Lement a kútba az őseiért a debreceni író
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2020.10.12. 09:39 | Frissítve: 2020.10.12. 09:45
Debrecen – A Kétmalom utcától Budapestig röpíti az olvasót Térey János könyve.
Térey János viszonya Debrecenhez meglehetősen összetett. Itt volt gyermek, itt volt kamasz, s innen ment el, mert az élete úgy alakult, mert nem maradhatott (hiszen tudjuk, van az, amikor menni kell, nincs más lehetőség). De mindig visszatért – s ha látogatóba is, mégis haza. Otthon (itthon) volt Debrecenben, bármikor érkezett. Verseiben időről időre megjelentek a debreceni helyszínek, foglalkoztatta ez a város, ez a vidék. Szeretve vitázott Debrecennel – ahogy a nemrég lezajlott, s a tavaly fájdalmasan korán eltávozott író, költő nevét viselő eseményen is elhangzott vele kapcsolatban.
A Boldogh-ház, Kétmalom utca – Egy cívis vallomásai címmel és alcímmel megjelent könyvben a legfontosabb éveket írta meg, debreceni gyermek- és ifjúkorát. A gyökereket.
„Az a kérdés, hajlandó vagy-e lemenni az őseidért a kútba, vagy sem, és kibírod-e, amit felhozol” – fogalmazta meg roppant nagy erővel és pontosan. Térey János hajlandó volt lemenni.
Debrecennel kapcsolatban gyakran emlegethetjük Szabó Magdát: Térey vele szemben teljesen másképpen áll ehhez a városhoz. Nem a nagy szavak, az erős kinyilatkoztatások felől közelít, hanem a hétköznapok irányából.
Emlékirat – mégis úgy lehet olvasni, mint egy regényt. Akkor is, ha ismertük őt, s a helyszíneket, és akkor is, ha e kötet segítségével fedezzük fel a hetvenes-nyolcvanas évek Debrecenét, illetve őt magát. Azokat az utcákat, tereket, azt az életet, ami itt van mögöttünk – látszólag karnyújtásnyira, valójában elérhetetlenül messze.
Nem csupán azt a két évtizedet írta meg Térey ebben a könyvben, míg felcseperedett, iskolás lett, és végül elkezdte felnőtt életét, hanem mint egy rendes családregényben, megismerjük a helyet, s őseit is. (Sokat kutatott, hogy közelebb kerülhessen hozzájuk, érdekelte a levéltárak, múzeumok világa, időt és energiát szánt erre a munkára is.)
Tudni akarta, honnan jött, s miért úgy történnek a dolgok, ahogy. Félelmetes őszinteséggel ír akkor is, amikor róla van szó, a szülőkhöz, a rokonokhoz fűződő viszonyáról.
Kitárja előttünk otthonuk mellett az Eötvös utcai iskola kapuját is. Ott sorakoznak a lapokon a meghatározó tanítók, Katóka néni, Jolika néni, a gondnok Deák bácsi, az osztálytársak, a szomszédok.
Láttatja, milyen is volt az élete egy gyereknek egy olyan helyen, ahol az udvarban többen is laktak. (A „jók” pedig, idézi fel Térey, ahogy gyerekként mondták, emeletes házakban.) Megmutatja, milyen volt ez a város, mennyire szürke, élhetetlen – és milyen hatalmas, hiszen kisdiákként a Béke útja (ma ismét Szent Anna utca) olyan messze volt tőlük, hogy ott egyedül nem is lett volna szabad kószálnia. Milyen élete volt doktornő édesanyjának – akihez képest anyagilag sokkal jobban állt az asszisztens is, mint később kiderült. Keresetlen őszinteséggel ír az apjáról, s az apja testvéréről, a közöttük feszülő sajátos viszonyról. Apja álmait felidézve a Debrecen határán túl fekvő kertségekbe is elvisz, ahol földjük volt, és szőlő helyett málna termett. Ide később is visszatért felnőtt fejjel – és már egészen másnak látta, mint annak idején, de magától éppen annyira távolinak.
Felidézi a kamaszkort, a szerelmek, a filmek és a zene világát. Azt, ahogy írni kezdett. Mi vonzotta az operákban, s miért inkább Wagner és a Nibelungok ejtették rabul, mondjuk a Gyűrűk Urával szemben. Miért szerette a Depeche Mode dalait, miért vágatta le a haját, hogyan barátkozott a lányokkal. Hogyan boldogult (kínlódott, kereste a helyét) Budapesten.
Magával húz minket Térey János egy nagy, egyszerre szigorú és szomorú (hiszen már nem lehet köztünk...), mégis szép utazásra. Ez nem a felhőtlen gyermek- és ifjúkor regénye, de kétségtelen, hogy ezek az évek hatottak rá, s indították arra, amerre. Ezt a könyvet róla így soha, senki nem írhatta volna meg.
"Egész életem küzdelem azért, hogy ne maradjon félbe minden. Amit nem írok le, az elvész. Mindig úgy érzem, hogy valamit tennem kell, állandó elégedetlenség és kielégítetlenség kínoz, s tetézi mindezt az érzés, hogy nem kapom meg az élettől azt, amit esetleg meg tudnék kapni. Hatalmas vágy kínoz az elismerés iránt, s az a rögeszme mérgez, hogy mindenért meg kell küzdenem, ami másoknak eleve megadatik. S hogy mindez a gyermekkori szenvedésből és stresszből ered. Majdnem teljesen ez vagyok én. Mások maximalizmusnak hívnák."
Nem túl régen, szeptember 14-én lett volna ötvenéves Térey János, erre az alkalomra jelent meg ez a hátrahagyott memoár. Ha valaki még csak most próbálkozna utat találni a verseihez, drámáihoz, s egyéb szépirodalmi munkáihoz, melyek a mai magyar irodalom csúcsaira vitték, talán kezdhetné innen. S ha ismeri, szereti könyveit: akkor ott a helye a többi között ennek a Jelenkor gondozásában megjelent, szép kiállítású kötetnek is.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)