Tóth Kinga: „mindig is gondoltam, hogy dolgom van Debrecennel”
Szerző: Szilágyi Szilvia | szilagyi.szilvia@dehir.hu Közzétéve: 2020.12.22. 09:55 | Frissítve: 2020.12.22. 11:41
Debrecen – Már munkába is állt a sokoldalú alkotó. Január 23-ig várja a Széchenyi utca 2. szám és a képernyők elé a művészet iránt fogékonyakat. Interjú.
Tóth Kinga Sárváron született. Író, vizuális és hangköltő, performer, az egykori Tóth Kína Hegyfalu nevű formáció frontembere és dalszövegírója, aki magát az egyszerűség kedvéért intermediális alkotóként határozza meg. Magyarul, németül és angolul is ír, legutóbbi munkája, az ember és környezete kapcsolatát boncolgató, posztapokaliptikus albuma, az Írmag/Offspring idén jelent meg a Yama kiadó gondozásában. Sokrétű munkásságát számos hazai és külföldi elismerés fémjelzi, nemrég a Hugo Ball támogatói díját tette zsebre.
Nyolc éve már külföldön él, de nemrég hazaköltözött. Útja, ha nem is egyenesen, de Debrecenbe vezetett, egy, a legújabb kötetéhez kapcsolódó programsorozaton mutatkozik be.
Az alkotót külföldi éveiről, debreceni projektjéről, a városhoz való kötődéseiről, alkotófolyamatáról, inspirációiról kérdeztük.
Dehir.hu: A szövegekről mint élő beszédtestekről, organizmusokról ír, minden munkája multimediális alkotás, mindig a sajátja volt ez a szintézises látásmód? Emlékszik arra, hogy mi volt az első olyan kísérlete, amit már ez az összművészetiség határozott meg?
Tóth Kinga: Olyan kislány voltam, aki nagyon szerette produkálni magát. Elég korán, már háromévesen megtanultam írni és olvasni, történeteket találtam ki, a húgommal bábszínházat csináltunk, aztán a műsorainkat felvettük kazettás magnóra. Emellett olyan óvodába és iskolába jártam, ahol nagyon sok figyelmet fordítottak a zenére, mondókákra, emelt szinten folyt a népművészeti oktatás, de képzőművészeti és irodalmi szakkörök is voltak. Ez az összemosódás megmaradt.
Dehir.hu: A külföldi tartózkodásának köze volt ahhoz, hogy olyan rétegműfajokban alkot, ami kint nagyobb népszerűségnek örvend?
Tóth Kinga: Hirtelen kinyílt a világ és nehéz volt visszajönni. Itthon teljes káoszban éltem, a Rohamnál dolgoztam programszervezőként, irodalmi kurátorként, tíz óvodában tartottam angol és német nyelvű művészeti oktatásokat, mellette pedig írtam. Emiatt a folyamatos bizonytalanság miatt kezdtem el külföldre pályázni.
Az elmúlt hét-nyolc évben az lett az életformám, hogy egyik helyről a másikra költöztem.
2013-ban mentem ki először külföldre dolgozni, a József Attila Körnek és az Academie Schloss Solitude-nek volt egy Stuttgartba szóló irodalmi csereprogramja, ez volt az első nagyobb ösztöndíjam. Stuttgartban rengeteg külföldi művésszel találkoztam, ott fejeztem be az All machine című kötetemet és kezdtem el írni a Holdvilágképűeket, de felvettem egy lemeznyi hangköltészeti anyagot és akkor adtam elő az első szóló performanszomat is, ott találtam meg a hangomat. Az ösztöndíjam ugyan lejárt, de több alkotó is felkért, hogy dolgozzunk együtt, így további miniprojektekben vettem részt, elkezdtem egy forgatókönyvet írni, hangmintákon dolgoztam, a Zsúr című kötetemhez is készítettem egy tape art kiállítást.
2018-ban megkaptam egy tizenkét hónapra szóló grazi irodalmi ösztöndíjat, közben pedig beadtam a pályázatomat egy svájci íróházba, Zugba. Úgy volt, hogy 2020 január végéig maradhatok Zugban, de a járvány miatt további fél évre hosszabbították az ösztöndíjprogramot. Kaptam egy műtermet, kollázsokon, montázsokon kezdtem el dolgozni, majd egy véletlen találkozás során elindult egy közös projektem Kaspar Mattmannal, az orvosi fiolákban nevelgetett növényeiről kezdtem el írni egy sorozatot. Időközben belemerültem egy imakönyvbe is, ami lényegében az Írmag folytatása, ugyancsak a természet és ember kapcsolatával foglalkozik. Ennek apropóján született meg egy portrésorozat ötlete is, ami a természetes és mesterséges kapcsolódásokat mutatja be, azt, hogy mennyire vált természetessé, az életünk részévé a műanyag. Ez a sorozat jövőre Budapesten, az aqb-ben (art quarter budapest) fog debütálni.
Dehir.hu: Ez az állandó útonlét nagyon megterhelő lehet. Elege lett ebből az életformából, vagy a koronavírus-járvány volt az, ami hazaparancsolta?
Tóth Kinga: A járvány miatt borzasztó helyzetbe kerültem, rengeteg munkától estem el, amit nehezen tudtam feldolgozni. Ha nem lenne pandémia, akkor most például Bazelben lennék egy alkotóházban. Németországban, Ausztriában, Svájcban az alkotók a járvány ideje alatt ugyan kapnak segélyt, én viszont hiába dolgoztam nyolc évig ezekben a németajkú országokban, mivel nem vagyok német állampolgár, nem is vagyok jogosult a támogatásra. Ez egy fájó pont, azzal együtt, hogy megértem azt is, hogy minden országnak a saját állampolgárai a legfontosabbak.
Dehir.hu: Elképesztő komplexitás jellemzi minden alkotását. A legutóbbi, 2020-ban megjelent Írmag/Offspring című albuma sem egy egyszerű vállalkozás, olvassuk a kétnyelvű verseket, majd a QR-kód elvezet egy videóhoz, hangvershez, de a kötetben helyet kapó grafikák és performanszok sem adják könnyen magukat, megdolgoztatja az olvasókat. Szándékosan nehezíti meg a befogadók helyzetét, vagy egyszerűen nem szeretné az adott formába öltött koncepcióját feláldozni az érthetőség kedvéért?
Tóth Kinga: Mindig világokat akartam létrehozni, s nem tudtam elképzelni, hogy azoknak nincs meg mindenük: hangjuk, vizualitásuk, csatornájuk, én ezeket soha nem tudtam és nem akartam leválasztani egymásról. Azokhoz a matériákhoz nyúlok, amelyek a rendelkezésemre állnak, így próbálok meg létrehozni egy lehető legkomplexebb világot, ami persze, mindig mondhatni „kétségbeesett” vállalkozás. Ezeknek a világoknak fontos eleme, hogy rajtuk keresztül kommunikációba lépjek az emberekkel. Olyan ez, mint egy vendégség: gyere át, én itt lakom, ezt és ezt csinálom. Te ki vagy, mivel foglalkozol, szerinted kapcsolódunk-e, van kedved sétálni? Engem a másik érdekel, ezért próbálok sulykolás helyett inkább meghívni.
Az Írmag valóban nehézkes, kicsit talán zsúfolt lett, de az volt az elképzelésem, hogy ez egy fekete doboz, egy album, amit, ha az ember eltűnése után megtalál egy következő civilizáció, képet kaphat arról, hogy milyenek voltak a felületek, színek, tájak, nyelvek, emberi hangok, és nem utolsó sorban az ember, aki végül elpusztította magát.
Ezt a lenyomatot csak ilyen formában tudtam visszaadni, nem volt más megoldás.
Dehir.hu: Ezt a fekete dobozt hozta el Debrecenbe is, egy kirakat-kiállításon, egy több hetes programsorozaton mutatja be mindazt, amit ez a világ magában foglal. Mesélne erről a projektről?
Tóth Kinga: Az első lépés, hogy a Széchenyi utcai házban szemétből, hulladékanyagokból felépítem a magam kis kirakatdíszletét, majd megalkotom a belső térinstallációt. Ebben a térben vizuális költészeti munkák, montázsok, videó- és hangperformanszok, valósulnak meg, de nem egyedül akarom bejárni a teret, szeretnék debreceni és pesti alkotókat is behívni a folyamatba (szerk. megj. Áfra János, Baki Júlia, Bíró Kornél, Gyöngy Dániel, Korpa Tamás, Som Balázs már biztosan részt vesznek a programsorozaton). Az érdekel, hogy egy másik ember mit kezd ezzel a térrel, egy játszótérként gondolok a kirakat-kiállításra. Az a terv, hogy a már meghirdetett Facebook-esemény alatt közvetítem a munkafázisokat, időnként élőben is bejelentkezek majd, így egy belső perspektívából is követni lehetne a folyamatot, nem csupán a kirakat ablakain át. Ugyanakkor szeretnék közvetlen interakcióba is lépni a helyiekkel, mivel én a velünk élő anyagokból építkezek, nem csak a saját szemetemet, de a városét is szeretném más kontextusba helyezni.
A debreceniek december 21-től elhozhatják hozzám a hulladékanyagaikat a Széchenyi utca 2. szám elé, majd végigkísérhetik, hogy azok hogyan válnak élővé, művészetté.
A korábbi autoimmun betegségem miatt áttértem a vegán táplálkozásra, környezettudatos életmódot folytatok, de "bűneim" nekem is vannak, amit a saját arcomba is tolok ezen a kiállításon. Az extrém vegánok néha megbélyegző kommunikációt folytatnak, én viszont úgy gondolom, hogy felesleges további bűntudatot gerjesztenünk magunkban és másokban. Ha meg akarjuk ezt a bolygót menteni, akkor a szembenézés lehetne az első lépés. Ehhez kapcsolódik majd a szakrális rész, ami már a jövő év munkája lesz, ugyancsak Debrecenben.
Dehir.hu: Többször is járt már Debrecenben, s azt beszélik, igencsak kedveli a várost. Mi az, ami miatt kialakult ez a szimpátia?
Tóth Kinga: 2012-ben voltam itt először a Campus Fesztiválon, azóta folyamatosan visszajárok. Itt van a Banzáj, a Zajkert, a Modem, a Germanisztikai Tanszék, a Kulter.hu, a Lyuhász Lyácint Bt., a Csokonai Színház, a Magyar Immunhiányosok Országos Szövetsége. Mindegyikükkel szoros kapcsolatban állok. Tulajdonképpen mindig is gondoltam, hogy dolgom van ezzel a várossal, a hívó szóra pedig hallgatni kell. Ennyi utazás után jó végre valahová megérkezni.
Debrecen olyan város, ahol meg lehet állni, ahol meg lehet nyugodni, de ahonnan kifelé is lehet tekintgetni.
Dehir.hu: A Campus Fesztiválon a nézők egy része elhagyta a sátrat a produkciója alatt. Gyakran előfordul, hogy a fellépései során kiveri a biztosítékot?
Tóth Kinga: Voltak, akik rosszul lettek a koncertjeimen vagy sírni kezdtek, volt, aki "bekattant" és rángatni kezdte a lábamat, de az is előfordult, hogy én magam hagytam el a színpadot, annyira megviselt, ami kijött belőlem. Ekkoriban történt, hogy mélyen magamba szálltam, elgondolkodtam azon, hogy tudom-e azt, hogy pontosan mit csinálok, hogy ez milyen hatást vált ki másokból, lehet-e benne valami gonoszság. Végül arra jutottam, hogy nem, ugyan a Tóth Kína Hegyfaluban rengeteg kemény, figyelemfelkeltő számunk volt: sokat beszéltünk a családon belüli erőszakról, a gyerekvédelemről, s ezeknek valóban súlyos szövegei voltak, de rossz szándék, gonoszság nem volt mögöttük. Egy-egy ilyen magamba nézés során mindig oda lyukadtam ki, hogy
nekem mondandóm van, s ha ezt ebben a formában tudom eljuttatni másokhoz, akkor ezzel nincs probléma.
Dehir.hu: Előképei, mintái vannak? Kik inspirálják?
Tóth Kinga: Nehéz előképeket mondani, mert nálam fordítva történt a dolog, elindult a belső út és utána fedeztem fel alkotókat. A szcénában ismerjük egymást, de én mindig is befelé szerettem figyelni, mindenre későn találtam rá. Azt, hogy Ladik Katalin létezik, harminc éves korom után tudtam meg, pedig számos dologban párhuzamos utakon járunk. Aki nagy hatással volt rám, az Weöres Sándor, hiszen rajta nőttünk fel, ő a nemzeti hősünk Vasban, Tandori is közel áll hozzám. Az igazi áttörést azonban az jelentette, amikor felfedeztem a német avantgarde-ot, hang- és vizuális költészetet, azt, hogy, amit csinálok már száz éve létezik, hogy nem vagyok bolond.
Most már úgy látom, ez az utólagos felismerés jobb, mert így van egy megnyugvásom magamban. Ezt a lassú, göröngyösebb utat, amit bejártam, biztosabbnak érzem.
Az eszköztáram azóta sokat változott, most már többet foglalkozom komponálással, azzal, hogy a zaklatott állapot mellett lehessen megpihenni is. Többé már nem akarok egy vascsövet letolni az emberek torkán.
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
SimonD
Nagy szavak, de le kell telepedni, itt kell élni ha annyira űber a város.