„Debrecen lehetőséget adott, hogy itt adjam oda az életemet arra a szolgálatra, amire Isten meghívott”
Szerző: Mikula Szilvia | mikula.szilvia@dehir.hu Közzétéve: 2021.04.18. 12:40 | Frissítve: 2021.04.18. 12:40
Debrecen - Az ötven éve pappá szentelt Fodor András atya a jubileum kapcsán azt mondta: sohasem „paposkodni” akart, hanem szolgálni.
Ötven éve szentelték pappá Fodor András atyát. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye püspöki helynöke április 14-én a Szent Anna-székesegyházban mutatta be aranymiséjét, 25-én előző szolgálati helyén, a debreceni Szent Család-templomban az egyházközség híveinek részvételével, május 14-én pedig ismét a Szent Anna-székesegyházban a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Észak-Alföldi Régió tagjainak a jelenlétében mutatja be hálaadó szentmiséjét. Erre az alkalomra jelent meg az Életem zarándokútja a földön című önéletrajzi írása. Erről a kötetről, a jubileumról, a papi elhivatottságról és a hit fontosságáról beszélgettünk András atyával.
Fotók: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye/Öröm-hír
Dehir.hu: Miért választotta annak idején a papi hivatást? Hogyan érkezett ez az elhívás?
Fodor András: Volt egy szentéletű nagymamám és édesanyám, a nagymamám a röszkei tanyák Kalkuttai Teréz „anyja” volt. Betegeket látogatott, a gyermekágyas édesanyáknak tyúkhúslevest vitt, vezette, szervezte a különböző kilencedeket, abban az időben ezek voltak a tanyai élet fénypontjai. Nem volt tévé, elvétve lehetett találni egy-egy rádiót a környékünkön. Főleg a téli estéken az emberek szívesen jöttek össze közös imára, éneklésre. Minden reggel ment a szentmisére, 3-4 éves koromtól kezdve én is vele tartottam. Akkor még rács előtt térdelve járultak az emberek szentáldozáshoz. Én is mindig odatérdeltem a nagymamám mellé, de nem kaptam szentostyát. Emlékeim szerint valamikor, ilyen alkalommal ötlött fel bennem, hogy ha én pap lennék, adnék a gyermekeknek is – talán itt kezdődött.
Nem én választottam ezt a hivatást, hanem Isten hívott meg, ő választott engem.
Még ötéves sem voltam, elkezdtem ministrálni. Még nem jártam iskolába, amikor elsőáldozó lehettem. Bátyáim a tanyai iskolába jártak, ahol egy tanító négy osztállyal foglalkozott egyszerre. Engem már azért írattak be a falubeli iskolába, hogy tovább tanulhassak. Bár az otthoni tanulásra nem volt idő, mert gyermekként is dolgozni kellett, mégis az iskolai órákon többet tudtam tanulni, mint a tanyai iskolákban. Felső tagozatos koromban már sokat „piszkált” az egyik tanárom a hitem és templomba járásom miatt. Ekkor kezdett tudatosulni bennem, hogy magamnak is komolyabban megfogalmazzam, miért szeretnék pap lenni. Ez a tanárom azt mondta, hogy a mai embereknek már nincs szükségük a papokra: tanuljak orvosnak, vagy valami más hasznos feladatra készüljek.
Ezek után is csak arra jutottam, hogy papként többet tudok segíteni, mint orvosként. Az orvos csak a testet gyógyítja, a pap pedig a lelket is tudja erősíteni, gyógyítani Isten kegyelmével.
Dehir.hu: Hogyan élte meg az elmúlt ötven évet Isten szolgálatában?
Fodor András: Újmisés papként azt kértem Istentől, hogy egyre alkalmasabb eszközzé váljak Isten Népe szolgálatában.
Nem „paposkodni” akartam, hanem szolgálni, ott, ahol vagyok, azokat, akik éppen körülöttem vannak. Igyekeztem nyitott szemmel járni, hogy észrevegyem, kinek mi a gondja, baja, és én hogyan tudnék segíteni, és reméltem, hogy ez másokra is átragad.
Elmesélek egy egyszerű „sztorit”, ami máig elevenen él bennem. Az első szolgálati helyemen, Ásotthalmon, egy tanyai iskolában bérmálási előkészítőt tartottam. Vittem magammal néhány fiatalt az ifjúsági csoportomból, hogy segítsenek. Jól ránk esteledett. Hazafelé menet a bajai úton elhaladtunk egy defektes autó mellett. Visszafordultam és oda álltam az autó mögé, hogy világítsak a munkához. Kiderült, hogy nincs pótkereke, de pumpája és szerelő vasa sincs, hogy megjavítsa a defektes kereket. Mivel ismerős voltam a környéken, tudtam, hogy legközelebb kinek van gumis kocsija, bementem hát ahhoz a tanyához, ahol adtak, ami kellett a szereléshez. A kerék megjavítása után az autó vezetője pénzt akart adni a segítségért. Abban az időben jelent meg az 500 forintos címlet, ebből vett elő egy köteget. Nekem akkor 416 forint volt a havi jövedelmem. Azt kérdeztem tőle, hogy szokott-e imádkozni. Meglepődött, bevallotta, hogy nem, de talán még a Miatyánkot tudja. Arra kértem, hogy azt mondjon el értünk egyet. Amikor közeledtünk az ásotthalmi leágazáshoz, azt mondja nekem az egyik fiatal: ne menjünk még haza, tegyünk egy kört, hátha akad még valaki, akin segíthetünk. Majd kiugrottam a bőrömből örömömben, hogy sikerült megtapasztaltatnom a segítés örömét – hát ilyesmit értek én a szolgálaton. Most ezért adtam hálát, hogy Isten nagyon sok lehetőséget adott nekem arra, hogy szolgálhattam. Jézus maga mondta, hogy amit egynek a legkisebbek közül tesztek, azt velem teszitek.
Dehir.hu: Mit jelent önnek most ez a jubileum?
Fodor András: Egy rácsodálkozást, hogy milyen lehetőségeket kaptam, és hálaadást, hogy erre az útra hívott meg engem az én jóságos Istenem.
Dehir.hu: Erre az alkalomra jelent meg az Életem zarándokútja a földön című könyve. Hogyan született meg az ötlet, hogy önéletrajzi kötetet írjon?
Fodor András: Már egy éve kínlódunk ezzel a kegyetlen járvánnyal. Ráadásul én magam is a védett korúak közé számítok, kizárva szinte minden közösségi dologból. A dolgaim közötti rendrakás közben kezembe került a korábban írt naplóm. Ettől kezdve nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy egészítsem ki – nem dicsekvésképpen, hanem tanulságként, hogy mások is felfedezhessék a saját életükben Isten rájuk vonatkozó tervének bontakozását. 2020. augusztus végén elkezdtem a könyv írását.
Dehir.hu: Mennyire fontos a hit, a szeretet a mai világban, különösképp ebben a járványhelyzetben?
Fodor András: Ezek az ember lételemei, mint a víz a halnak. Hit és szeretet nélkül az ember elállatiasodik. A vészhelyzetek, a katasztrófák ezzel szembesítik az embert. Ilyenkor nagyobb lehetőség van arra, hogy az ember szeressen és hitében megújuljon. Szent Kalkuttai Teréz Anya, látva a leprások nyomorúságát, alapította meg a Szeretet Misszionáriusai rendet.
Ahogyan az Isten látta az ember nyomorúságát és Megváltót küldött, aki szeretetből odaáldozta az életét, úgy tesz az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember is: a nyomorúság láttán felfedezi a szeretet védő, oltalmazó, gyógyító erejét. Miközben másokat véd, oltalmaz és gyógyít, maga is gyógyul.
Orvosaink és az egészségügyben dolgozók most ezt élik át. Másfél-két évvel ezelőtt sokkal kevesebb munkát is fárasztónak tartottak, és a betegek sem a legjobb véleménnyel voltak róluk. Most pedig úgy látjuk őket, mint akiket elfogott a harci kedv, hősiesen küzdenek a vírus ellen. Itt már nem a kötelességtudat, hanem a szeretet az erőforrás. A tapsunk, a megbecsülésünk, az ajándékba adott ételek, az irántuk való szeretetünk nagyobb erőforrás számukra, mint a köpenyzsebbe csúsztatott boríték.
Dehir.hu: Hosszú ideig szolgált Debrecenben. Mit jelent, mit adott, ad Önnek a cívisváros?
Fodor András: 1980. július 1-gyel kerültem Debrecenbe, az 50 éves szolgálatból 41 évet itt teljesítettem.
Debrecen lehetőséget adott nekem, hogy itt adjam oda az életemet arra a szolgálatra, amire Isten meghívott.
Álmodni sem mertem volna, hogy olyan dolgokat tehetek, amire most visszatekinthetek. Amikor ide érkeztem, az egyik debreceni plébános közölte velem, hogy ha nem veszek részt a papi békegyűléseken, nem ad nekem egy évnél több esélyt arra, hogy a városban maradjak. Debrecen akkor még a Szeged-Csanádi Egyházmegyéhez tartozott, a nagy városokba a püspök csak úgy helyezhetett papot, ha előzőleg egyeztetett az Állami Egyházügyi Hivatal illetékesével. A szegedi püspök ezt úgy kerülte ki, hogy két évvel korábban felszólított, hogy tegyem le a hittanári vizsgát. Miután ez megtörtént, nem plébániára helyezett, hanem a Svetits Gimnázium hittanárának nevezett ki, a Szent Anna Plébánián laktam és ott mint kisegítő lelkész tevékenykedhettem. A hittanárság mellett a debreceni ifjúsággal kezdtem foglalkozni. 1984-től évente egy ifjúsági találkozót szerveztem a Szent Annán, amire jöttek Romániából, Kárpátaljáról, de még a Felvidékről is. Rómából hoztam egy szuper 8-as kópiát Franco Zeffirelli Názáreti Jézus című filmjéből. A szövegét lefordíttattam magyarra és minden vetítésnél alámondtam. Először a környékbeli falvak templomaiban, nem csak katolikus templomokban vetítettem.
A Szent Annán több mint 1200 fő vett részt a vetítésen.
A Református Kollégiumban is én tartottam a katolikus diákok hittanóráit, ennek kapcsán kezdhettem el az ökumenikus gondolkodás terjesztését a katolikusok között. Ekkor még nagyon érződött a két felekezet közötti ellentétes hangulat. Amikor az első ökumenikus imára elmentem a Baptista Gyülekezetbe és rákérdeztem, hogy a katolikusok miért nincsenek jelen ezeken az alkalmakon, azt a választ kaptam, hogy a katolikusok nincsenek benne az Ökumenikus Tanácsban. Először 1986 januárjában volt a Szent Anna-templomban ökumenikus imanap. Azóta minden évben a Szent Annán a református püspök hirdet igét, a Nagytemplomban pedig a szegedi, majd később a debreceni katolikus püspök. 1991-ben a debreceni pápalátogatás előkészítő bizottságában a katolikus egyházat képviseltem. Az egyházmegye megbízásából két debreceni katolikus templom építését irányítottam – a Szent Családnak 21 évig plébánosa voltam. A rendszerváltás után a debreceni önkormányzat Etikai Bizottságának külsős tagja lettem, 2006-ban Debrecen Város Pro Urbe Díjában részesültem.
Nem méricskéltem, hogy mit kaptam és mit adtam. Az első évek rideg hangulata után kezdtem debreceninek érezni magam.