A költőnek ki kell a sorsát kiáltania ahhoz, hogy el bírja viseli

---

Debrecen – Görömbei András írta ezt Niklai Gábor posztumusz kötete, az Írott kő utószavában a költőről, aki 96 éve ezen a napon született.

---

Niklai Ádám különleges szereplője volt Debrecen irodalmi életének. Származása miatt – báró Zech Colbert néven látta meg a napvilágot 1924. szeptember 2-án – nagy tehertétellel indult a hatvanas években.

Lírája nem kapott méltó visszhangot, pedig a költőtársak tudták, milyen tehetség. Bár a családot vagyonelkobzás és kitelepítés, őt pedig – kritikus hangvétele miatt is – állambiztonsági megfigyelés és tíz év szilencium sújtotta, verseinek ereje áttörte a politikai karantén falát, és a rangos Szépirodalmi Kiadónál négy kötete is megjelent.

Utolsó, posztumusz könyve, az Írott kő utószavában Görömbei András így írt róla: „A költészete kínból eredt, de megváltó reménnyé érlelte. Sokan vallották legnagyobb művészeink közül is, hogy a műalkotás legerősebb ösztönzője a fájdalom, a szenvedés. A költőnek ki kell a sorsát kiáltania ahhoz, hogy el bírja viseli. (…) Niklai Ádámot a szó kegyetlen értelmében a lelki és testi szenvedés tette költővé harmincöt éves korában. A lefokozott, védekezésre zsugorított létezés élménye közvetlenül a betegségből eredeztethető; a kényszerű tétlenség, cselekvésképtelenség, az útfélre vetettség, sebzettség, lemaradottság, értelmetlen alig-létezés érzését közvetlenül motiválja a huzamos kórházi ágyhoz kötöttség.”

Niklai Ádám indulása a tűztánc költői csoportjáéval esett egybe, de hangja azokétól egyre inkább elkülönült. Magányos költő volt, műveit páratlan formai fegyelem és morális tartás jellemezte.

Már 35 éve, hogy nincs köztünk az 1985 májusában elhunyt költő.