„Óriási dolog, hogy Debrecen felajánlott egy épületet erre a célra”
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2023.09.09. 16:15 | Frissítve: 2023.09.09. 16:15
Debrecen – Magyarországon nem bevett formája a hagyaték őrzésének a lakásmúzeum, ám Debrecenben hamarosan megnyílik a Térey János emlékét őrző. Interjú az író özvegyével.
Különlegesen értékes, fontos irodalmi anyag érkezett a napokban városunkba: Térey János, a 2019-ben, 48 évesen elhunyt író hagyatéka. Jelenleg is folyik a munka, a készülődés a Hadházi és Nyíl utca sarkán található egykori könyvtárban (melynek az író annak idején rendszeres látogatója volt), hogy szeptember 14-én, azaz a Térey Könyvünnepen megnyíljon itt az író lakásmúzeuma – nem messze a szülői háztól. Harmath Artemiszt, Térey János özvegyét kérdeztük erről a hagyatékról, az író örökségéről és Debrecenről.
Fotó: Debrecen Literature / Miskolczi János
Dehir: Lehetett volna más forgatókönyv, hogy máshova és nem Debrecenbe kerül ez a nagyon értékes anyag?
Harmath Artemisz: Lehetett volna, mert több úton indultam el, hogy a hagyatékot elhelyezzem, de mindenképpen szerettem volna megfelelni a férjem által lefektetett paramétereknek. Ez pedig a végrendelet alapján az volt, hogy a hagyatékot egyben tartsam, és ez vonatkozik a szellemi részre, valamint a tárgyakra is. Megpróbáltam a jelenlegi, Viza utcai lakásban gondolkodni, ahol János alkotott, de ennek a lakásmúzeummá alakítása nem volt lehetséges. (Volt ugyanis egy ún. írólakás, ahova eljárt dolgozni Térey János – a szerk.) Tárgyaltam a Petőfi Irodalmi Múzeummal és Demeter Szilárddal, aki nagylelkűen szintén a hagyaték érdekeit tartotta szem előtt és csupán a kiadatlan napló digitális másolatát foglalta le a múzeum számára. Mivel hiába folyik a PIM-ben első osztályú múzeológusi és könyvtárosi munka, nem volt lehetséges, hogy azon a helyszínen látogatható módon, egyben maradjon a hagyaték.
Dehir: Hogy jött szóba Debrecen?
Harmath Artemisz: Demeter Szilárd javaslatára Puskás Istvánt kérdeztem meg a hagyaték egyben tartásának és a nyilvánosság elé tárásának lehetőségeiről. Debrecen alpolgármestere a legnagyobb örömmel, János iránt érzett szeretettel és az elöljáró legmélyebb felelősségérzetével állt ehhez a kérdéshez, és rendkívül gyorsan megoldást talált az állomány elhelyezésére. Óriási dolog, hogy Debrecen felajánlott egy épületet erre a célra, ez egyáltalán nem szokványos eljárás. A kezdeményezéshez azonnal csatlakozott a Méliusz Juhász Péter Könyvtár, az önkormányzat, a Debreceni Egyetem, az Alföld folyóirat és a Főnix Rendezvényszervező, valamint a debreceni rokonok is. Számomra ez csodálatos és megható érzés.
Dehir: Döbbenetes, mennyire szépen elrendezte a holmijait Térey János már életében. Olyan, mintha készült volna erre.
Harmath Artemisz: János mindig gondolt a jövőre, és ez nem csak a műveiben jelenik meg, hanem a magatartásában is ott volt, a rendszerező, archiváló gesztusaiban, abban, hogy ő foglalkozott saját írói utóéletével. Ezért bizonyos értelemben „könnyű” dolgunk van, ha a hagyatékot rendszerezni kell, hiszen már bedobozolva, feliratozva találtam akár az iskolai füzeteit is, a levelezését is. Jártunk korábban, még együtt egy lakásmúzeumban, Glasgow-ban, ami nagyon tetszett nekünk, és ez a kép megmaradt bennem, hogy valami hasonlót szeretnék. De akkor nem is sejtettem még, hogy Magyarországon ez nem egy bevett formája a hagyaték őrzésének. Nehéz ezeket a körülményeket megteremteni, és a fenntartás, a gondozás is az.
Dehir: Térey János számára fontos hely volt Debrecen mellett Budapest, Varsó vagy éppen Berlin is. Viszont Debrecen a szülőváros. Milyen volt vele felfedezni ezt a helyet?
Harmath Artemisz: Meglepett az a lelkesedés, ahogy mutatta a helyszíneket – olyanokat is, melyeket én magamtól nem láttam volna feltétlenül különlegesnek. De azáltal, hogy mesélt ezekről, személyessé váltak számomra is ezek az utcák, házak, terek... Ebben a családnak is része volt: János rokonait, akik az én rokonaim is lettek, nagyon megszerettem, ha erre látogattunk, mindig találkoztam velük én is. S persze, itt van János szüleinek a sírja is. Emellett az én első írásom is az Alföld folyóiratban jelent meg, ezáltal én is kötődöm ehhez a szellemi műhelyhez. Jánossal sok kulturális és művészeti rendezvényen megfordultunk a városban, múzeumokban, irodalmi eseményeken, színházban jártunk, összejártunk a barátokkal. Ilyenkor rendszeresen János egyik unokatestvérénél, az irodalomszervező és pedagógus-könyvtáros Gábor-Tóth Ildikóéknál szálltunk meg, s szállunk meg a mai napig, akivel nem csak családi, de szellemi rokonok is vagyunk.
Dehir: Ez a hagyaték a magyar irodalom része, viszont bizonyára vannak nagyon személyes részei is. Ezekből mit tartott meg?
Harmath Artemisz: A szerelmes leveleinket azokat elhoztam haza, a jegygyűrűt is magamnál tartom, és a díjakat is, hadd lássák a fiaim, hadd nézegessék, ismerkedjenek velük. A képzőművészeti alkotások vannak még egyelőre nálam, például Borsos Miklós képei. Amikor elmentünk a gyerekekkel a Viza utcai írólakásba, ott egy búcsúestet tartottunk, s ott is aludtunk, arra számítva, hogy rögzülnek majd ezek az emlékképek bennük. Akkor körbejárták a gyerekek is a lakást, és kereshettek „kincseket”, amiket elvihettek. Az egyik kisfiunk egy cicát választott, ami apával közös szimbólum volt (János nagyon szerette a macskákat), a másik fiam pedig egy különleges, átlátszó, gömb formájú díjat.
Dehir: Különösen ott fontos kérdés, ahol a szülők a szövegek világában élnek, hogyan lehet olvasóvá nevelni a gyereket. A Térey-fiúk hogy állnak a könyvekkel?
Harmath Artemisz: A jó példa mellett, hogy tudniillik sokszor látnak könyvvel a kezemben és minden este felolvasok nekik, éppen most hoztam egy súlyos döntést. Ezzel nem biztos, hogy mindenki egyetért, vagy mindenkinek ezt az utat kellene követni, de itthon olyan sok negatívum gyűlt fel a serpenyő egyik tányérjában, hogy leállítottam a „kütyühasználatot”. Többek között a kreativitás és az olvasóvá válás az, ami a másik serpenyőben van. Amióta a fiúk rendszeresebben játszhattak videójátékokkal, meg nézhettek filmeket, kevésbé gyakran választották az olvasást, mert egyszerűbb volt valamelyik géphez nyúlni. Ezzel a legtöbb gyerek így van, maguktól nem tudják szabályozni ezeket a folyamatokat, a rövidebb idő meg betarthatatlan. Illetve kontrollálhatatlan is, hiszen én is vagy dolgozom, vagy házimunkát végzek, nem lehetek állandóan a sarkukban, hogy letették-e a megbeszélt időben a játékot...
Dehir: Mikor jön el a pillanat, amikor a fiúk megismerkedhetnek János szövegeivel?
Harmath Artemisz: Szerintem olyan tizennégy éves koruk körül. Én most is kísérleteztem ezzel az elmúlt években, hogy egy-egy humorosabb szövegrészletet felolvastam nekik, de ezeket még magyarázni kellett nekik. Inkább János szóbeli hagyományai azok, amikhez közelebb állnak, köztudomásúlag ugyanis nagyon sokat parodizált, személyeket, stílusokat, írt gúnydalokat is, és ezek közszájon forognak a családi, baráti körben.
Dehir: Eljönnek ők is a lakásmúzeum avatóünnepségére?
Harmath Artemisz: Természetesen, és ezúttal apukám is elkísér bennünket.