Ótó, kakó, bemelegítő – így beszélünk mi, debreceniek?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2012.12.26. 09:37 | Frissítve: 2020.02.10. 13:05
Debrecen – A cívisvárosiak jellegzetes hanghordozását, az itteni „debreceni” nyelv sajátos hangzását könnyű felismerni. Mi ilyen „szípen” beszélünk.
Nemrégiben, november közepén (13-án) emlékeztünk meg a magyar nyelv napjáról. Könyvtárakban, iskolákban, művelődési intézményekben, s persze, a sajtóban is – csupa olyan helyen, ahol még számít az, milyen viszonyban vagyunk az anyanyelvünkkel. Nem kell azonban semmiféle jeles napot kreálni ahhoz, hogy szűkebb hazánk, Debrecen sajátos nyelvéről beszéljünk.
Aki nem itt született, csak idekeveredett, annak a füle még érzékenyebb arra, ahogy a debreceniek beszélnek. Itt ugyanis az utcán végig, hanem „vígig” szoktak menni az emberek. S valójában nem is az utcán, hanem az „uccán”. Ahol – vagy az idősebbek szerint „ahun” – nem olyan széles, illetve „szíles” a járda. Míg máshol autók, Debrecenben az úton „ótók” járnak. (S már nem a ló, azaz „lú” patája csattog. S ha kötőszót keres az itt élő, az idegenek számára meglepő módon a matematika környékén tapogatózik, mert az „és” szócskát olykor az „oszt” helyettesíti. Az, hogy hatkor találkozunk, és beülünk a moziba – ez nagyjából úgy hangzik, hogy „hatkor tanálkozunk, oszt megyünk moziba...”
Debrecenben ami elmúlt, az nem volt, hanem „vót”. Régen – még inkább: „rígen” – itt a gyerekek nem kakaót ittak, hanem „kakót”. Míg a nagyanyjuk a „sezlonyon” ült, és a „lemberdzsek” zsebét varrta. S ha a gyerek unta már a „kakót”, akkor megkérdezte, délre – „ebídre” – „kolompért” (krumplit) szeretne-e, vagy inkább „rizskását”. Aztán betette – „begórta” – az edényeket a „válylingba” – „oszt” elmosogatott... Mielőtt ment a „bótba”. („Ahun” nem pénzzel, hanem „pízzel” fizetett.)
Sokan emlegetik a cívisek utódainak jellegzetes szóhasználatára utalva, mennyire idegesítő, amikor a trénigruhára Debrecenben „mackót”, durvább esetben „mackóalsót” szoktak mondani. Még inkább: „bemelegítőt”. De ez már mélyütés. Igaz, az sem megoldás, hogy mondjuk magyarul, tehát nevezzük „joggingnak”...
Az persze más kérdés, hogy nem feltétlenül csúnya az, ha valaki tájszólásban beszél. Hanem adottság. Hogy nézne ki az ország, ahol mindenki a pesti flaszter nyelvét használná? S mondjuk még a debreceni belvárosban is – amit a debreceniek soha nem szoktak óvárosnak nevezni – azt mondanánk, teszünk egy kört a villamossal („tujával”) a „kőruton”, s nézzük a „póstást”, hányszor csenget. Nem, mi, debreceniek sosem mondunk „póstát” és „kőrutat”. Mondunk ellenben sok más szépet – akarjuk mondani: „szípet”... Mert mi debreceniek vagyunk – s ilyen „szípen” beszélünk – azaz „beszílünk”... – ahogy eleink is. S ha netán megszólít valaki a buszmegállóban, mikor a szemetes mellett állva inkább elfricskázzuk a csikket, akkor azt válaszoljuk: „haggyál mán”! Mert mi ilyenek vagyunk. Makacs cívisek.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)