Hol tudnak elrejtőzni a debreceniek a világ elől? – fotókkal
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.08.23. 14:11 | Frissítve: 2015.08.23. 14:11
Kéked – Aktív lazítás bográcsozással, kirándulásokkal, sétákkal – telefon és internet nélkül. Nincs is messze: nagyjából 150 kilométerre a cívisvárostól.
Ki ne érezné azt néha, milyen jó is lenne elbújni időnként a hétköznapok zakatolása, az információáradat, a zsongó technikai civilizáció elől! Lakatlan, mégis élhető szigeteket nemigen találhatunk Debrecenhez közelében, de talán az egész bolygón sem, viszont vannak megközelíthető, elérhető helyek, ahol nagyobb a csend, a nyugalom, mint ami egyébként körülvesz minket. Ha a nyugalom mellé némi domborzati változatosságra is vágyunk, viszont nem szeretnénk több száz kilométereket utazni, akkor marad a Zemplén – ami bizony sok debreceni szívének csücske.
Korábban ajánlottuk már, szerintünk merre érdemes szétnézni ezen a vidéken. Ezúttal is induljunk Tokaj felé, ott forduljunk jobbra, Mád irányába, majd fel a hegynek a Tállya és Abaújszántó vonalon. Ha van kedvünk, álljunk meg a „bibliás” Vizsolyban, aztán haladjunk tovább Vilmányon, Göncruszkán, Göncön keresztül Zsujta felé. Ez utóbbi már-már egészen szerpentines: de itt azért jóval szelídebbek a hegyek és a völgyek, mint mondjuk az osztrák sógoroknál.
Ahogy már írtuk, ha van rá lehetőségünk, ne hagyjuk ki a zempléni tájvédelmi körzet határán húzódó Hejcét – ami valóban remek hely a kőfalaival, patakpartjával, dombjaival, pincéivel, 14. századi kős gótikus templomával és az 1700-as években épült kastélyával. Ahogy Hejce is egy zsákfalu, ugyanúgy Pányok is az valamivel fentebb. Ide minden évben eljönnek művésztáborozni a debreceni Medgyessy-gimnázium diákja – mondhatni, teljesen eleven a kapcsolat a két táj között ebben az értelemben is...
A mi úticélunk Kéked, pontosabban Felsőkéked, ahol van olyan mobilszolgáltató, melynek előfizetői azt tapasztalják: ha beszélni szeretnének, ezt a közeli Szlovákia szolgáltatóinak segítségével tehetik meg. Vagyis: hagyjuk a telefonálást, az internetet, a híreket, a tévéműsorokat másra. Inkább törekedjünk az aktív lazításra. bográcsozásra, kirándulásokra, sétákra, ismerkedésre a környékkel – telefon és internet nélkül.
Kéked régi település, nevét már az 1200-as évek végén emlegetik a korabeli írásos emlékek. Rendezett képet mutat, több helyen nemrégiben aszfaltozták az utakat, s szerte a faluban klasszikus nyomós kutakat látunk, melyek vize kellemes, hűvös. Hajdan jobb napokat megélhetett a kékedi fürdő, ma már viszont nem üzemel. Ahogy az útikönyvek által gótikus eredetűnek emlegetett. 15-16. századi, hengeres saroktornyos, zárt udvaros Melczer-kastély sem, pedig láthatóan törekedtek arra, hogy rendbe tegyék, legyen ott fogadó, étterem, minden. Most viszont kihalt. Eltöprengünk kerítése mellett állva, illetve a templomudvarról betekintve, mi mindent lehetne itt csinálni. De abban maradunk, bárki is üzemeltetné, ki kell találnia, mivel vonzza ide a látogatókat. Vannak például vadászati lehetőségek – ám az átlagos kirándulni vágyó egyszerűbb dolgokkal is beérné a szép táj mellett. Strand, étterem, kalandpark – dobáljuk az ötleteket. Az ötletelés persze olyan, mint a kibicelés a kártyában, ingyen van, s nincsen tétje.
Ahhoz, hogy több turista jöjjön ide, be kell kalkulálni a távolságot is. Csak érdekességképpen: Kékedre több úton is eljuthatunk Debrecenből. Az egyik 178 kilométeres és érinti Kisvárdát, Pácint – s így érkezik Pálházán keresztül a hegy jobb oldaláról Kékedre. A Google szerint valamivel több, mint két és fél órát kell autóznunk, ha erre megyünk. Időben nagyjából ugyanitt vagyunk, de csak 148 kilométert kell legyűrnünk az általunk vázolt vonalon.
A hegyvidék romantikájának része az is, hogy miközben nappal 30 fok van, este, sötétedés után intenzíven hűlni kezd a levegő. A tábortűz nem csupán hangulatos, de jó szolgálatot tesz, miután 10 fokra (vagy kicsit az alá is) ereszkedik a hőmérséklet. Kiderült, tévedés volt azt gondolni otthon, hogy felesleges ennyi meleg holmit elhozni. Nyugodtan oda lehetett volna lökni még egy-két polár felsőt, akkor sem lett volna sok. Ezen a vidéken elképesztően tiszta a levegő, jól alszunk, későn kelünk, sokat reggelizünk, s így indulunk neki a túrának. Elsőre autóval, Hollóháza felé. A porcelán nagy kincse e vidéknek – híres a pataki kerámia is! –, van miben gyönyörködni a porcelánmúzeumban. Rendezett képet mutat Hollóháza, bár itt is látunk több olyan félig kész épületet, ami az errefelé gyakrabban megfordulók szerint évek óta nem épül tovább. Vagy zárva van, mint a lángosos. Az egyik üzletben azt tapasztaljuk: sör van, csoki nincs, nemigen van igény ez utóbbira ugyanis az eladó szerint. Ettől függetlenül az emberek kedvesek. S nem csak az emberek: egy bundás, puliszerű jószág szegődik mellénk. Barátságosan kísérget, bármerre járunk, csak annyira szakad el, míg az arra elhaladó autókat letámadja, s megugatja. Alapvetően tiszta horror, ahogy ott rohan a kerekek mellett. A társaság nőtagjait kezdi a rosszullét kerülgetni, nem akarnak horrort és vérpatakot látni, s csak nehezen fogadják el az egyébként logikusnak tűnő magyarázatot: az eb számára évek óta ez lehet a napi program, tehát eddig még túlélte az összes autóvegzálást... Érdekes ebben a hegyi környezetben az emeletes házak látványa is. Nyilván a porcelángyárnak köszönhetik a létüket, mert a régebbiek nemigen így építkeztek.
Innen Pálházán keresztül Füzérradvány felé fordulunk. Kíváncsiak vagyunk, mit változott a Károlyi-kastély és környezete tavaszi látogatásunk óta. Sokat: a tavasszal rendesen megmetszett fák zöldbe borultak, gyönyörű a park. Akkor nem tudtunk bejutni a kastélyba, most megtehetjük ezt. A parkba ingyen beléphetünk, nem kell fizetni a parkolásért sem, a kastély megtekintéséért viszont igen, de gyorsan megjegyezzük: sokféle kedvezmény létezik, a pedagógusok igazolványát is elfogadják többek között. A látvány magáért beszél, gyönyörű, nagy időket idéz. Járjuk a termeket, s nézzük, hogyan is éltek, milyen körülmények között, milyen nívón a hajdani arisztokraták. Minden szép, a mosdó is kulturált, ám a parkettát látva meglepődünk: hogy nem jutott eszébe a mestereknek (mestereknek?), hogy a parketta lerakásánál hagyjanak egy kis helyet a fal mellett? Így sajnos több helyen felpúposodik az egyébként igényes burkolat. Ilyen aligha történt volna meg a Károlyiak fénykorában, mondja az egyik látogató. Nézzük a míves bútorokat, a stílusos berendezési tárgyakat, az afrikai vadászatokat idéző trófeákat, s beleolvasunk Károlyi László életrajzába is, aki a harmincas években született, s bejárta a fél világot. Bár melósként kezdte Dél-Amerikában, egyre feljebb kapaszkodott, végül bankár lett. Szóval egy úr a pokolban is úr, mondhatnánk, hozzátéve: kitartása, szorgalma sokaknak lehetne példa ma is. Mert lehet üldögélni, malmozni, de az nem vezet sehova.
Márpedig sajnos, a zempléni vidékeken is van ilyesmire példa. Nem az a gond, ha leharcolt, megfáradt házakat látunk, hanem ha azt tapasztaljuk, hogy életerős embereknek eszükben sincs rendben tartani a portájukat. Az nem a munkán, nem a segélyen múlik, hogy a gyomot kiirtsa az ember a kertjében, vagy ne dobja a a falu közepén az árokba az üres sörös palackot. (Mert ilyet is tapasztaltunk.)
De maradjunk az élet naposabb oldalánál. Füzérradvány után Telkibányát célozzuk meg, ahol pompás éttermet találunk. Az árak nagyvárosiak, de a minőség, a kiszolgálás színvonala is – a szó legjobb értelmében. Az külön jó ötlet, hogy az asztalon a tálaláshoz használt alátét magáról a helyről szolgál információkkal. Megtudjuk például, hogy Telkibányán alapították az első hazai porcelángyárat, s hogyan is éltek itt eleink. Innen a közeli „ásványoshoz” megyünk, ahol gyönyörű kőzeteket lehet kapni ékszerek formájában is. Az egyik ifjú, még ovis hölgy gyönyörűséges rózsaszínű kőre tesz szert, amiről utóbb kiderül, valahonnan Kínából származik.
Ebbe a napba ennyi fért bele, állapítjuk meg. Otthon, azaz Felsőkékeden, ahol nemigen van harminc háznál több, azért még járunk egyet. Sok a szlovák szó, ami nem csoda, hiszen közel a határ, és sok szlovák család vesz házat ezekben a magyarországi falvakban. Van, aki nyaralónak, más meg le is telepszik ezen a vidéken, s innen jár vissza dolgozni. Többektől hallottuk azt a véleményt, hogy így legalább élet marad több kis faluban is, nem ürülnek ki az elöregedő zsáktelepülések.
Beszédbe elegyedünk egy családdal, akik magyarul és angolul nem beszélnek, csak szlovákul meg németül. De azért elboldogulunk valahogy. Bekérezkedünk hozzájuk, s megnézzük a kert végében található régi színt. Schön – mondják a szlovákok, majd hozzáteszik: szep. Djonyorú.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)