Ami nem tetszik, azt ne nézzék, ami viszont tetszik, azt nézzék egy kicsit tovább! – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2019.09.15. 09:00 | Frissítve: 2019.09.15. 09:05
Debrecen – A Kossuth utcai kiállítótérben mindössze 15 kép került a falakra. Ám az idén hetven éves alkotó tárlata így is nagyon súlyos, sűrű. Interjú Földi Péterrel.
A Kossuth utcai kiállító térben, a Belvárosi Galéria új kiállításán mindössze 15 festmény került ki a falakra, még sincsen olyan érzésünk amikor belépünk, hogy üres volna ez a terem. Különös színek, jellegzetes, formák vezetik tekintetünket. Az a világ, amit itt látunk, magába szippantja a nézelődőt, s töprengésre készteti. Itt találkozunk az alkotóval, az idén hetvenéves Földi Péterrel, aki nem éppen Debrecen közelében lakik, ám gyakran megfordul itt, sok szál köti ehhez a városhoz – most éppen ez a jubileumi tárlat.
Amikor megemlítem, hogy nemrég Tóth Menyhért képeinek különleges világával szembesülhettünk itt, s nagyjából azzal egy időben a néhány éve elhunyt nagy hatású festő, Makoldi Sándor fiatalkori munkáit is láthattuk (azt a tárlatot a Kölcsey Központban), Földi Péter szerényen elhárítja az összehasonlítást.
Földi Péter: Tóth Menyhért esetében a világhír a lépték. Az ő eszmeisége, gondolkodása, az a képi nyelv, az a szeretetmámor, ahogy a képeit létrehozta és az üzeneteit láthatóvá tette, olyan fokon egyedülálló, hogy csak felnézni lehet rá. A Makoldi Sándor korai munkáit felvonultató kiállítás pedig megmutatta, hogy az ő festői gondolkodása már a pályája elején teljesen kiforrott volt, később pedig erre épült rá igazán az, amikor elmozdult a népművészet irányába, s kialakította a saját képi nyelvét.
Dehir.hu: Makoldi Sándorral nagyon jó barátok voltak. Hol találkoztak?
Földi Péter: Az egri főiskolán. Én abban az időben elég keveset tudtam a művészettörténetről, de szerencsére sikerült olyan szellemi kapcsolatokat találni, amelyekből nagyon sokat lehetett tanulni. Ennek a baráti körnek volt a közepe Makoldi Sanyi, akivel szinte elsőéves koromtól nagyon szoros barátságot kötöttem. Láttam a képei születését, az alkotói folyamatot, ami engem is inspirált.
Dehir.hu: Annak idején sajátos szakpáron szerzett diplomát. Mi köze a matematikának a rajzhoz? Hogyan fértek meg ezek egymás mellett egy fiatalember életében?
Földi Péter: Úgy alakult, hogy középiskolásként villamosenergia-ipari technikumban végeztem. Eredetileg magyar és rajz szakra akartam menni, de abban az évben az egri főiskolán magyar nem indult, helyette hozták be a matematikát. Egyfajta szükségszerűség volt ez tehát. Ugyanakkor
a matematika rendet tesz az ember életében, és én ebből a tárgyból a geometriát szerettem leginkább, azt a rendszert, ami lefektet néhány alaptételt, és abból felépít egy teljes konstrukciót.
Márpedig a képépítésben is van egyfajta rendszerszerű gondolkodás, egy olyan szerves rendszer, ami önmagát gerjeszti és önmagát építi. Egy olyan folyamat, amit ha festőként átélek, alakítja a saját gondolkodásmódomat és hat a nézőére is.
Dehir.hu: A szerves gondolkodást említette. Festőként mi hozta ide, az organikus kultúra világába?
Földi Péter: Az a falu, ahol most is lakom. Az a falu, ahol felnőttem, s ahol ezt a 70 évet majdnem folyamatosan megéltem. Én nem költöztem el onnan, pedig voltak kísértések, hívtak Pécsre is például, ahol műtermes lakást ígértek, évfolyamtársaim nagy része pedig külföldön próbálkozott – de én mégis maradtam. Valahol talán egyfajta félelem is volt bennem, hogy elmenjek máshova. De úgy voltam vele, hogy én azt a világot ismertem, ott éreztem magam otthon. Ismerősek voltak az emberek, a viszonyok, szép a környék, oda nősültem, oda való a feleségem, ott születtek a gyerekek is – bár az unokák már kicsit távolabbra kerültek. Jó hely volt Somoskőújfalu, hogy ott egy életet leéljen az ember.
Dehir.hu: Nyilván nem véletlen, hogy képein rendre a falusi élet motívumai is feltűnnek – olykor egészen meghökkentően, már-már nyersen. S persze, a népmesék, a mitológia világa is. Mi vonzotta e területek felé?
Földi Péter: Tulajdonképpen az egész gyerekkorom a népmesék vonzásában zajlott, nagymamám sokat mesélt, nagyon sok mesét olvasott. Az a fajta életforma, amikor én még kisgyerek voltam, arról szólt, hogy jártuk a mezőt, gyűjtöttük a szénát, mentünk kapálni, mikor minek volt az ideje. Arattunk, csépeltünk, kint voltunk a szabadban. Mivel anyámék dolgoztak, nagyanyám vigyázott ránk, vele jártuk a határt, a keskeny kis parcellákat, mert mifelénk nem voltak nagybirtokok. Délben meg odaültünk a nagy fa tövébe, ott ebédeltünk. Ezek mint belém ivódtak. Máig emlékszem, milyen is volt, mikor odaállítottak a tehenek mellé, vigyázzak, hogy ne menjenek a lucernásba. Felülhettem a kocsisok mellé, jártuk az erdőt, mentünk fáért vagy gombászni. Ez maga a mese volt. S ehhez jöttek később a mítoszok, amikről annyit olvastam. S itt Makoldi Sándorra kell hivatkoznom, aki beszélt nekem Pap Gáborról, mondta, hogy jöjjek el Debrecenbe és hallgassam meg, milyen fantasztikus előadásokat tart. Szinte sokkolt, amikor szembesültem azzal, hogy az a népművészet, amit én addig szinte csak dekorációnak láttam, micsoda összetett jelképrendszerrel tud kommunikálni.
Vannak motívumok, melyeket egymás mellé téve kialakul egy nyelvi történet, ami képi nyelvvé állítja össze a kép felületén látható motívumokat, s ami egy ponton túl olvasható, továbbgondolható, értelmezhető lesz.
Nem is mindig én találom ki, hanem annak a motívumnak van egy olyanfajta elvárása velem szemben, hogy merre, milyen irányba lépjek vele tovább. Ha ezt jó rendbe teszem, a kép visszaigazolja, ha nem, akkor megkeseríti a dolgomat, és akkor lekaparom, lecsiszolom...
Az egyébként egy nagyon jó állapot, amikor egyfajta beszélő viszony alakul ki a kép meg köztem.
Dehir.hu: 2009-es jubileumi tárlatát az egyetem díszudvarán láthattuk. A hetvenes jubileumi kiállításával újra Debrecenbe érkezett. Mit szeret ebben a városban?
Földi Péter: Debrecennek én nagyon sokat köszönhetek. Ennek a városnak van egy olyan szellemisége, ahol táptalajra talált az a típusú gondolkodás, amit én képviselek. Márpedig ha az ember olyan környezetbe kerül, ahol megértik, oda szívesebben megy, mint ahol nem tudnak vele mit kezdeni – vagy akár le is akasztják a képét a falról, ami még az előző rendszerben történt meg velem, amikor pártpolitikailag veszélyesnek ítélték a munkásságomat.
Dehir.hu: Ami nem lehetett egyszerű dolog, hiszen meglehetősen nagy méretű képei vannak. Itt 15 alkotása került a falakra, de a Műcsarnokban is talán 48 képe legutóbbi ottani tárlatán...
Földi Péter: Ott három teremben voltak a munkáim, itt, a Belvárosi Galériában egyben, és azzal, hogy ebben a térben kicsit sűrűn vannak a a munkáim, ebben a teremben először a képek hatnak, csak utána figyelünk fel az összhangjukra. Általában mindig ott vagyok, amikor a kiállításom rendezése folyik, most ez kivételesen nem így volt, és nagyon érdekes volt megélni, ahogy beléptem a terembe, s láttam, hogy ott van szemben az a nagy kép, aztán körülnéztem, s azt éreztem, hogy súlya van a teremnek. Túlzás nélkül megváltozott a helyiség atmoszférája azzal, hogy itt vannak ezek a képek.
Dehir.hu: Mit ajánl a nézőknek, hogyan kerülhetnek közelebb az alkotásaihoz?
Földi Péter: Nézzék tiszta szívvel őket. Ami nem tetszik, azt ne nézzék, ami viszont tetszik, azt nézzék egy kicsit tovább. Ha valami megérinti őket, adott esetben például egy szín, akkor érdemes azon is elgondolkodni, hogy abban a színben milyen motívumok jelennek meg, s azok hogyan alakulnak, változnak át. S eltöprenghetnek azon is, miért történik ez a változás, mi miért alakul úgy, ahogy… Aki egy kicsit nyitott szívvel közeledik a képekhez, megértheti, hogy ebben a kiállítótérben nincs olyan kép, aminek ne lenne szándéka, hogy itt legyen. Ha ezt a szándékot megsejti, akkor megtalálhatja és értelmezheti a főbb motívumokat és ezekhez hozzáteheti a saját tapasztalatait, emlékeit – és így közelebb kerülhet az én érzéseimhez, gondolataimhoz is.
Földi Péter tárlatát október10-ig, hétköznapokon 10 és 18 óra között láthatják az érdeklődők.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)