ezzel, hogy mire figyeljen, s erre erősít rá a vetítés is. Egy művészi koncepció – Papp Norbert festőművész alkotásaival – járul a zenéhez, de ügyelve arra, hogy ez ne egy mozi legyen, amihez valaki „orgonálgat”, hanem megmaradjon az orgonakoncert jellege. Éppen annyit segítsen a 21. századi, a világot a szemével fogyasztó embernek, hogy versenyre kellhessen egy klasszikus zenei produkció a Facebookkal, az Instagrammal, a streameléssel stb. Játszhatom gyönyörűen én Bachot, de ha nem tudok versenyre kelni tartalmában, csomagolásában a Netflix-szel, akkor az emberek otthon maradnak. Örömmel jelenthetem, hogy ez a hatodik évad, s telt házaink vannak mindenhol.

Dehir.hu: Miért éppen az orgonát választotta mint hangszert gyerekként?

Rákász Gergely: Mindkét szülőm a foglalkozása mellett zenélt is. Édesapám orgonált, zongorázott, énekelt, kórust is vezetett, édesanyám pedig hegedült és énekelt. Kiskoromtól kezdve zongoráztam. Egyszer elmentünk Esztergomba kirándulni a családdal, s ott hallottam a nagy orgona letaglózó hangját, kérdeztem édesanyámat, hogy ez mi. Azt válaszolta, hogy „ez az orgona, amin édesapád is játszik.”

Onnantól fogva otthon, a misék után beültem a picike orgonánkhoz, és nem vittem többet műanyag katonákat a sapkám alatt.

Dehir.hu: Saját orgonát visz magával minden koncertre, szokott a helyszínen lévőkön is játszani?

Rákász Gergely: Laikusként, ha az ember odaáll egy orgona elé, akkor látja, hogy sípjai vannak, meg billentyűi, tehát van a templomban orgona, de ez ennél egy kicsit összetettebb. Az orgonálás tulajdonképpen egy hangszínezés, nyilván el kell találni a hangokat, de hogy azok milyen hangszínben szólalnak meg, s mikor vannak hangszínváltások, úgynevezett regisztrációk a műben, ez egy hosszú kidolgozási folyamat része. Ha erre egy délutánom van a koncert előtt, akkor az egy összecsapott munka lesz. Ahhoz, hogy jól összerakott legyen, arra kell egy hét, de egy évben van hetven koncertem, így ez nem fér bele. A sajátommal úgymond együtt kelek, együtt fekszem, így hónapokat tudok készülni egy-egy mű hangszínezésére. Így a közönség nem annyit hall, hogy kicsit leegyszerűsítve hangosan vagy halkan orgonálok, hanem egy koncert alatt akár 200-250 hangszínt is meghallgathat egymás után.

Ez óriási élményt ad, nem is tudja, hogy mi tetszett neki benne, de feltöltődve jön ki a koncertről. Ezt egyedül a saját hangszeremen tudom megtenni, ráadásul az enyém nem tud elhangolódni sem. Egy nagy orgonát karbantartani nagyon sok pénz és munka, emiatt sokszor nem olyanok a körülmények, amik ideálisak lennének koncertezéshez.

Dehir.hu: Legtöbben nem egy orgonára gondolnak, ha komolyzenei koncertről van szó, de a fellépései nyomán, úgy tűnik, van rá igény. Kíváncsiak az emberek erre a hangszerre?

Rákász Gergely: Szerintem sikerült odatenni a kultúrafogyasztó emberek tányérjára az orgonát. Ha azt szeretnénk, hogy a közepesen érdeklődők, a színház, a mozi, a filharmonikus zene iránt érdeklődők – vagyis nem az orgonaimádó keménymag – szélesítsék a palettájukat, akkor máshogy kell hozzáállnunk.

Annyiféleképpen lehet már manapság szórakozni, s sikerként könyvelem el, hogy tömegek választják a kikapcsolódásnak ezt a módját, hogy orgonazenét hallgatnak, s nem csak egy keménymag.

Úgy vélem, hogy aki klasszikus zenével töltődött fel, vagy mondjuk szépművészeti élményt vett magához, annak más lesz a hozzáállása az élethez, s például „másnap nem köpi ki a rágót a buszmegállóban”. Szép és nemes feladatot bízott ránk az Isten, a művészek dolga az, hogy egy kicsit megjavítgassák a világot. Nem hiszem, hogy aki szerdán Bachot hallgatott, az csütörtökön eldobja a csikket a földre.

Dehir.hu: A műsoron találunk Vivaldit, Dvořákot. Ezek a művek nem orgonára íródtak, azonban megkönnyítheti az átírást a hangszer lenyűgöző hangterjedelme…

Rákász Gergely: Igen, ez egy show-hangszer. Az orgonán mindent el lehet játszani. Ha az ember a hangszerével olyan viszonyba kerül, hogy azon aggódik, hogy vajon hű marad-e a hangszer több ezeréves történetéhez vagy rég halott emberek szelleméhez, akkor ebből egy helyben toporgó előadások születnek. Ezek okkal váltják ki a közönségből a közönyt. Viszont ha úgy nyúl a hangszerhez, hogy táncba viszi azt, tiszteletben tartva, de integrálva a hagyományt a mai korba, életben tartva azt, de hozzáteszi saját magát és a korszellemet, akkor az aktuális lesz. Ez fogja érdekelni az embereket. Ez történik esetemben az orgonával is, aktualizálom.

Ami kétezer éve működőképes volt, az ma már nem az. Lehet műsorra tűzni azt, hogy hogyan szólhatott az aquincumi víziorgona, vagy hogy hangzott háromszáz évvel ezelőtt hangszer, de ez csak öt percig érdekes, hiszen a mai közönség nem háromszáz éve él.

Dehir.hu: Kodály országában mennyire kell másképp szólni a fiatalokhoz, ha szeretnénk, hogy nyissanak a komolyzene felé?

Rákász Gergely: Nekem erre van egy megfejtésem, ami nem biztos, hogy helyes, de elég „valóságszagú”. Fiatalkorunkban nem sokan – a magamfajta „őrülteket” leszámítva – cseréljük le Beyoncét Beethovenre. A fiatalság kora arra van, hogy hallgassák az aktuális popslágereket, s a nevelők, köztük a szülők feladata is, hogy néha ebbe belecsempésszenek egy kis komolyzenét. Például vacsora közben nem tévét néznek, hanem beraknak egy lejátszási listát vagy egy komolyzenei lemezt – a reklám helye – akár egy Rákász-lemezt is. Ez a dolgunk, hogy odategyük a fiatalok asztalára, s ha ott van, akkor olyan 30-35 éves koruk körül visszatalálnak majd hozzá.

Amikor mindenféle gond nyomasztja az embert, akkor inkább olyasmi felé nyúl, ami megnyugtatja. A klasszikus zene feltételez valamennyi érettséget, igényt arra, hogy az ember el akar jutni egy magasabb életminőségig.

A nagy műalkotások, nem csak a klasszikus zene, de a festészet, a szobrászat, az irodalom, mind erőfeszítést kívánnak tőlünk. Nem csoda, hogy egy olyan világban, amiben minden a kényelmet szolgálja ki, vagy arra összpontosít, ezek a margóra szorulnak. De ahhoz, hogy megértsük Vivaldit vagy Bachot, érdemes áldozatot hozni, mert annyival színesebb lesz az életünk.

Más szögből közelítve a kérdéshez, Kodály országa nem 2022, hanem az az idő, amikor nem volt internetelérés a zsebünkben, sem Facebook, sem Netflix, sem fényképmegosztás. Ekkor az emberek összeültek énekelni, sportoltak, ez hozta őket össze. Ha nem tudjuk integrálni a klasszikus művészeteket 2022-be akkor az emberek a kisebb ellenállás felé mozognak majd, és az kinek a hibája lesz? 

Dehir.hu: Már visszatérő vendég Debrecenben. Volt már ideje ismerkedni a várossal?

Rákász Gergely: Hogyne, már udvaroltam is Debrecenben, de ez győri fiúként logisztikailag nem volt okos ötlet. Gyönyörű város, már "huszonéve" járok ide hangversenyezni. Nem mondom, hogy térkép nélkül is eligazodom a kis utcákon is, de elég sok helyen már igen, s nagy örömmel térek ide vissza minden alkalommal. Múzeumokat, templomokat is meglátogattam már, virágkarneválon is vettem már részt. Mély és jó kapcsolatom van a várossal. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy magam döntöm el, hova megyek koncertezni. Ahol elég lapos koncertek vannak, oda nem megyek vissza. Az utóbbi évtizedben már kialakult a rendszer, csak oda megyek, ahol fantasztikus a közönség és én is jól érzem magam. Az, hogy hol játszom, az a szeretetem kinyilvánítása az adott város közönsége felé.