Üzenet a debrecenieknek az időn innen és túlról
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2018.01.28. 09:00 | Frissítve: 2018.02.09. 13:19
Debrecen – Itt minden mindennel összefügg, érezheti a látogató, ahogy rója köreit a Kossuth utcai teremben.
Különleges, színes, egyszerre bensőséges és felkavaró hangulatú, látványos és szép kiállítás nyílt néhány napja a Kossuth utcán található Belvárosi Galériában. Ott, ahol két esztendeje – ugyanígy a magyar kultúra napjához kapcsolódva – még ünnepelni gyűltünk össze: annyian, hogy tűt is alig lehetett leejteni. Makoldi Sándor tárlata nyílt ott akkor.
Nem túlzás azt írni róla: nagy formátumú festő.
Nyáron született, az oroszlán jegyében, augusztus 6-án: ahogy néha viccesen megemlítette barátainak, akkor, amikor ledobták az atombombát.
Sokan ismerték, szerették, tisztelték, hiszen generációkat bocsátott az élet, a művészet útjára tanárként, és meghatározó életművet alkotott szervesen gondolkodó néprajztudósként is.
Az élete sok-sok szállal kötődött Debrecenhez. Sajátosan, tehetjük hozzá, hiszen első, bemutatkozó kiállítását 1972-ben még betiltották a cívisvárosban. Aztán 1974-ben a Debreceni Tanítóképző Főiskola tanára lett, ahol az évtizedek során diákok ezrei tanulhattak tőle rajzot, művészetet, s ami legalább ilyen fontos: emberséget is. Onnan vonult nyugdíjba is. 2015-ben volt 70 éves, abból az alkalomból nyílt jubileumi tárlata a Belvárosi Galériában, s abban az évben kapott Pro Urbe díjat is a cívisvárostól.
Tavaly nyári, váratlan halála megrázta mindazokat, akik barátai voltak, tanítványainak vallották magukat, vagy egyszerűen csak becsülték. Hatása azonban nem foszlott szerte az életével. Képei ugyanolyan erőt sugároznak ma is, és ugyanúgy üzennek az időn innen és túlról.
Néhány hétig a debreceniek is láthatják munkáit. Ugyanitt, a Kossuth utcán, ahol Újraírt népművészet címmel nyílt kiállítás, hivatalosan a "festőművész és szellemi körének kortárs népművészeti alkotásaiból".
Festmény, fafaragás, fotó, kerámia, kovácsolt vas, mézeskalács, textil, nemez, tojásírás: sok minden elfért ebben a teremben.
S bármennyire más időből és térből érkeztek, bármilyen technikával is készültek, együtt mégis szerves egésznek hatnak, s egy történet rajzolódik ki belőlük.
Itt minden mindennel összefügg, érezheti egy idő után a látogató, ahogy rója köreit a teremben. Semmi nem véletlen, semmi nem esetleges. Mindennek helye, értelme van. Talán nem véletlen az sem, hogy a megnyitó látogatóit elnézve az lehetett az érzésünk, hogy egy kisebb fajta művészeti akadémiát (de egy jókora néprajzi tanszéket) is simán össze lehetne hozni a megnyitón összegyűlt érdeklődőkből, akik között festők, fényképészek, zenészek, népművészek, tanárok, tudósok, sajtómunkások is akadtak.
Ott voltak a régi barátok: a festő és zenész Pikó Sándor, a fényképész Oláh Tibor, a Kossuth-díjas fafaragó, Galánfi András, a balmazújvárosi biogazda, Rózsa Péter, s természetesen a kultúra napszámosa, oly sok kiállítás és előadás szervezője, Gyöngy Péter is. De láttuk többek között Ozsváth Sándor művelődéstörténészt, Vetró Mihály nemezművest, Andics Árpád fényképészt, Szabó Antónia festőt, a szép hangú Bárdosi Ildikót, Győri László szobrászt és Láposi Terkát is a Vojtinából.
S eljött természetesen Makoldi Sándor felesége, Papp Gizella néprajzkutató és muzeológus, aki nélkül nemigen jöhetett volna létre ez a tárlat, s a lányuk, Makoldi Gizella, aki maga is festő. Különös, felkavaró érzés lehetett számukra itt lenni: ismerős emberek és ismerős tárgyak között, a régi helyen, ami mégis teljesen más, hiszen valaki nagyon hiányzik innen.
Jó néhány művész számára kihívást jelentene alkotásokkal megtölteni ezt a helyet, ám mint a legtöbb Makoldi-tárlat esetében, most is azt éreztük: ezeknek a munkáknak nem különösebben nagy ez a tér.
Talán lesz lehetőség egyszer arra is, hogy Makoldi Sándor nagyszabású életművét egyben (vagy közel egyben) lássuk majd
– elegyedtünk szóba a festő özvegyével. Ha lesz ilyen, jó lenne, ha ez Debrecenben valósulna meg, nem másutt. A kérdés persze a mikor mellett a hol is. Jelenleg egyetlen olyan tér van a városban, ami méreteit tekintve erre alkalmas lenne, az pedig a Modem.
Reméljük, hogy lesz ennek a tárlatnak folytatása. Addig meg éljünk a lehetőséggel, s ha tehetjük, látogassunk el a Kossuth utcai galériába, ahol egy karakteres, meghatározó életműből, illetve a hozzá kapcsolódó szellemi erőtérből láthatunk néhány szeletet.
Utóhang
Hazafelé összehúzom magamon a kabátot. Hideg van, tél, csendesek a debreceni utcák. Már a buszon belelapozok a Dobogó folyóirat rendhagyó lapszámába, amit Makoldi Gizótól kaptam, s ami az édesapja emléke előtt tiszteleg. Nézem a képeket, az írásokat, és szinte hallom Makoldi mester hangját, aki mindenről olyan szép, kerek mondatokban beszélt – legyen az festészet, művészet, történelem, magyarság, vagy éppen debreceniség. Ekkor megszólal a telefonom, anyám az. Mondom, hol jártam, s kérdezem, nem akar-e elmenni megnézni a kiállítást valamikor. De, mondja. Másnap tényleg elmegy, s felhív újra. Kérdezem, milyen volt. Szép, mondja. Így, egyszerűen. S ebben minden benne van.
ÚJRAÍRT NÉPMŰVÉSZET. Fafaragás: Dezső János, Győri Balázs, Hatvani István és Nagy Imre; fotó: Oláh Tibor; kerámia: Győri Virág, Lévai Gábor, Tóth Zoltán; kovácsolt munkák: Milnár Péter; mézeskalács: Lócziné Gődény Judit; szaru: Széles Zsolt; textil: Farkas-Túri Enikő, Kovács Túri Emese, Váradiné Ozsváth Ilona és Vetró Mihál; tojásírás: Gyöngy Enikő, MakoldI Sándorné, Nagyné Józsa Beáta, Pikó Sándor és Szabó Antónia.
Kapcsolódó cikkek:Cím | dátum |
---|---|
Különleges tárlattal emlékeznek Debrecenben Makoldi Sándorra | 2018.01.18 |
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
Karácsonyi György
Szerkesztő úr cikke méltón felidézte Makoldi Sándor kedves és bölcs alakját, aki gyakorta volt vendégünk a városvédők rendezvényein. A kiállítás bebizonyítja a magyar népi művészet, a magyar gondolkodás ma is érvényes és követhető útját, legyen az képzőművészet, vagy akár egy bútor, vagy ruhadarab.