Kevés a hely, túl sok rá az ember
Szerző: (szénási) | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2011.09.05. 16:05 | Frissítve: 2011.09.05. 16:05
Debrecen – Processzorok, portfóliók, próbálkozások – ez a hétköznapok világa. Diploma nélkül szinte lehetetlen, de diplomával sem egyszerű ma boldogulni. Van, aki számára a műszaki pálya jelentheti a jövőt, más a művészetek világában szeretne előbbre jutni.
Fiatal férfi és fiatal nő, diploma előtt és diploma után: debreceni fiatalokkal beszélgettünk arról, ők hogy látják, milyen esélyük van megtalálni a helyüket, s törvényszerű-e, hogy elhagyják az országot, vagy jutnak valamire itthon is.
„A műszaki emberek hiánycikknek számítanak”
Mindig is a matematika és a fizika érdekelte Pintér Zsoltot. Természetes döntésnek tűnt, hogy tavaly a Budapesti Műszaki Egyetemen kezdte meg felsőoktatási tanulmányait.
„Az első év szinte kizárólag elméletről szól. A villamossági karon mindent az alapoktól tanítanak olyan tanárok, akik teljes egészében átélték azt az ipari forradalmat, aminek mi a kiteljesülésében élünk. Mi is az Intel 8080-as processzor felépítésével kezdjük, és megtanuljuk, hogyan kell processzorhoz memóriát illeszteni. Manapság nincs olyan processzor, amibe ez ne lenne beépítve, aki azonban életében nem fog ilyesmit tervezni (márpedig aligha fog, mert ez már a kínaiaké!), az ennek túl sok gyakorlati hasznát nem fogja venni. Viszont ez a tudás segít teljes egészében átlátni a dolgokat.
A tanulás az életre készít fel azzal, hogy mindent megtanít, ne legyen, amit ne tudna az ember. Valójában azonban a szakirányválasztáskor dönti el az ember, mit fog csinálni az életben, és akkor csak azzal foglalkozik, amire szüksége lesz, azzal viszont nagyon mélyen. Persze, valójában ez sem igaz szó szerint, mert annyi lehetőség van. Ha például valaki elmegy a „beágyazott rendszerek” szakirányra, az azzal találja szembe magát, hogy ez a tudás az élet minden területén megtalálható. Számítógépek vezérelnek sok olyasmit is, amire nem is feltétlenül gondolunk: DVD-játszó, mosógép, mobiltelefon, GPS, autóriasztó... Ezek mind speciális, egy-egy feladatra kihegyezett számítógépek.
Az élet ezzel együtt nem csak a tanulásról szól. Itt is vannak bálok, túrák, disznótorok, ökörsütések. Ezek a tanulás mellett (olykor helyett...) szervezett programok fejlesztik a kreativitásunkat is. A nemzetközi szinten ismert diákrendezvény, a Schönherz Qpa egyik legismertebb programja a Mátrix: még az amerikai ABC televízió híradásába is bekerült, amikor a 20 emelet magas kollégium egyetlen hatalmas dot mátrix kijelzővé alakul át.
Én még csak tavaly ősszel kezdtem az egyetemet, de úgy tapasztalom, a műszaki emberek hiánycikknek számítanak, és nem csak Magyarországon. Érdemes megnézni az állásbörze statisztikákat: a műegyetemisták a legkeresettebbek közé tartoznak, a magasabb kezdőfizetéshez szinte már az elég, ha itt végzett a pályakezdő. Én egyelőre majd itthon szeretnék dolgozni, de szívesen vállalnék munkát akár Németországban is, ha úgy jönne ki a lépés. S hogy mit ér a diploma? Az arra jó, hogy megmutassa az ember, képes megtanulni azt, amivel a cég majd megbízza. Ha itt végez valaki, nem azt fogja csinálni ugyanis, amit tanult, hanem elszerződik egy céghez, ahol majd kitanítják, mit és hogyan csináljon.”
„Szereztem egy újabb papírt”
Halász Anikó begyűjtött néhány papírt, míg kereste önmagát. Fiatal diplomásként előtte az élet – és kérdések sokasága.
„Már gyermekkoromban is szerettem rajzolni, de nem ebben az irányban indultam el, úgy éreztem, jobb ha ez megmarad hobbinak. Nem gondoltam, hogy a művészettel el lehet érni valamit vagy megélni belőle, ezért akartam inkább egy olyan szakmát, amivel két lábbal a földön állhatok majd. Az unokanővéremtől jókat hallottam a Kölcsey Főiskoláról, így kerültem oda. Elvégeztem, nem is rosszul, de tudtam, hogy nem nekem való. Könyvtárosként elhelyezkedni fix fizetést és munkaidőt jelentene, ám nehéz állást találni. Így miután lett egy diplomám könyvtáros és újságíró szakkal – továbbtanultam. Ideje megpróbálni azt, ami mindig is igazán vonzott, mondtam, s így kerültem a Medgyessybe.
Életem eddigi legjobb két éve volt – végre azt csinálhattam, amit szeretek, arról tanulhattam, ami érdekel, és ezt nagyon élveztem. Most újra ott vagyok, hogy szereztem tudást és egy újabb papírt, a helyzet viszont nem egyszerűbb. Képgrafikus szakmát kaptam, állást azonban ezzel sem könnyű találni. Kevés a hely, túl sok rá az ember.
Arról, mit ér a papír és a tudás, keveset tudok mondani, nincs még tapasztalatom, így él még a naiv elképzelésem, hogyha tehetséges, ügyes és kitartó az ember, akkor sikereket érhet el. Hogy ez valóban így van-e, majd kiderül. Ha pontosan tudnám a választ, a világnak mire van szüksége, már nem itt tartanék. Mindenesetre a gyors, olcsó, és emellett mégis minőségi munkákra lehet igény, de azt hiszem az első kettő elég gyakran felül kerekedik az utóbbin.
Amikor vége a sulinak, hirtelen rászakad az emberre a nagy szabadság, és a nagy kérdés, hogyan is tovább. Nos, ez az amire még nem találtam meg a választ. Egyik nap úgy látom, hogy a számítógépes grafikára kell ráállnom, máskor a könyvillusztrálás kerül előtérbe, vagy a szitanyomás, a falfestés, az egyedi grafikák. Néha úgy érzem menni fog, elindulok és jutok valamire, máskor meg úgy, hogy feleslegesen kapálózok.
Most nézem az álláshirdetéseket, önéletrajzot szerkesztek, pályázatokat keresgetek. Emellett csinálom, ami éppen akad. Most épp annak járok utána, hogyan lehetne boldogulni önállóan, vállalkozóként – bár úgy látom, nem épp ez a legkönnyebben járható út.
Úgy tapasztalom, a környezetemben sokan látnak lehetőséget a külföldi munkavállalásban, az évfolyamtársaim közül többen is komolyan gondolkodnak rajta. Lehet, hogy ők teszik jól, én ezt viszont csak végső lehetőségnek látom. Talán túlságosan kötődök a családomhoz, a barátaimhoz, az otthonomhoz, hogy csak úgy itt hagyjak mindent. De még bármit hozhat a jövő, mindenesetre egyelőre itthon szeretnék boldogulni.”
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)