Jantyik Zsolt: későn érő típus vagyok, most kezdtem el lovagolni tanulni
Szerző: Szenasi Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.01.31. 07:55 | Frissítve: 2012.02.01. 11:39
Debrecen – A közönség szeretete tartotta bennünk a lelket – mondja az év zenészének választott Jantyik Zsolt, aki a vidéki életről és a diploma értékéről is beszélt a Dehir.hu-nak. Nagyinterjú.
Dehir.hu: 25 éves volt a PG zenekar 2011-ben. A jubileumi évet koncertek sokasága, színházi premier, dupla album jellemezte. December végén pedig az év zenésze díjat kapta Jantyik Zsolt a Dehir.hu választásán a zsűritől. Számított rá?
Jantyik Zsolt: Ez volt az egyik legnagyobb meglepetés számomra, ezúton is köszönöm, hogy ez az igen neves zsűri engem választott. Mi sem gondoltuk, hogy ilyen szépen kikerekedik ez az év. Ebben szerintem szerepe van annak is, hogy kevés olyan zenekar van, amelyik akár 25 év után is képes megújulni, mint a PG. Szerencsénk volt, mert ebben társakra találtunk: a Világvége szerelemben például nagyon sokat köszönhetünk Vidnyánszky Attilának és a színészeknek, akiknek az ötletei és a lelkesedése nagyon sokat segített. Azért ha valaki megkérdezte volna 1986-ban, hogy mit gondolok erről, mi lesz majd 2011-ben, lesz-e majd színpadon a zenekar, és készül-e előadás a szövegeim alapján, azt biztos, hogy kinevettem volna.
Dehir.hu: Szükség van az ilyen fajta visszajelzésekre, megerősítésekre?
Jantyik Zsolt: Vannak zenekarok, mint ifjúkorom kedvence, a P. Mobil is, akiket szinte agyonhallgattak annak idején. Gyakorlatilag a közönség szeretete tartotta bennünk is a lelket, nem kis részben az hozott idáig. Az országos média nagy része nem foglalkozott velünk a rendszerváltás után sem. S egy idő után ilyenkor az ember kezdi magát furcsán érezni, nézi, hogy mit csinálhat ennyire jól vagy ennyire rosszul... Úgy érzem, a Világvége szerelemmel is így jártunk, hiába kaptak rá meghívót az országos lapok, a színikritikusok mintha igyekeztek volna elkerülni az előadást, mintha az nem is létezne. Furcsa, nem? Ezért is fontos minden visszajelzés, például az, hogy telt házas volt a Kölcsey Központban a jubileumi koncertünk, és a közönség együtt énekelte a dalokat a zenekarral.
Dehir.hu: Rockzenésznek, közművelődési szakembernek vagy politikusnak tartja magát? Hogy fér el egymás mellett ez a három terület? Nem okoz zavart átlépni egyik szerepből a másikba?
Jantyik Zsolt: Ezen a szinten még nem, bár határeset... Azt hiszem, hogy én azért tudom ezeket együtt, egymás mellett művelni, mert mindegyikben a közösség a kulcsszó. A magyar közösségért, a megyei közösségekért, a helyi értékekért dolgozom. A megyében élő tehetséges fiataloknak, közösségben gondolkodó felnőtteknek próbálok lehetőséget teremteni a Méliusz-központ igazgatóhelyetteseként, Derecskén pedig társadalmi megbízatású alpolgármesterként. Zenészként is hasonló úton járok már 25 éve. Egy a cél, és ezt a célt a különböző területek együtt hatásával érem el, és ezért nem érzem azt, hogy ez fárasztó lenne vagy összeegyeztethetetlen.
Dehir.hu: Azzal együtt sem, hogy egyre többet kell utazgatnia? Akár a zenekar, akár új tisztsége miatt is, hiszen január óta az NKA Közművelődés és Népművészet Kollégiumának tagja. De napi szinten ingázik Derecske és Debrecen között, ott vannak a határokon átnyúló közművelődési kapcsolatok is...
Jantyik Zsolt: De hát miért is vagyunk a világban? Azért, hogy panaszkodjunk, hogy ez sem jó, meg az sem jó? Meg kell találni azokat a partnereket, társakat, akik tenni akarnak a világukért, és akkor mindjárt nem tűnik tehernek a munka. Miről van szó általában? Nem nagy dolgokról: például arról, hogy ne legyen szemetes az utca, vagy legyen biztonságos a főtér. Ne szétrúgott buszmegállók álljanak a települések fordulóiban, hanem igényes, esetleg fából készített, a tájba illő építmények. Én az a típusú ember vagyok, aki ezeknek a dolgoknak a körében mozog, és ezt úgy tudom összeegyeztetni, hogy mindezeket fontosnak tartom, és ha valamit fontosnak tart az ember, arra időt szakít, és akkor valahogy mindenhova odaér... A tavalyi évet azért a család megérezte egy kicsit, rájuk maradt a legkevesebb időm. Ugyanakkor mégis azt mondom, most vagyok abban a korban, amikor még bírnom kell a terhelést, amikor képes vagyok azért tenni, hogy elérjem az álmokat, a célokat. Meglehet különben, hogy későn érő típus vagyok, például most kezdtem el lovagolni tanulni... Szerintem úgy kerek a világ, hogy egyik dolog kiegészíti a másikat. Ha például nem zenélhetnék, nem vehetnék részt alkotó folyamatokban, akkor biztos, hogy rövid úton meg is betegednék, mivel szerintem az alkotás tesz teljessé, anélkül nincs értelme az életemnek.
Dehir.hu: S mi lenne, ha „magasabb” szintre kerülne?
Jantyik Zsolt: Akkor nyilván más lenne a helyzet. Az viszont valószínűleg el sem vállalnám. Az, hogy elismertebb legyen az a „kiséletmű“, amiben benne vagyok én és a zenekarom, persze szeretném, de hogy én mindenféle hatalmas posztokat elérjek, nincs igényem. Úgy gondolom, ha valaki értéket teremt, és amit csinált, azt őszintén és elég sokáig, akkor annak meglesz az eredménye. Az, hogy például Halmos Bélával zenélhetek együtt, s akit barátomnak is mondhatok, számomra nagy dolog – és ezt is a zenének köszönhetem. S itt van Béla bátyánk teljesítménye, aki a magyar népzenéért és néptáncmozgalomért negyven éve dolgozik. Tavaly decemberben az UNESCO a magyar táncházmozgalmat és módszertanát világörökséggé nyilvánította, ez szerintem példaértékű. A munkádnak tehát mindig megvan az eredménye, ha nem is rögtön és nem is úgy, ahogy elképzelted.
Dehir.hu: A kultúra kapcsán általában arról szokás panaszkodni, hogy nincs elég pénz. Nem úgy néz ki, mintha most hirtelen ránk szakadna a bőség kosara. Mit tehetnek azok, akik a kultúra világában mozognak?
Jantyik Zsolt: Nehezen fog a magyar közgondolkodás megváltozni. Látni kell, hogy mi a keleti társadalmakhoz hasonlítunk, mert nálunk semmi nem múlik el. Itt van Árpád apánk, Rákosi Mátyás, József Attila, Bocskai István, Szálasi Ferenc, Örkény István, Márai és Esterházy – egyszerre jelen van minden, ami jó volt és ami rossz, organikusan összeépülve. Így növekszik, öregszik a társadalmunk, mintegy DNS-spirál. Az, ahogy például a Horthy-rendszer urambátyámos világa simán továbbélt a Kádár-korban is. Elvtárs vagy te is? Tudod, elvtárs, van nekem egy keresztfiam, akit el kellene helyezni... Ez ment évtizedeken át. Voltak és talán vannak bizonyos lobbik, akik leosztottak eddig majdnem mindent, minden szinten. Most viszont nagyon sok minden történik ebben az országban, ahol az elmúlt 20 évben bármilyen rendszer volt is, mindig a kultúrától vettek el. Azt mondjuk nem hiszem, hogy ez éppen most változna meg. De úgy gondolom, pont ebben a történelmi időben, amikor az egész világ remeg, nem megijedni kell, hanem kihasználni a lehetőséget, és a gyermekeinknek, unokáinknak megteremteni a lehetőséget, vigyék tovább azt, amit úgy nevezünk, hogy magyar kultúra, magyar élet, magyar világ. Tegyék ezt jobban, mint mi. Ez a mi felelősségünk: ezt a változást pozitívan kell felfogni és okosan végigvinni. Ez a mi dolgunk. Emberként és szakemberként is jobbá, élhetőbbé tenni ezt a világot. Megtalálni a kapcsolódási pontokat más területekkel, együttműködni, hogy ezt hatékonyabban tehessük.
Dehir.hu: Például mely ágazatokkal?
Jantyik Zsolt: Például a vidékfejlesztéssel. Mi is a vidéki emberekkel foglalkozunk, ezzel a 82 hajdú-bihari településsel, a céljaink közösek: emelni az életszínvonalat és ugyanakkor megpróbálnia népességet helyben tartani. Ne hagyják el a szülőföldjüket, ne máshol keressék a boldogulást, hanem otthon találják meg. A vidékfejlesztés ezért óriási feladat és felelősség ma. Ehhez pedig nemcsak a gazdasági, pénzügyi terület tartozik, hanem a hagyományőrzése, átörökítése, a népfőiskolai mozgalom és még sok más terület is. Tudnunk kell: a régi pajtákkal, házakkal, tárgyakkal a régi, hasznos tudás is eltűnik, s ha nem figyelünk, eltűnhet az a közösségi tudás, ami ezeregyszáz éve tartott meg minket a Kárpát-medencében. Ezért az, hogy az országban több mint négyszáz közösségi ház épül, vagy megújul a vidékfejlesztési minisztérium segítségével, szerintem az elkövetkező évek legnagyobb innovációja lesz. A mi szakmánk tudja, mit kellene tenni, hogyan lehet a közösségeket elérni, életükben megerősíteni őket, a vidékfejlesztési minisztériumnak pedig eszközei vannak ehhez. Együtt kell működnie több ágazatnak is: a gazdaság mellett az oktatásnak, a közművelődésnek és a szociális szférának is. A vidéki Magyarország ma az elöregedő társadalmak tüneteit viseli magát, a falvakban sok az idős, a hátrányos helyzetű ember, és kevés a fiatal, aki maradna. Ezt az előző korszak rontotta el, véleményem szerint tudatosan. Ahogy igenis tudatosan nem tartották korábban fontosnak, hogy az ember kötődjön a településéhez, ragaszkodjon hozzá, ismerje meg a saját környezete értékeit, táji, megyei, nemzeti kincseit. Egyetértek tehát azzal is, amit a miniszterelnökünk is mondott Strassburgban: mi, magyarok csak annyira legyünk nemzeti érzelműek, mint a franciák. Nem mások ellen, hanem magunkért, a jövőnkért. Hiszen mi is tartson össze tizenöt millió magyart? A kétségbeesés? Vagy hogy mindenkinek svájci frankban van a tartozása? Vagy hogy mi utáljuk és gyűlöljük egymást legjobban a világon?
Dehir.hu: Ennek függvényében milyen pályát lát a mostani tizenévesek előtt? Milyen országban lesznek érett felnőttek?
Jantyik Zsolt: Nagyjából 10 éve elindult a bolognai folyamat a hazai felsőoktatási intézményekben is, de valamit elrontottunk, mert nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Az szép elképzelés, hogy minél több diplomás legyen az országban és minél többen vegyenek részt a felsőoktatásban. Ugyanakkor ma ott tartunk, hogy egy hallgató, aki végigment egy átlagos egyetemi képzésen, esetleg alig tud többet, mint 15-20 éve egy érettségizett fiatal. S ott áll féltudással, 26 évesen, élettapasztalat és gyakorlat nélkül, s fogalma sincsen, hogyan kell a munkához állni, mert otthon is óvták mindentől, mint a széltől, nehogy csináljon valamit, mert hogy belőle diplomás lesz... Ezért aztán persze, hogy azt látjuk, mikor özönlenek ki a felsőoktatási intézményekből a fiatalok, hogy ma már nem akar senki visszamenni a kisvárosába vagy a falujába és – tisztelet a kivételnek! –, még csak nem is dolgozott soha. Inkább menne Debrecenbe, Budapestre vagy külföldre, ahol ugyanúgy nem fog tudni elhelyezkedni, és végül jobb híján más szintű, sokszor egy német segédmunkásnak is alantas munkát lesz kénytelen elvégezni. Diplomával, az állam fizetett eddig, vagyis mi mind, akik adófizető állampolgárok vagyunk. Ahogy a mi pénzünkből tartja el az állam a munkanélkülieket: azokat is, akik nem találnak munkát, meg azokat is, akik nem is akarnak dolgozni. Ezért gondolom, hogy nemcsak diplomásként, de akár kőművesként, ácsként is meg kell tanulni boldogulni. Próbálja ki magát a fiatal, menjen, lásson világot, lássa meg, hogy külföldön sincs kolbászból a kerítés, de aztán jöjjön haza és segítsen újraépíteni ezt a félig lerombolt, kirabolt házat, amit úgy hívnak, hogy Magyarország, amit mi csak úgy nevezünk, hogy édes hazám..
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)