A Louvre után Debrecenben állítja ki képeit a cívisvárosi festő
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2017.05.14. 10:01 | Frissítve: 2017.05.15. 14:19
Debrecen – Ritók Lajos képeiért külföldön is versengnek a gyűjtők. Az Élet-mag című kiállításán új alkotásait is bemutatja. Interjú.
Korábban a Louvre-ban csodálhatták meg festményeit két alkalommal is a művészetkedvelők, május 16-án pedig a DAB Székházba hozza el képeit a debreceni festő. Ritók Lajos általában azokat az igaz embereket festi meg, akik arcukon és egész lényükben hordozzák az addig megélt tragédiáikat, sorsukat.
Nagy részük szegény, idős és szinte nincstelen, olyan emberek, akik egyik napról a másikra élnek, a társadalom külső peremére szorulva. Pedig ők is éltek meg szebb napokat, voltak orvosok, professzorok, olajvállalat igazgatója is közöttük. Ahogy az egyikük is bölcsen megjegyezte a művésznek: "az öregkor nehéz kabát"
Dehir.hu: Milyen várakozásokkal tekint a debreceni kiállításra?
Ritók Lajos: Nincsenek várakozásaim, akinek ott kell lennie, az ott lesz, mert ilyen a sors. Ezen a tárlaton eddig még nem látott festményeimet is ki fogjuk állítani. Az eddigi életem nagyon sok érdekes és számomra maradandó, kellemes emlékkel ajándékozott meg: egy-egy személyes találkozással és őszinte vélemény megosztásával, volt is rá alkalom bőven, hiszen eddig öt kontinensen, közel 300 kiállításon szerepeltek munkáim.
Dehir.hu: Élet-mag a kiállítás címe, mire utal ez pontosan?
Ritók Lajos: A teremtésre és az ébredésre, arra, hogy mindenkinek el kell jöjjön az ideje, s ráébredjen, hogy magok voltunk, de nem céltalanul jöttünk, és nem hiába kaptuk az életet, ezt a csodálatos lehetőséget ajándékba. Azokra a feladatokra is utal, amelyeket önmagunkban hordozunk, és továbbítanunk kell, mint ahogyan tették elődeink is. Mi is lépcsőfokok vagyunk, amire utódaink tudnak támaszkodni. Minden igazi érték és valódi élmény önmagunkban van, csak teret, ráébredést és időt kell adni önmagunknak, hogy érvényesüljön a tisztaságunk.
Dehir.hu: Az új képeibe ezt a szemléletet is belefoglalta?
Ritók Lajos: Természetesen, amennyire csak tudom, a saját szerény eszközeimmel megörökítem és közvetítem mindezt. Akárcsak a korában a Louvre-ban kiállított Európa című festményemen: egy olyan üzenetett próbáltam kiállítani Párizsban a magyar vörös bocival, miszerint a kontinens egy gyönyörű arany keretbe van kényszerítve, és közben térdre van vágva, gúzsba kötve, tehetetlenül és értetlenül várja sorsát. Ezt a hatást többen is érzékelték a festményen, és gratuláltak a megoldáshoz, véleményük szerint ezzel nagyon jól ábrázoltam a mostani európai helyzetet.
Dehir.hu: Erre szeretné ráirányítani az emberek figyelmét, úgymond felnyitni a szemüket?
Ritók Lajos: Igen, ha mindenki a saját eszközeivel, és képességéhez mérten megteszi azt, amit belül igaznak, őszintének érez, s mindezt emberként teszi meg, meggyőződésem szerint egy sokkal szebb és jobb világban élhetünk.
Dehir.hu: Gyakran fest portrékat. Ki az, akit a jövőben szívesen lefestene?
Ritók Lajos: Papp Lajos szívsebész professzor portréján dolgozom jelenleg. Nem mindig csak a szegény és öreg embereket festem meg. Számomra az ember az ember, mindegy, milyen státuszt tölt be éppen. De többnyire a szerényebb emberek hordoznak számomra egy olyan értéket és életbölcsességet, ami mentes a díszelegestől, a megjátszástól, a képmutatásról és a mellébeszéléstől. Ők igazi gerinces, egyenes emberek. Mint ahogyan volt egy idős úr, Pista bácsi, aki úgy lett öt ország állampolgára, hogy el sem hagyta a saját falujának határát, meggyötörték, megalázták, mégis gerinces tudott maradni. Egyik nap még magyarul kérhette a boltban a kenyeret, másnap már nem szolgálták ki, csak ha az aktuális ország nyelvén mondta ki a kenyér szót. Erőt és inspirációt ad ilyen egyszerű és csodálatos emberek között lenni. Ha megérint a téma, akkor nincs olyan akadály, ami eltérítene a megörökítésétől. Ennek a fordítottja is igaz: nem festek meg olyan személyt, aki nem rendelkezik ezzel a plusszal, akármennyire is vonzó az ajánlat.
Dehir.hu: A portré festése közben vagy előtt igyekszik megismerni az alany élettörténetét is?
Ritók Lajos: Így van. Az arc úgy működik, mint egy élettérkép. Minden egyes barázda az arcon a meghurcolás műve. Nem véletlenül rajzolok főleg idős embereket: ők nem akarnak megfelelni sem a mai világnak, sem a korábbiaknak. Ők úgy fogadják el, ahogy van. Nincs pózolás, színpadias előadás vagy reflektorfény, olyanok, ahogy ábrázolom őket. Akik látják a képeket, meghajolnak előttük: hihetetlen, hogy ilyen emberek még léteznek, mondják. De mások karikatúraszerűnek és eltorzítottnak látják a portréalanyokat. Ilyenkor azt felelem, hogy ezek az emberek nem a díszletek mögött élnek, és nagyon is sok közük van a valódi élethez.
Dehir.hu: El tudja képzelni azt, hogy olyan fiatalokat is megfest a jövőben, akik szintén sok szenvedésen mentek keresztül?
Ritók Lajos: Természetesen. Én képzőművészeti terápiában szereztem mesterfokozatot, tanítottam is, volt alkalmam ilyen gyerekeknek is segíteni. Vannak fiatal, sérült emberek is. Egy nagyenyedi nőt is megfestettem, ő sajnos 28 évesen elhunyt. Volt szerencsém találkozni és beszélni vele, félelmetes körülmények között élt, télen-nyáron mezítláb járt.
Dehir.hu: Mikor akad ideje az alkotásra?
Ritók Lajos: Szellemileg és lelkileg egyaránt a művészetből táplálkozom, de akármennyire is nehéz út, érdemes vele foglalkozni. Minden hajnalban 2-3 óra körül ébredek, 7-8 óráig festek, utána jön a második műszak a munkahelyem. Több száz olajfestményt, tusrajzot, rézmetszetet, több ezer szénrajzot, akvarellet, pasztellmunkát készítettem már, emellett pedig egy női aktsorozatom is van, amelynek darabjait, ha egymás mellé helyeznénk, tíz kilométer hosszú lenne.
Dehir.hu: Mi a művészi hitvallása?
Ritók Lajos: A célom úgy rajzolni, mint a lélegzetvétel, természetesen, hogy minél mélyebben elmerüljek azokban a dolgokban, amelyek bennem tombolnak. Keresni szüntelenül, fáradhatatlanul a pillanatot, amikor a vonal is megfárad, s hozzám társul. Megszelídíteni a vonalat, úgy sétálni vele, ahogyan a természet engedi, néha engedetlenül, néha fáradtan, ritkán engedelmesen, ahogyan a csodák történnek. Megpróbálni beszélni a saját eszközeimmel, őszintén az ember sorsáról, a körülöttük lévő történésekről és körülményekről egyaránt. Mindezeket elfogadni és megbékélni velük. Felfedezni, érezni és átadni azt az energiát, ami nagyon mélyen valahol csak nekünk szól.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)