Nagyhatalmi döntés a magyar-román határról – 1940-ben
Szerző: Püski Levente | info@dehir.hu Közzétéve: 2010.09.12. 10:17 | Frissítve: 2011.12.08. 10:30
Az I. világháborút lezáró trianoni béke az egyik legnagyobb horderejű változást jelentette az újkori magyar történelemben. 1940 nyarára azonban alapvetően megváltozott a nemzetközi helyzet. 70 éve vonultak be a magyar csapatok Erdélybe.
Az I. világháborút lezáró trianoni béke az egyik legnagyobb horderejű változást jelentette az újkori magyar történelemben. A korabeli magyar társadalmat valósággal sokkolta, hogy a közel ezer éves államot szétszabdalták, s a közhangulatot egyértelműen a gyász és a tiltakozás uralta, amely, ha idővel veszített is hevességéből, de alapjaiban nem változott meg. Az ország politikai vezetése – az időnkénti személyi változások ellenére – előbb burkoltan, majd egyre nyíltabban vállalta fel a trianoni döntés revíziójának programját. Ezek az erőfeszítések azonban csak jóval később – összefüggésben a nagyhatalmi erőviszonyok megváltozásával –, az 1930-as évek végétől hoztak eredményeket. Ismert, hogy a revíziós politika első sikere 1938-ban az első bécsi döntéssel következett be, amikor a Felvidék déli része került vissza Magyarországhoz, majd ezt követte fél évvel később Kárpátalja elfoglalása.
A sikerek hatására a magyar kormányzat 1940 elejétől – Teleki Pál miniszterelnökkel az élen – egyre szívósabban törekedett az Erdély-kérdés rendezésére is. Ez részben az ott élő, nagyszámú magyar kisebbség létével, részben azzal, a honi társadalom egészére jellemző mentalitással magyarázható, amely a „kincses Erdély sorsát” mindig is megkülönböztetett figyelemmel kísérte. A terv előtt jelentős politikai akadályok tornyosultak mivel Románia nemzetközi pozíciója egyelőre szilárdnak tűnt. Anglia és Franciaország egyezményben vállalt garanciát a biztonságára, a nyugati háborújára készülődő Hitler pedig ellenzett minden olyan lépést, amely a térség biztonságát, és ezzel a román olaj Németország felé áramlását veszélyeztette volna.
1940 nyarára azonban alapvetően megváltozott a nemzetközi helyzet – Magyarország javára. A náci hadsereg győzelme következtében az angol és francia támogatás elvesztette jelentőségét, a Szovjetunió pedig júniusban Besszarábia átadására kényszerítette Bukarestet. A szovjet vezetés így nemcsak precedenst teremtett Magyarország számára, de a határkérdés ügyében támogatásáról is biztosította utóbbit. Bár a román vezetés tett lépéseket arra, hogy külpolitikáját német orientációra állítsa, de elkésett, és Berlin felszólítására közvetlen tárgyalásokra kényszerült a magyar kormánnyal. Erre augusztusban, a Duna-parti Turnu Severinben került sor, mindenféle eredmény nélkül. A román kormány azonban annyira bízott a német támogatásban, hogy maga kérte a tengelyhatalmak döntőbíráskodását Erdély ügyében. Hitler azonban nemcsak azt látta át, hogy egy esetleges helyi konfliktus megelőzése végett juttatni kell valamit Magyarországnak, hanem keményen meg is akarta leckéztetni a külpolitikai téren későn váltó románokat. A német-olasz döntőbíráskodással 1940. augusztus 30-án – ismét csak a bécsi Belvedere-palotában – meghozott döntés 43541 négyzetkilométernyi területet csatolt vissza Magyarországhoz. Ezzel minden addiginál nagyobb rész került vissza, két olyan területtel – Kolozsvárral és Székelyfölddel –, amelyek megszerzésében a magyar kormány sem bízott teljesen. A határmódosítás elvi alapját az etnikai viszonyok jelentették, amely kapcsán viszont a magyar statisztikai adatokat vették alapul.
Az érintett területek magyarsága a román uralom után egyértelmű felszabadulásként élte meg a történteket. A döntést az anyaország társadalma is a nemzeti egység diadalaként élte meg. Az öröm és a lelkesedés azonban elhomályosította nemcsak az átlagpolgár, hanem a tanult értelmiségiek és a politikai elit túlnyomó részének is a realitásérzékét. Csak kevesen vették észre, hogy a döntést a nyugati hatalmak nem ismerték el, és a határváltoztatást biztosabbá tette volna, ha annak meghozatalában a Szovjetunió is részt vesz. Sokan újabb sikerről, azaz Dél-Erdély megszerzéséről ábrándoztak, figyelmen kívül hagyva, hogy ilyen elképzelések támogatására egyetlen nagyhatalom sem mutatott hajlandóságot.
A siker nem is lett tartós, és a II. világháborút követő újabb békerendezés – némi vita után – a trianoni határok visszaállítása mellett foglalt állást. A második bécsi döntés hátterében alapvetően a román állam külpolitikai elszigeteltsége húzódott meg, s amikor a világháborút követően a nemzetközi helyzet megváltozott, az újabb nagyhatalmi döntés már a magyarságot hozta nehéz helyzetbe. A történtekre is érvényes Juhász Gyula történész megállapítása: „a nemzetközi külkapcsolatokban is a hatalmi érdekek a döntőek, amelyek ugyan nem szükségszerűen állnak szemben azzal, amit egyes, főleg kis országokban történelmi igazságnak éreznek, de ha szemben állnak, akkor vitathatatlanul a hatalmi érdekek fognak győzedelmeskedni. Sokan ezt lefegyverző álláspontnak minősítik, holott valójában éppen az ellenkezője, mert a fenti érdekek számbavétele segíthet a helyes döntés meghozatalában”.
Püski Levente, történész
Debreceni Egyetem
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)