Dubaj után Amerikába utazik a hajdú-bihari kézműves – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2022.02.14. 08:10 | Frissítve: 2022.02.14. 10:23
Hajdúszoboszló – Messzire, távoli kontinensekre viszi a magyar mesterek jó hírét Vetró Mihály: alig tért haza az Egyesült Arab Emírségekból, már New Yorkba készül. Interjú.
Vetró Mihály számára az alkotás és a tanítás életforma. Ahogy az is, hogy járja a világot, tanul, tapasztalatokat gyűjt - vagy éppen Magyarországot képviseli.
Vetró Mihály a dubaji világkiállításon
Dehir: Hogy került egy hajdúszoboszlói nemezes Dubajba?
Vetró Mihály: Ezen én is elgondolkodtam az Egyesült Arab Emírségek felé tartva: mit is keresek én itt? A világnak sok táját bejártam, de valahogy
Dubaj sosem került fel a bakancslistámra. Ami mégis odavonzott, az a világkiállítás, a Dubai Expo.
2015-ben dolgoztam a Milánói Expón két hetet kézművesként, majd két év múlva a kazak világkiállításon is részt vettem, igaz, ott már vendégként. Ezek a rendezvények mindig sok élményt tartogatnak, érdekes látni, hogy egy-egy nemzet mit tart fontosnak magáról megmutatni. Csodálatos tud lenni az a sokszínűség, jó esik megismerni a különböző népek értékeit. Az eredetileg 2020-as Dubai Expo a világjárvány miatt a tavaly október és idén március közötti fél évben zajlik. Az ottani magyar pavilon programjait a Magyar Turisztikai Ügynökség szervezi, ők kérték fel a Népművészeti Egyesületek szövetségét, hogy mutassák be a hagyományos magyar kézműves mesterségeket.
Dehir: Mit jelent eljutni egy ilyen expóra? Az olvasók hogy képzeljék el, mekkora rendezvény ez?
Vetró Mihály: Igazán megtisztelő volt ide eljutni, annál is inkább, mert a NESZ vezetősége végül közel nyolcvan kézművesből választotta ki azt a hetet, minket, akik tíz nap alatt megmutathattuk a magyar népművészet egy szeletét a világkiállítás látogatóinak. Ez az első expo a Közel-Keleten, hat hónap alatt 25 millió látogatóra számítanak a világ minden részéből. A kiállítás központi témája a fenntarthatóság és a környezettudatosság, ami elég furcsán hangzik a sivatagban felépült felhőkarcolók árnyékában.
Az expo több mint négy négyzetkilométerén 192 ország mutatkozik be, a pavilonokban a látogatók szinte valamennyi érzékszervére igyekeznek hatni.
Számomra néhol már túlzás is volt, a huszadik villódzó, háromdés óriásképernyő már unalmasnak tűnt még akkor is, ha a képen látható virágok illatát is érezni lehetett, és közben arcomba fújt a mű tavaszi szellő, vagy az őserdő páráját érezhettük bőrünkön. Eleinte ez persze érdekes, rácsodálkoztam a technika csodáira, de nagyon hamar kezdett hiányozni a valóság.
Dehir: Mennyire vagyunk mi, magyarok érdekesek a világnak? Mennyire tűnik vonzónak, fontosnak a hazai kézművesek munkája egy ilyen környezetben?
Vetró Mihály: Talán épp azért volt érdekes a magyar pavilon ezek után a legtöbb látogatónak, mert ott valódi emberekkel, igazi alkotásokkal, természetes anyagokkal lehetett találkozni. A Makovecz Imre nevével fémjelzett organikus építészet legjobb hagyományait használta a tervezéskor Csernyus Lőrinc, a magyar pavilon szinte teljesen fából készült, ami a sivatagban egzotikus, hiszen ott a fa nem elfogadott építőanyag. Az is büszkévé tett, hogy
az épület elkészítésén itthon is és a helyszínen is dolgoztak régi tanítványaink, a Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnázium fafaragói.
A pavilon központi témája a magyar termál- és gyógyvizek bemutatása. Külön jólesett szülővárosom, Hajdúszoboszló képeit felfedezni a kiállításon. Olyan közvetlen módon és élményszerűen épül fel a kiállítás, hogy a magyar pavilont a 15 legérdekesebb közé választották, jelenleg pedig a hetedik leglátogatottabb. Felemelő volt beszélgetni a látogatókkal, sokan kipróbálták a bemutatott kézműves mesterségeket, és következő úti céljukként jelölték meg Magyarországot.
Ebben a dubaji művilágban igen felértékelődtek a kézzel készült alkotások, ma már szinte luxusnak számítanak az egyediségükkel.
Dehir: Dubajból hazatérve milyennek látja a hagyomány helyzetét itthon? Mennyire érdekli a fiatalokat ez a terület? Lehet vonzó a virtuális terek világában is?
Vetró Mihály: Meggyőződésem, hogy a hagyomány, a hagyományos életmód lehet az egyetlen kiút a fogyasztói társadalom csapdájából. Nem kell újra feltalálni a fenntarthatóságot, az újrahasznosítást, mert ez évszázadokon át jól működött a magyar falusi közösségekben. Egyre több fiatalnál látom, hogy kiábrándulnak a digitális művilág kábításából, sokan ráéreznek az alkotás csodájára. Akik így élnek, természetesen viszonyulnak a környezetükhöz is, megváltozik az önértékelésük, és fontosabbnak tartják a szoros és nem lecserélhető emberi kapcsolatokat. Igyekeznek megismerni világunk működésrendjét, és ennek szabályai szerint építik fel az életüket.
Dehir: Mondhatjuk, hogy általában sokat utazik, sokfelé megfordul tapasztalatszerző utakon?
Vetró Mihály: Különösen a hagyományos életformát élő, úgynevezett nomád törzsek világa vonz. Megadatott, hogy egy hónapot élhettem Szibériában rénszarvastartó manysi pásztorokkal, sok közép-ázsiai család nemezsátrában lakhattam, és
igyekeztem ellesni, megtanulni az évezredes kézműves tudásukat, na meg a hozzá kapcsolódó jelképvilágot, és különösen azt a szemléletet, ahogyan a környezetükhöz és egymáshoz viszonyulnak. Ezek az elzárt helyek az Édenkert utolsó morzsái, innen kellene újra felépítenünk egy jól működő világot.
Tanítottak a manysi, a hanti, a kirgiz, a türkmén, a kazak, az üzbég, az azeri, a török mesterek, szívesen adták át, amit tudtak. Én meg igyekeztem továbbadni a technikát és főleg a szellemiséget itthon, majd Nyugat-Európában és az amerikai földrészen is. Mindig voltak és vannak lelkes, nyitott tanítványok. Az utóbbi években visszahívnak tanítani Üzbegisztánba, Kazaksztánba, Törökországba, ami szomorú, mert azt jelenti, hogy ott is elmentek az utolsó öregek, az utolsó tudók, de közben meg ez egy igen fontos fordulat, mert ráébrednek, mit veszítenének, ha nem építenék vissza a saját hagyományukat az utolsó utáni lehetőséget megragadva. Egy török kisvárosban közel húsz éve még három nemezkészítő mestertől tanulhattunk, néhány éve pedig visszahívtak, és a helyi önkormányzati ülésen felkértek, mondjam el, mennyire fontos lenne, hogy a helyi hagyományokat tovább éltessék. Érdekes volt látni, mennyivel hatékonyabb, ha nem a saját szakembereik, hanem egy „nyugati” ember biztatja őket erre. Ez egy jó példa, a városvezetés hamar felismerte, mekkora érték veszne el, ha nem támogatnák a helyi kézműves mestereket.
Dehir: Most is nagy útra készül: Amerikába. Hova utazik, és ott mit fog csinálni?
Vetró Mihály: Az amerikai magyar közösségek összetartása fontos feladat, és úgy látom, vonzza őket az itthon hagyott magyar kultúra. A Nádudvari Népi Kézműves Szakgimnáziumnak, ahol tanítok, régóta jó kapcsolata van a bostoni magyar iskolával, rendszeresen járunk oda az iskola mestereivel, hogy rendezvényeiken foglalkozásokat, bemutatókat, előadásokat tartsunk. Néhány éve a feleségemmel, Árvai Anikóval a New York-i Magyar Házban egy adventi programon csináltunk kiállítást, és tanítottuk hagyományos kézműves mesterségekre az érdeklődő (nem csak) magyarokat. Ott ismertünk meg egy csodálatos asszonyt, Darida Rékát, aki minden erejével támogatta a népi hagyományaink újraélését. A Darida Réka Alapítvány nagy segítséget nyújt az iskolánknak, lelkes munkatársaival, Nagy Ildikóval (aki a New York-i Magyar Ház vezetője is) és Krausz Mónikával sokat tesznek a hagyományos magyar kézművesség oktatásáért. A Nádudvaron tanuló tehetséges kézműves diákokat rendszeres ösztöndíjjal segítik, anyagi támogatást nyújtanak műhelyeink alapanyag-vásárlásához, nagyobb rendezvényeink megszervezéséhez. Az ő meghívásukra utazunk most egy farsangfarki programra, bemutatóra, és ha már ott vagyunk, két előadás is belefér a magyar hagyományokról.
Dehir: Az elmúlt esztendő végén a Magyar Művészeti Akadémia közgyűlése levelező tagjává választotta. Ez mit jelent? Elismerést? Munkát?
Vetró Mihály: Épp Dubajban voltam, amikor megkaptam a megválasztásomról szóló értesítést. Azért tartom ezt különösen fontos dolognak az életemben, mert amikor az MMA 30 évvel ezelőtt Makovecz Imre vezetésével megalakult, ugyanazokat a célokat határozta meg, amik nekem is mindig fontosak voltak: végre van egy szervezet, ahol a magyar művészet éltetését tűzik a zászlóra! Mindig bíztam abban, hogy ahogyan Bartók és Kodály a zenei anyanyelvünkön meg tudott szólaltatni operát, szimfóniát és daljátékot is, ahogyan Kós Károly és később Makovecz a tanítványaival tudott magyar épületeket építeni, ez megtörténhet a művészet valamennyi területén.
Lesz valódi magyar színház, valódi magyar film, igazi magyar irodalom, magyar képző- és iparművészet is, hiszen nemcsak zenei, de képi anyanyelvünk is van, amely egyedülálló a világon.
A 10 éve köztestületté vált Magyar Művészeti Akadémia már korábban is több feladattal bízott meg, több könyvem megjelenését is támogatta. Azt hiszem, hogy a taggá választásomnál közrejátszott, hogy a hagyományos kézművesség – különösen a nemezkészítés – kutatása és az alkotás mellett a mestereimtől kapott tudást és az alkotás élményét tovább is adom az idén 30 éves nádudvari iskolában. A sors sok tehetséges tanítvánnyal ajándékozott meg, akik lelkesen, magasra tartva viszik tovább a magyar művészet lobogóját.