Ők is a háború elől menekültek Debrecenbe
Szerző: Zádor Lívia | info@dehir.hu Közzétéve: 2023.04.10. 13:10 | Frissítve: 2023.04.11. 16:33
Jelenleg kétszázan élnek a Dorkász befogadóközpontjában, többnyire nagycsaládosok, akik a mai napig nem térhettek haza otthonaikba. Velük beszélgettünk életükről, helyzetükről.
A Dorkász Szolgálat Alapítvány befogadóközpontja már több mint egy éve működik Debrecenben. Ezalatt a város mintegy 2500, nagyrészt kárpátaljai családnak segített, akik otthonaikat kényszerültek elhagyni az orosz-ukrán háború miatt, köztük vannak azok a családok is, akik a Dorkász jóvoltából kaptak menedéket. Jelenleg kétszázan élnek életvitelszerűen a befogadóközpontban, többnyire nagycsaládosok, akik sokan a mai napig nem térhettek haza otthonaikba. Többen nem tudják, áll-e még a házuk, élnek-e az otthagyott jószágaik. Velük beszélgettünk életükről, sorsukról.
„Azt mondta egy iskolás korú gyermek, neki olyan furcsa volt, hogy kijöhetett az ideiglenes szállásáról itt, Magyarországon, és nem szóltak a légvédelmi szirénák, és elmehetett a debreceni kollégium melletti kis boltba. Akkor tapasztaltam meg igazán, mekkora érték a béke, és hogy minden erőnkkel vigyázni kell erre, mert egy háború – bármilyen messze is van – mindannyiunk életét érinti” – így emlékezett vissza Széles Diána alpolgármester arra az időszakra, amikor kárpátaljai gyermekek teleltetéséről gondoskodtak Debrecenben.
Hogy élik meg a háborús helyzetet, s milyen az életük itt, Debrecen mellett? Néhány, már hónapok óta a Dorkász Szolgálat Alapítvány befogadóközpontjában lakó család életébe nyertünk betekintést: Krisztinával, Bettinával, Anettel és Ilonával beszélgettünk személyes történetükről.
Krisztina (37) édesanya, feleség, történelem-földrajz szakos tanár. Férje egy mezőgazdasági cégnél menedzser, édesanyja könyvelő, édesapja korábban az építőiparban dolgozott, jelenleg cukorbetegsége miatt a háztartásvezetésben segít. Egy Ungvár melletti településen éltek mindaddig, amíg kitört a háború. Aznap délelőtt döntöttek úgy, hogy - akkor 2 éves gyermekükkel, Kristóffal együtt - ideiglenesen Magyarországra utaznak rokonokhoz, amíg újra biztonságban hazatérhetnek otthonukba. Azóta is Debrecenben, a Dorkász Szolgálatnál élnek: Krisztina és férje is dolgozik, emellett segítenek a táborban élőknek beilleszkedni, munkát találni.
Hogyan jutottak el addig a pillanatig, hogy végül elhagyják az otthonukat?
- Senki nem gondolta volna, hogy a 21. században egy csütörtöki napon kitör egy háború, aminek a részeseivé válunk. Reggel felkelt mindenki, anyukám és a férjem elmentek dolgozni, én otthon voltam a kisfiammal és apukámmal. Bekapcsoltuk a tévét, és jött a hír, hogy kitört a háború. Pánikhangulat uralkodott az egész országban: nem lehetett tankolni, kilométeres sorok álltak a benzinkutakon, mindenki megindult a határ felé és nem tudtuk, mit csináljunk: menjünk? Vagy maradjunk? Gyorsan bepakoltuk a legszükségesebbeket és mi is elindultunk Magyarországra. Amikor odaértünk a rokonokhoz, rá egy tíz percre jelentették be, hogy a férfiakat nem engedik át a határon, mert hadkötelesek – idézi fel Krisztina, akinek a szülei otthon maradtak: vigyáznak a családi házra és online tartják a kapcsolatot Krisztináékkal. Bár problémák vannak az áramellátással - gyertyával és napelemes lámpákkal tudnak világítani -, a szülők egészségesek. “Inkább villany ne legyen, minthogy lőjenek” - emlékezett Krisztina édesanyja szavaira.
Az otthon biztonságából való kiszakadás nagy traumát okozhat, kifejezetten a gyermekeknek. Egy háború kirobbanása hirtelen, mindenféle átmenet nélkül kényszeríti a szülőket a döntéshez: menni kell. Hogyan próbálják lelkileg támogatni a gyermeket, hogyan tudnak ebben a bizonytalan helyzetben állandóságot teremteni számára?
- Kristóf nagyon sokszor sírt esténként, hogy haza szeretne menni. Eleinte nem is tudtunk a szüleimmel beszélni a Messenger-en, ha ott volt a gyerek, mert amikor meglátta őket, sírt és alig tudtuk megnyugtatni. Mi sem, mert én is vele sírtam, bár úgy tettem, mintha nem, de amikor nem látta, nagyon gyakran elérzékenyültünk a férjemmel.
Ezalatt Krisztina és férje folyamatosan keresték a lehetőséget, hol tudnának munkát vállalni és hol lenne lehetőségük kialakítani egy állandó, stabil környezetet, ahol Kristóf óvodába tudna járni és vele egykorúakkal barátkozhatna. Ekkor találtak rá a Dorkász Szolgálat befogadóközpontjára, ahol munkalehetőséget is kaptak.
Krisztináék - bár önellátóak Magyarországon, mindketten dolgoznak és mostanra már Kristóf is beilleszkedett - nagyon várják, hogy végre béke legyen hazájukban és visszaköltözhessenek családi házukba, és végre találkozhassanak a szülőkkel és nagyszülőkkel.
Bettina (24) négygyermekes édesanya. Férjével, gyermekeikkel érkeztek Magyarországra. Bettina február 26-án összeszedte a legszükségesebb holmijaikat, és vonattal útnak indult gyermekeivel a magyar határ irányába. Szabolcs megyében három napig egy tornacsarnokban húzták meg magukat. Mivel rokonaik, barátaik nem voltak Magyarországon, ezért a közösségi médiafelületeken kértek segítséget, hogy hosszabb időre szállást találjanak, így kerültek Hajdúhadházra egy addig ismeretlen családhoz, ahol másfél hónapig laktak. Bettina a Dorkász Szolgálatról édesanyjától hallott, aki már egy ideje a debreceni tábor lakója volt. Ezért - a biztonságos, állandó környezet kialakításának reményében - a család elindult a Dorkász befogadóközpontjába. Azóta sikerült berendezkedniük, a gyerekek óvodába és iskolába járnak, a szülők minden feladatból kiveszik a részüket a táborban, egészségesek és részesülnek mindabban a támogatásban, amit a Dorkász és Debrecen városa nyújt számukra ittlétük idején. Bíznak és reménykednek abban, hogy hamarosan béke lesz otthonukban és hazamehetnek családi házukba, szeretett közösségükbe.
Anett (29) és családja az elmúlt évben két országban, ezen belül is négy településen élt mostanáig. Férje, Miklós - a háború kirobbanása idején - egy Balaton környéki településen dolgozott, hozzá indult Anett két gyermekükkel. Gyalog jöttek át a határon, onnan tömegközlekedéssel jutottak el Hévízig. Több ezren választották ezt a megoldást: Anettéknek szerencséjük volt, mert mindannyian kettős állampolgárok, így viszonylag könnyen és gyorsan - négyórás várakozás után - átjutottak a határon. A Balaton után Németországba költöztek, majd Ferihegyen kaptak mindketten munkát, ezt követően pedig Debrecenben találtak otthonra, a Dorkász Szolgálatnál. A gyerekek szerencsére jól érzik magukat, iskolába járnak és barátokat is szereztek.
Az elmúlt egy év viszontagságos körülményeit követően már biztonságban érzik magukat Debrecenben, mert itt leginkább rajtuk múlik, meddig maradnak: nem küldik el őket, a gyermekek befogadó közösségben lehetnek és a lakhatás mellett egészségügyi ellátásban is részesülnek. Idén mindenképp szeretnének megerősödni, Magyarországon szeretnének dolgozni, jelenleg is keresik a stabil munkalehetőséget. A háború után viszont minden vágyuk, hogy hazatérhessenek.
lona (30) férje, Ferenc már a háború kitörése előtt is Magyarországon dolgozott. Közel két hónapot töltöttek egymástól távol, mivel a családfő nem tudott hazautazni Ukrajnába, tartottak a hadkötelességtől: négy gyermeküket Ilona nem tudta volna egyedül nevelni. Mindketten sokat idegeskedtek ezalatt a két hónap alatt, ezért úgy döntöttek, hogy Ilona a gyerekekkel Debrecenbe utazik, a Dorkász befogadóközpontjába.
- Nagyon hálás vagyok a mai napig is, hogy ide befogadtak minket, szállást és ellátást adnak. Azt éreztem első perctől, hogy nagyon jó helyen vagyok. Itt megfogott, hogy minden reggel áhítattal kezdik a napot. Hálás vagyok az Úrnak, amiért együtt lehetek a családommal, biztonságban – mondta elérzékenyülve Ilona, aki úgy érzi, hogy hosszabb ideig is Magyarországon maradnának. Ferenccel gondolkodnak a Dorkász Továbblépés programján, ezáltal 3-5 évre letelepedhetnének Debrecenben.
Kislánya, Johanna még csak egyéves volt, amikor Magyarországra költöztek. Arról is kérdeztük, hogy miként fogadják a gyerekek a költözést, tetszik-e nekik az iskola, vannak-e barátaik.
- Nehéz neki feldolgozni, miért nem mehetünk haza, amikor szeretnénk. Nagyon sokat szoktunk beszélgetni a gyerekekkel, hogy mi fáj nekik, mi bántja őket. Rá tudunk hangolódni, hogy kivegyük a gyerekeket ebből az állapotból és szerencsére eddig mindig sikerült is – mondja Ilona.
Ferencnek stabil munkahelye van, egy debreceni építkezésen dolgozik, Ilona pedig manikűrösként és fodrászként is tevékenykedik a befogadóközpontban, így teszi könnyebbé a közösség mindennapjait, miközben a gyermekeivel is több időt tud tölteni.
A Dorkász Szolgálat Alapítvány munkássága több nemzetközi szervezet, a többi között a az UNICEF és az Amerikai Református Egyház is felfigyelt, akik támogatásukkal segítik az alapítvány programjait.
A befogadóközpontban az erőforrás alapú közösségépítésben hisznek: a családokat igyekeznek önállósághoz segíteni. Erre hozták létre az új, Továbblépés nevű programot. Ez által a családok jobban tudnak előre tervezni és a saját lábukra állva kezdhetnek „új életet” Magyarországon.
Krisztina elárulta azt is, hogy a közösségépítésben óriási szerepe van a reggeli áhítatoknak. Bár mindenki máshogy szocializálódott, más-más környezetből érkezett, de az egyházi alkalmakat mindenki egyaránt fontosnak tartja és mindenki beleteszi a közösbe, amit tud.