Beteg kislánnyal a fagy fogságában
Szerző: Dehir.hu | info@dehir.hu Közzétéve: 2012.02.15. 08:02 | Frissítve: 2012.02.15. 23:22
Debrecen – Fát vág és kutat is szerel az a két fiatalasszony, akik hatodmagukkal élnek Nagycserén a bérelt kisházukban. Mínusz 24 fok volt azon a reggelen, amikor felkerestük a településrészt.
- Felnőttek vannak-e itthon? – tudakoltuk érkezésünkkor az udvaron nyüzsgő népségtől. Méltatlankodással vegyes nevetésükből hamar megtudtuk, hogy ők azok, csak éppen „ügyesen titkolják”. Amit ugyanis játszadozásnak véltünk, az a létükért vívott, mindennapi küzdelem része. Akkor például a csoport fele tűzrevalót fűrészelt, a másik meg a szétfagyott nyomóscsapot próbálta helyrehozni. Maguknak kell boldogulniuk, mivel férjeik, partnereik nincsenek.
Nagycsere a legrégebbi, erdős pusztája Debrecennek, hiszen 1406 óta a része. Területén négy falu is volt: Soma, Szata, Ároktelke és Likaháza. A közelében folyik a Cserei-ér; ma kedvelt kirándulóhely, s a Zsuzsi-kisvonatnak is van idevezető megállója. Nagyon különleges az is, ahogyan Nagycsere „összenőtt” Martinkával.
Ugyanis hiába fekszenek ugyanazon út jobb és bal oldalán, mégsem egymással vagy azonos várossal vannak párban: Nagycsere a cívisváros 9. számú választókerületéhez tartozik, Martinka pedig Hajdúsámsonhoz. Ezen a vadregényes vidéken található Hajdú-Bihar egyik legidősebb vadászháza is; az 1908-ban épült kúriát a Zrínyi-társaság tagjai nemrég önerőből újították fel.
Az összefogás és az áldozatvállalás itt tehát sokakat jellemezhet. A fenti két hölgy például nem más, mint a különös életközösség vezetői. A Jónás és a Balogh „lányok” négy gyerekről gondoskodnak. A legkisebb a négyéves Szabi, a legnagyobb pedig 19 éves, akit – a saját családjában uralkodó problémák miatt - befogadtak egy időre.
A „kommuna” tagja egy másik fiú is (ő idén ballag a sámsoni iskolában), valamint a 12 éves Mikulcza Nóra. A munkanélküliség, a szegénység és a természettel való viaskodáson túl ez a kislány az, aki alapvetően meghatározza vendéglátóink mindennapjait.
- Nórikának Tajby-szindrómája van, agyilag sérült, nem tud beszélni, és pelenkázni kell – sorolta a gyógyíthatatlan betegség lesújtó tüneteit Erzsébet, az édesanyja. – De én ezt elfogadtam, gondozom őt, amíg tehetem. Igaz, emellett nem tudok munkába járni, a támogatás pedig nagyon kevés.
A kiadásaik azonban tetemesek, hiszen csak a tűzifájukat legalább 150 ezer forintnyira becsülik a mostani télre. Csekélyke segélyeikből épp csak elvannak, de arra már nem futja, hogy például fürdőszobás lakást béreljenek. A mostani házikójukban két vaskályhával melegítik a levegőt és a betevőjüket.
Szerencséjükre a környezetükkel kijönnek, és a boltos is rendes: hitelre is vásárolhatnak tőle. Persze szükségük volna sok mindenre, többek között cipőre, ruhára és játékokra. Szívesen fogadnának ilyen adományt. De milyen furcsa: dacára az egzisztenciális helyzetüknek, nem panaszkodnak, és jól érzik ott magukat.
A település gyönyörű, az biztos. Mi is láttunk csodaszép fenyőcsoportokat, lankákat, lakóházakat, víkendtelkeket, birtokokat, és a „Nyomás” nevű, híres legelőt is bejártuk. Az azonban szintén szívfacsaró, hogy mindkét faluban feltűnően sok az eladó, illetve elhagyott ingatlan. A két világot tehát mintha nemcsak az országút vágná el egymástól, hanem az anyagi lehetőségek is.
- Én nagyon szeretek itt lakni! – hallhattuk egy másik vendéglátónktól is, Korompay Lászlónétól, akit a lányával, Violával találtunk otthon. Éppen az udvaron beszélgettek, és játszottak a kutyáikkal. A földméréssel foglalkozó család csak arra az időre van abban az épületben, amíg felépül a házuk Martinkán. A kemény tél akadályozza a munkát, de reményeik szerint nyáron átköltözhetnek.
A hideg elleni védekezésként ők is cserépkályhával fűtenek. De így is volt már olyan hajnal, amelyen mínusz 6 fokot mértek az előtérben. S noha roppant sok más teendőjük adódik ezzel az életformával, a debreceni bérházból érkezett anya határozottan élvezi az ittlétet. Szívesen takarítják a havat is, ugyanakkor megnyugvással tapasztalták, hogy a nagy havazás után hozzájuk hamar megérkezett az úttisztító dózer. Esténként pedig összejárnak a családtagjaikkal és az utcabeliekkel, és sok-sok vidámsággal ütik el az időt.
- Hát ön, bátyánk, mivel tölti az estéket? – kiáltottunk fel a lovas kocsijával éppen odaérkezett Danka Ferencnek. A hideget sokalló, de amúgy igen jó kedélyű (és rendkívül szuggesztív vonású) férfi így válaszolt: „Teheneim, lovaim és disznóim is vannak, s velük egész nap annyi a tennivaló, hogy mire a végére érek, már nem kell gondolkodnom, hogy mit csináljak, annyira elfáradok!”
Csodálattal vettük ezt a bakon ülő gazdálkodótól. Annál is inkább, mert az itteniek dolgosságának máshol is tanúi lehettünk, a hótakarító fiatalembertől a rönkaprító néniig. Megállapíthattuk azt is, hogy nem kevés embernek szerényebb és egyszerűbb így az életük, mint a városban, viszont tevékenyebb és nagyobb becsben tartott is. Ez a táj sokukat ejti fogságba testileg, de lelkiekben mindenképp – nyáron is, télen is!
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)