A cannes-i filmfesztivál kulisszái mögé kalauzolt bennünket a debreceni filmkritikus
Szerző: Magyar Evelin | magyar.evelin@dehir.hu Közzétéve: 2018.06.03. 10:00 | Frissítve: 2018.06.03. 17:46
Debrecen – Váró Kata Anna több mint 15 éve járja a filmfesztiválokat: a legfontosabb számára az, hogy páratlan élményekkel gazdagodhat útjai során. Interjú.
Két nappal a cannes-i filmfesztiválról való hazaérkezése után ültünk össze egy jóízű beszélgetésre Váró Kata Annával. A debreceni filmkritikus 41 filmet nézett meg a franciaországi filmünnepen, amelyről már tizenkettedik alkalommal tudósított. Hogy telik egy filmkritikus egy napja a világ egyik legjelentősebb filmfesztiválján? Mi az, amit éltetnek, és mi az, amitől kiakadnak a szakemberek? A csillogó kulisszák mögött zajló eseményekről – stílszerű – az Apolló moziban, egy zacskó popcorn társaságában beszélgettünk.
A cannes-i filmfesztiválon csodás ruhakölteményeket is láthat a kritikus (Fotó: indianexpress.com)
Dehir.hu: Milyen benyomásokkal tért haza Cannes-ból?
Váró Kata Anna: Mindig a fesztivál teljes idejére szoktam menni, hogy a hivatalos program összes versenyfilmjét meg tudjam nézni. Emellett van egy paralel szekció, ami Un Certain Regard (egy bizonyos tekintet) néven fut, ennek a kínálatából is igyekszem minél többet megtekinteni, sajnos a másik két, szintén szimultán futó szekcióra a Rendezők Kéthete (La Quinzaine des Réalisateurs) és a Kritikusok Hete (Semaine Internationale de la Critique) elnevezésű szekciókra már nem nagyon jut időm, az itt vetített filmeket más fesztiválokon próbálom pótolni. Időnként becsúszik egy-két versenyen kívüli vetítés is, vagy más programok:
idén például kihagyhatatlan volt Christopher Nolan mesterkurzusa. 41 filmet néztem meg két hét alatt,
ez napi három-négy alkotást jelent, mások viszont akár napi hatra is beülnek. Hosszabb kritikákat nem szoktam írni ezeken az alkalmakon, csak rövidebb beszámolókkal jelentkezem. Mivel filmes lapoknak írok, mélyebb, elemzőbb írásokat várnak, ehhez nekem több idő, és olykor akár több megtekintés is kell.
Dehir.hu: Hogy lehet befogadni ilyen sok alkotást?
Váró Kata Anna: Annyira felveszi az ember a fesztiválok ritmusát, hogy teljesen természetessé válik az, hogy újabb és újabb műfajú filmeket lát. Ami igazán jelentős, az megragad. Az idei nagyon jó fesztivál volt, öt-hat olyan filmet is láttam, ami kifejezetten tetszett. Nagyon szeretem az ázsiai filmeket, talán egy kis elfogódottság is van bennem irántuk. A kedvenc rendezőm, Jia Zhangke is versenyben volt, az ő filmjét, a Jiang hu er nv/Ash is Purest White-ot különösen kedveltem. Jó döntés volt Koreeda Hirokazunak adni az Arany Pálmát a Manbiki kazoku/Shoplifters című filmjéért, akárcsak a legjobb rendezés díját Paweł Pawlikowskinak, bár én a Cold Wart vártam az Arany Pálmára. Tetszett Lee Chang-dong Burningje és Matteo Garrone Dogmanje, valamint Kirill Serebrennikov Leto/Summerje is, de kiválóan szórakoztam Spike Lee BlacKkKlansmanjén is.
Két filmet hagytam ott Cannes-ban, ami azt mutatja, hogy kifejezettem jó fesztivál volt. A fesztiválokon türelmetlenebb a közönség, ha valami nem tetszik, nem vesztegetjük rá az időnket.
Tudatosan kell válogatni és beosztani az időt egy ilyen eseményen. Fél vagy egy órát mindig adok egy filmnek, addig nem állok fel. Viszont előfordul olyan is, hogy tévedek: Velencében egy filmnél felálltam, késői vetítés volt, fáradt voltam, nem bírtam tovább nézni. Viszont tovább motoszkált a fejemben a történet, másnap beültem Abdellatif Kechiche A kuszkusz titka című filmjének az ismétlő vetítésre, és végül a kedvencem lett azon a fesztiválon.
Dehir.hu: Ön ott szokott lenni a díjátadókon?
Váró Kata Anna: Ott lehetnék egy protokoll jeggyel, de leginkább azt választom, hogy a palota második legnagyobb termében, Debussy-ben, (ahol sajtóvetítéseket is szoktak tartani), nézem a díjátadót és közben már írom a cikkem. Érdekes az, hogy itt hangos tetszés vagy épp nem tetszésnyilvánítás is van: ha nem örülnek annak, hogy épp ki kapja a díjat, megy a „búú”, ha pedig tetszik, éljeneznek, tapsolnak.
A vetítéseken is előfordul az, hogy kifütyülik, ami nem tetszik, nem bánnak kesztyűs kézzel a filmekkel.
A bemutatókra többségében olyan közönséget hívnak, akik valószínűleg tapsolni fognak, ám ezeknél is előfordul az, hogy kivonulnak néhányan, és nem ritka ott sem a hangos nemtetszés nyilvánítás. Mindezt a rendező és a színészek a helyszínen látják, és nem könnyű mindig mosolyogniuk, amikor a közönség jó része elégedetlen a látottakkal. Vannak persze rendezők, mint Gaspar Noé vagy Lars von Trier, akik kifejezetten élvezik a szélsőséges reakciókat.
Dehir.hu: Mi csapja ki a biztosítékot a szakértő közönségnél? Lars von Trier ilyen például?
Váró Kata Anna: Az angolszász sajtó A ház, amit Jack épített című filmjéről azt írta, hogy a bemutatón sokan kisétáltak róla, gusztustalannak titulálták. Kell ezt nekem látni?, tettem fel a kérdést, viszont örülök, hogy nem hagytam magam lebeszélni róla, mert nagyon tetszett, már ha egy ilyen filmmel kapcsolatban lehet a „tetszik” szót használni. A sajtó valószínűleg nem tudja neki megbocsátani a korábbi botrányát, és azt, hogy a hétéves kitiltása után visszafogadták. (A dán rendezőt 2011-ben tiltották ki a fesztiválról, „náci vagyok” kijelentése után – a szerk.) A film viszont egy olyan nagyformátumú alkotás, amire öt-tíz év múlva is emlékezni fogunk.
Az alkotók mindig feszegetik a határokat. Mivel itt még nincs korhatár besorolás és úgy tűnik nincs tabu sem, mindent meg lehet mutatni.
Van, akinek bejön a provokáció, egyes filmek jól is működnek ettől, ám van, ahol szükségtelen és öncélú. Gaspar Noé Visszafordíthatatlan című filmjén például többen rosszul lettek, az egyik elégedetlen néző pedig a kivonuláskor Monica Bellucci karját is megrángatta, „hogy tehettél ilyet?!” felkiáltással. Nagyon erős érzelmeket tudnak generálni az ilyen filmek. Egyébként be kell vallanom, hogy bár érdeklődéssel nézem az ilyen határfeszegetéseket, olykor én is eltakarom a szemem a necces részeknél.
Dehir.hu: Személyfüggő az, hogy valamit művészinek vagy öncélúan megbotránkoztatónak tartunk?
Váró Kata Anna: Igen, ez mindig függ a befogadótól, de nagyon sok múlik a kontextuson is. Mit akar vele mondani a rendező? Mennyire kívánja meg a történet azt, hogy ezt megmutassuk, vagy csak sejtessünk? Van, akinél a kendőzetlenség, másnál a sejtetés éri el ugyanazt a hatást. Hadd mondjak egy példát: Ingmar Bergman Fanny és Alexander című filmjében nyíltan megmutatja azt, ahogy a mostohaapa megbünteti a kisfiút, ezt nagyon nehéz végignézni. Szinte ugyanaz ismétlődik meg Michael Haneke A fehér szalagjában, ott viszont zárt ajtók mögött történik, csak sejtjük, mi zajlik, hangokat hallunk.
Melyik a nyomasztóbb, melyik marad rosszabb emlék? Nehéz eldönteni. Számomra mindkettő ugyanolyan nyomasztó.
Dehir.hu: Hogy zajlik a kritikus egy napja egy ilyen fesztiválon?
Váró Kata Anna: Reggel fél 9-től adják az első versenyfilmet. A vetítések előtt nagy a tolongás, ezért jóval a kezdés előtt meg kell érkezni, hogy jó helyre lehessen ülni. Jó akkreditációban vagyok, így ez nem jelent gondot, én inkább azért szoktam korán odamenni, mert szeretek inkább szélre ülni a hatalmas, közel kétezer ember befogadására képes vetítőben. A filmkezdés előtt még próbálok írni, a háttérben pedig halk, de a sokadik hallásra kifejezetten idegesítő zene szól. Ezután megnézem a versenyfilm sajtótájékoztatóját, esetleg egy Un Certain Regard vagy versenyen kívüli filmre ülök be. Két ilyen alkotás között cikket írok, este pedig újabb versenyben lévő alkotással zárom a napot.
Éjfél előtt sosem kerülök ágyba, két hét non-stop írás és filmezés, de soha rosszabb ne legyen (nevet). Városnézésre még nem is jutott igazán időm.
Dehir.hu: Szilágyi Zsófia Egy nap című filmje biztosan nem maradt ki.
Váró Kata Anna: Láttam, és nagyon tetszett. Lefárasztott még csak látni is azt, amit a háromgyerekes anyuka egy nap alatt végigcsinál, másoktól is hasonló reakciókat hallottam. Magával ragadó alkotás, ami beszippant a hétköznapiságával. Szamosi Zsófia zseniálisat alakít benne.
Dehir.hu: Hogy kell elképzelni a helyszínt?
Váró Kata Anna: A fesztiválpalotában két egészen nagy vetítőterem van. A közvetítésekben legtöbbször látható Lumière teremben található a híres vörös szőnyeggel letakart lépcsősor, ez 2300 ember befogadására képes, a Debussy-ben pedig több mint ezren foglalhatnak helyet. Ezek régi típusú vetítőtermek, ahol olyan a székek elrendezése, mint egy átlagos moziban. A sajtósok a wifi caféban próbálnak internetezni, a korábbi években csapnivaló minőségű wifit szolgáltattak, idén már javítottak rajta, de azért az a 4000 sajtós, ha nem is mind egyszerre dolgozik, jelentős terhelés a hálózatnak.
Dehir.hu: Milyen érzés testközelből találkozni a nagy filmsztárokkal?
Váró Kata Anna: Nagy élmény testközelből látni őket, nekem mint divatmániásnak már a ruhákat nézni is az.
Cannes utcáin is elképesztő ruhakölteményeket látni ilyenkor. A premiervetítéseken kötelező a magas sarkú, az elegáns ruha, a férfiaknak a szmoking és a hozzá illő bőrcipő.
A fesztivál csillogásából biztosan többet lát az, aki tévén követi, mint én, aki legtöbb idejét a vetítőkben filmezve tölti. A kisebb fesztiválokat viszont jobban szeretem: kevesebb a híresség, de ott beszélgetni és interjúzni is jobban lehet velük.
Dehir.hu: Hogy kezdődött a fesztivállátogatás?
Váró Kata Anna: A film számomra egy régi szerelem: a nagypapám matematikus volt, az Agráron tanított és nyugdíjas korában ő vezette az Agrár mozit Debrecenben, szinte ott nőttem fel. Épp az ELTÉ-n tanultam mozgókép- és médiaismeretet, amikor kilátogattam Edinburgh-ba egy nyári egyetemi kurzusra 2001-ben. Két dolgot szerettem volna összekapcsolni: az angoltanulást és a filmekben való elmélyülést. Ott egyhetes fesztiválkurzus is volt, a megtekintett filmeket másnap kitárgyaltuk együtt. Itt szerettem bele abba az érzésbe, hogy körbenézek, és azt látom, Sean Connery ül pár székre tőlem a moziban a feleségével. Az egyik asztalnál a brit film egy nagy öregje, Ken Loach a másiknál a másik, Terence Davies ebédel, az ajtón pedig egy magas, fess fiatalmeber jön velem szembe, akiről rájövök, hogy Tilda Swinton az smink nélkül, farmerban és pólóban.
Ezután egymást követték a fesztiválok, már több mint hatvanon vettem részt.
Egyik nagy kedvencem a Sundance, a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon pedig FIPRESCI (Filmkritikusok Nemzetközi Szövetsége) zsűritag is voltam. Volt olyan év, amikor 11 fesztiválon jártam, és átlag 250 filmet néztem éves szinten. Andrej Tarkovszkij az egyik legnagyobb kedvencem, de imádon Wong Kar-wai, Hou Hsiao-hsien, a már említett Jia Zhangke és Park Chan-wook filmjeit is, de amerikai alkotásokat is, főleg amerikai függetlenfilmeket nézek, és még nagyon hosszan sorolhatnám. Igazi, mindenevő vagyok filmek terén.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)