Sajtó és szabadság: agyunkban kopasz cenzor ült
Szerző: Gurbán György | gurban.gyorgy@dehir.hu Közzétéve: 2014.03.15. 14:17 | Frissítve: 2014.03.16. 16:27
Debrecen – Március, tavasz, szabad sajtó. A szabadság léte vagy nemléte lehet-e ma hazánkban vitatéma? A szabadság lehet-e a szabadosság édestestvére? Miről beszélnek ma az egykori cenzorok?
A magyar sajtószabadság eltűnéséről, rémisztő állapotáról értekeznek némelyek nap mint nap. Elsősorban a baloldal politikusai, politológusa, publicisták és egyéb szekértologatói hangozhatják ezt nagy előszeretettel. A téma általában annak körítéseként szokott megjelenni, amikor a folyamatosan félelemben, rettegésben élő népet szokták vizionálni, szörnyű, elviselhetetlen diktatúraként festve le a ma Magyarországát. A helyzet sajátosságát jól mutatja, hogy mindezeket a vélekedéseket egyébként szintén nap mint nap olvashatjuk nyilvánosan újságokban, online felületeken – szinte mindenütt, nem pedig „szamizdatban”, mint annak idején.
Még szerencse, hogy vagyunk jó néhányan, akik már dolgoztunk újságíróként a rendszerváltás előtt is. S emlékszünk arra az időre, amikor Magyarországon még tényleg nem volt sajtószabadság. Annak idején a hazai underground egyik jeles zenekara, az alig fél éven létező – 1980-ban alakult, 1981-ben már fel is oszlott, olykor be is tiltott – URH zenekar énekelte Menyhárt Jenő Szabadíts meg! című dalában: „Agyamban kopasz cenzor ül / Minden szavamra ezer fül / Valaki helyettem gondolkodik / Valaki helyettem távozik // Nem nyerhetek, nem veszthetek / Ha nem leszek, hát nem leszek / Szabadíts meg a gonosztól! / Szabadíts meg a gonosztól!” Idézzünk is fel március 15. tiszteletére néhány szösszenetet a a sajtó közelmúltjából.
1988-at írtunk akkor. Stílszerűen márciust, mint most, s jómagam kezdő, ifjonc zsurnalisztaként a Debrecen című hetilapnál tevékenykedtem. A fiatalok kedvéért mondom: a hetilap nem tévesztendő össze a néhány éve megszűnt, azonos nevű hetilappal. Azt a Debrecent az MSZMP Debrecen Városi Bizottsága és a Debrecen Megyei Jogú Város Tanácsa adta ki. Ekkor éltük meg, hogy jöttek az első hírek a zöldhatáron át hazánkba menekülő romániai magyarokról. A lap munkatársai nem is késlekedtek, nagy, kétoldalas, fényképes riport született az ügyről. Ugyanekkor én is megkaptam pályafutásom első nagy feladatát: riportsorozatot a város külterületeiről, kertségeiről, ennek nyitánya a március 4-i lapszámba volt betervezve. Érthető volt tehát, hogy nagy izgalommal vártam a szombatot. Szokásommal ellentétben korán keltem, hogy minél hamarabb a kezemben tarthassam nagy, „kolumnás” riportomat. Gondoltam, veszek az újságból vagy tízet, mert úgy véltem, megéri rááldozni 46 forintot arra, hogy osztogathassam rokonoknak, barátoknak.
Nincs, mondta meglehetősen szűkszavúan a Vénkert első utamba eső újságosa. Majd ugyanezt mondta a második, a harmadik, a sokadik is. Gyalog eljutottam a belvárosba, majd végső kétségbeesésemben elzarándokoltam egészen a Nagyállomás újságos standjáig.
De az újság sehol nem volt.
Hétfőn persze első dolgom volt érdeklődni, mi történhetett. A válasz azért volt megdöbbentő, mert akkoriban már „puhult” a rendszer, igencsak csikorogtak a cenzúra fogaskerekei. De a pártbizottsági elvtársak még a helyükön voltak, s miután a hivatalos álláspont az volt, hogy menekültek márpedig nincsenek, szombaton hajnalban útjára indítottak egy puttonyos autót, gondosan begyűjtve a standokról a lap kintlévő összes példányát. Így késtem én le első nagy riportom megjelenéséről.
De voltak akkoriban más furcsaságok is. Az akkori összegyetemi lap, az Egyetemi Élet munkatársaként megélhettem azt is, hogy a lap egyik példányát szintén eltüntették minden megjelenési helyéről. Kénytelenek voltunk fénymásolatban terjeszteni. S miután megtették mások is – mi nagyon büszkék voltunk magunkra. Szóval ez volt a helyzet akkor. Ma pedig az, hogy (baloldali) úton-útfélen megy az aggódás a sajtószabadságért, megy az emberek riogatása – ráadásul nem ritkán azok részéről, akiknek annak idején jócskán volt közük az újságbegyűjtő autók küldözgetéséhez.
Persze, nem állítom én, hogy ma nincs miért aggódni a sajtó területén. Mert van. Csak éppen nem a szabadsága aggályos igazán, hanem a szabadossága, a pongyolasága, minősége. Hiszen míg annak idején Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Móricz Zsigmond dolgozott újságíróként, a ma zsurnalisztája elég távol esik ettől a stilisztikai nívótól. Természetesen a jelen pörgős, hajtós, őrült világa nem adhatna teret a letűnt korok kávéházakban tűnődő íróinak, de azért felkészültségre, tárgyi tudásra ma is szükség van.
Vagy lenne...
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)