Egy túlélő, aki Debrecenben született, és megjárta Auschwitz poklát

---

Debrecen – Fiatal lány volt, amikor elhurcolták. Nemrég Angela Merkel mellett mondott beszédet. Fahidi Éva vallomása életről és halálról.

---

Fahidi Éva nevét január 26-án ismerte meg a világ. Az idén 90 éves nő az Auschwitz felszabadításának 70. évfordulója alkalmából rendezett hivatalos berlini ünnepségen Angela Merkel kancellár mellett a túlélők nevében mondott beszédet. Fahidi Éva a közelmúltban az Amerikai Kuckó meghívására Debrecenben is tartott előadást, ahol arról is beszélt: fontos a múltból tanulni, hogy soha ne ismétlődjön meg a haláltáborok borzalma.

Fahidi Éva hazajött Debrecenbe, hiszen 1925-ben itt született egy nagypolgári zsidó családban. A Svetitsben tanult, azután jött 1944 nyara: szüleivel és 11 éves húgával marhavagonra rakták és pár nap múlva megérkeztek a pokolba.

– Irtóztatóan büdös van körülötted. Ha tudomásul akarod venni, ha nem – a büdös attól van, hogy 4 krematóriumban hullákat égetnek. De amikor én ott voltam, akkor a magyar hatóságok buzgalma folytán olyan rettentő gyors ütemben jöttek Magyarországról a szerelvények, hogy az auschwitzi halálgyár nem bírta az iramot. Nem bírta olyan gyorsan elégetni a hullákat, mint amilyen gyorsan megölték őket – mert a gázkamrák még bírták a kapacitást. A négy krematórium éjjel-nappal dolgozott, és nem bírta a kapacitást. Nyílt tűzön égették a hullákat – mesélt Fahidi Éva a borzalmakról. A holokauszt túlélő szerint sok felvétel marad fent a haláltáborokról. Amiről viszont a képek nem mesélnek az az, hogy miként fosztották meg őket az emberi lét minden apró darabjától. Fizikailag és lelkileg is.

– Egyetlen dolog nincs a földön, amire azt mondod, hogy ez az enyém. Semmi nincs. Hajad sincs. Ott állsz tök kopaszon. Körülötted emberek. S fogalmad sincs arról, hogy a családoddal mi történt. Van rajtad egy koszos rongy, ami nem is a tied. És akkor ki vagy? Akkor milyen ember vagy? És honnan tudod, hogy egyáltalán ember vagy? Mikor nincs neved, és még számod sincs...

Fahidi Éva 59 évig nem beszélt az átélt borzalmakról. Ahogy mondta, ennyi idő kellett neki ahhoz, hogy feldolgozza az átélt borzalmakat. 2004-ben ellátogatott Auschwitzba. Ott ahol szülei, testvére és félszáz rokona, ismerőse lelte halálát. Ott, ahol – ahogy mesélte – rádöbbent, hogy Auschwitz ma szép hely. Semmi nincs a borzalmakból.

A következő évben jelent meg az „Anima rerum – A dolgok lelke” című könyve. Ebben állít emléket elhunyt szeretteinek, egy eltűnt debreceni életnek és ír a haláltáborokról. Azért, hogy a mai fiatalok ne csak a tankönyvekből tudják meg: milyen volt ott az élet, pontosabban a lét.

– Az emberrel tényleg minden másodpercében azt éreztették, hogy teljesen felesleges. Minek van egyáltalán a világon. Hiszen minden, csak nem ember. Végül is azt is tudomásul kellett venni, hogy opcionális dolog, egyáltalán él-e, vagy nem él. Nem ő dönti el. És ha él is, akkor nyilvánvaló, hogy előbb-utóbb úgyis ide kerül, ide, a gázkamrába, afelől nyugodt lehet... Ez volt a sugallata ott mindennek. Valamint még az, hogyha az ember megpróbált normális maradni, rettenetes gyorsan el kell onnan jönni, ha életben akar maradni. Velünk, akik – én úgy szoktam ezt fogalmazni, hogy – a rámpán életre lettünk ítélve, mert nem mentünk egyenesen a gázba, ezt mindig éreztették. Azt, hogy egyáltalán minek vagyunk.

Az életre ítélt Fahidi Éva korát meghazudtoló energiával beszélt a Méliusz Könyvtárban tartott találkozón. Mint elmondta,  fáradhatatlanul járja a világot. 59 év hallgatás után most mindent elkövet, hogy minél többen ismerjék meg tőle, vagyis mint túlélőtől első kézből  a haláltáborok igaz történetét. Fahidi Éva hitvallása szerint csak így lehet elérni, hogy a fiatalokkal soha ne lehessen elhitetni: szabad bántani bárkit a vallása, a származása vagy a bőrszíne miatt.