Az a csodás 66-os – 9. rész – a Nyúl és a „Nyúlon túl”
Szerző: Széles Tamás | szeles.tamas@dtv.hu Közzétéve: 2011.06.04. 12:40 | Frissítve: 2011.11.04. 15:03
Ashfork, Arizona (USA) – Arizona valahogy az a „66-os állam”, amelyben a turista nem győz elmerülni. Lehet, hogy a Grand Canyon közelsége okozza, de mintha mágnesként vonzana vissza a vörös színű sziklák otthona. Ezért kéretik ne csodálkozni, hogy Arizonában kissé lelassultunk…
Williamsen túl, Ashfork felé haladva jut eszünkbe, hogy kihagytuk útközben a „nyulas” megállót. Addig nézegettük a még Winslow-ban vásárolt, államokra bontott és igen részletes 66-os térképünket, míg rájöttünk: Joseph City, de különösen a határában lévő Jackrabbit Trading Post nem kihagyható. Illetve, ha kihagynánk, jöhetnénk vissza, ami egyrészt igen költséges, másrészt nagyon hosszú repülőutat igényelne. Szóval satufék, kézifékes, gumicsikorgatós hátraarc (beintünk a rendőrnek!), aztán padlógáz. Magyarul: szépen letérünk az autópályáról a következő lehajtónál, átmegyünk valahogy a másik oldalra, ott visszagurulunk a pálya ellenkező irányú felére, majd óránkénti 65 mérföldes (körülbelül 120 kilométer per órás) sebességgel elmegyünk Joseph Citiybe. Arról pedig, hogy gyomortájékon mit okoz, ha meglátunk egy Sheriff feliratú kocsit, jobb nem beszélni…
Joseph City egy aprócska település, alig pár mérföldnyire a 40-es államközi sztrádától. Egy utcája van, és vagy tíz háza. Sehol egy lélek, pusztán egy kutya bámul kitartóan az elé helyezett kamerába. Nem csinál semmit, így oda operatőr kollégánk egyik lehetséges „nagy képe”. A kutyus mellett azonban megtaláljuk az egyetlen 66-os házat. Szépen körbekerítve, „behatolhatatlanul”. Szemlátomást elhagyatott, de a falára festett 66-os „térkép” nem hagy kétséget afelől, hogy van bőven látnivaló a környéken. Például a Jackrabbit…
Szóval a Jackrabbit egy nagy nyúl. Már az út menti tábla egyértelműsíti, hogy hol és merre van az a nyúl. Így nem járhatunk pórul (például, hogy a „nyúlon túl” megyünk), könnyen odatalálunk. Gyakorlatilag egy útszéli Trading Post, amit keresünk. A szokásos kínálat: indiános és 66-os termékek, minden mennyiségben. A bolt mellett áll Jackrabbit, egy másfél embernyi játéknyúl. Felülünk a hátára, kapaszkodunk két nagy fülébe. Láttunk már az útikönyvekben és a különböző úti beszámolókban egy csomó képet a nyúllal, de hát mégiscsak a saját az igazi! Persze ha már itt járunk, készítünk néhány képet az itt elhaladó eredeti nyomvonalról. És azokra a milliókra gondolunk, akik majd’ évszázadnyival ezelőtt haladtak erre Kalifornia, és a boldogulás felé.
Mi is újra nyugatra tartunk, két úgynevezett ghost town, azaz szellemváros kerül utunkba. Jellemzően sok ilyen településmaradvány található a 66-os mentén. Korábban virágzó, akár csak egy-két utcás helyiségek ezek, melyeket az út forgalmának hanyatlása magával rántott. Elfogyott az akarat, hogy tovább üzemeltesse valaki az itteni kávézókat és benzinkutakat, de hát elfogytak az emberek is. Először Two Guns-nál térünk le a 40-es autópályáról.
Történelmi hely ez, itt harcoltak egymás ellen a 19-ik században a navajo és az apacs indiánok. 1880-ban déli részét a Canyon Diablóhoz csatolták, ami egyhamar szellemváros lett. Új telepesek jöttek a 66-os úttal együtt. Benzinkút, éjszakai szállás, kávéház, ajándékbolt épült – minden, ami egy-egy út menti kis település szokványos „tartozéka”. Ami viszont szokatlan: Two Guns-ban kis állatkertet rendeztek be: hegyi oroszlánnal, párduccal, prérifarkasokkal és vadmacskákkal. A virágkor azonban gyorsan tovatűnt, amint megépítették a 40-es sztrádát. Ma már csak romok, elsősorban két nagy betonoszlop - egy-egy ráfestett fegyveres alakkal - csalogatja le a pályáról az utazót.
A másik szellemváros - szintén az út mellett – Twin Arrows. Eltéveszthetetlen, mert már messziről látszik a két hatalmas „földbe lőtt” nyílvessző. Persze, ikernyilak ezek (amint a név jelentéséből kibogozható), vörös hegyekkel. Átmászunk a köréje kerített betontömbökön. Kibelezett benzinkút, elhagyott Trading Post és egy üres kávéház fogad bennünket. Ez az a látvány, ami rögvest elgondolkodtatja az erre járót: vajon hogyan, milyen gyorsan tett tönkre egy csodálatos életérzést a közeli négysávos út megépítése?
A kellemes későtavaszi délutáni nap mágnesként húzta csapatunkat nyugat felé. Ashfork a következő állomás - böktünk a térképre - , az jó 80 kilométernyire van, tehát visszagurulunk a 40-esre. Tudjuk, hogy lesz majd módunk hosszan autózni a 66-oson is, mert Arizonában szerencsére akad egy 150 kilométernyi járható szakasz. Nos, Ashfork - amit lakói egyszerűen csak úgy neveztek el, hogy Flagstone Capital of USA – csendes, nyugodt, de az előbbieknél sokkal népesebb városka. Bejáratánál hangos Harley Davidson motorok zaja fogad bennünket („alakul” – gondoljuk), az első benzinkút aztán olyan igazi 66-os. Itt találjuk az Egyesült Államok legszűkszavúbb polgárát is, a benzinkutast.
Mivel a kút és a mellette lévő műhely tele van az „Anyaút” emlékeivel, úgy gondoltuk, engedélyt kérünk a filmezéshez. A válasz egy bólintás volt, mehet a munka. Aztán megláttunk néhány megvásárolható relikviát. Megkaptuk, ráadásul úgy, hogy nem kellett hozzá angol nyelvtudás. Nem volt néma a bácsi, csak nem volt kedve megszólalni. Persze ezt mi sem bántuk: nem kellett neki elmondani, amit elmondtunk az úton vagy ezerszer: „magyar tévések, filmezünk, érdekes a 66-os, stb”.
A benzinkút mögött találtunk néhány történelmi autócsodát. Jobb és rozsdásabb állapotban, de korántsem a holbrookihoz hasonló rendben állították ide ezeket a csotrogányokat. Az persze világos volt, hogy nem a véletlen hagyta itt a kocsikat, hanem komoly gyűjtő a mi „csendes amerikaink”. Ashforkba azért nem a benzinkút hozott bennünket, hanem a közeli központban lévő borbélyüzlet.
Borotválkozásra vagy hajigazításra nem várt bennünket a De Soto’s Salon. Az üzlet ellenben nagyon népszerű a turisták körében – kívülről. A tetején ugyanis egy régi Cadillac „figyel”. Látszott, hogy karban tartják, ügyelnek rá, hogy egyetlen útikönyvből se maradjon ki. Nincs mit csodálkozni ezen, hiszen már többször jeleztük: a 66-os út jelentőségének elvesztésével az érintett városok javarészt elveszítették forgalmukat. Szükség volt (és van) tehát arra, hogy néhány kultikus(nak tűnő) alkotással „lehozzák” a sztrádáról az utazót. Erre a legjobb arizónai példa Seligman. Oda legközelebb térünk be...
Széles Tamás írása
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)