Mit hozott az a régi húsvéti nyuszi?

---

Debrecen – Az oldalamon kis tarisznya lógott, a kezemben kölni. Az a feladat várt rám, hogy meglocsoljam a hölgyeket, nehogy elhervadjanak.

Tweet

---

Akik akkor voltak felnőttek, talán másképpen emlékeznek rá (ha még itt vannak köztünk), de bennem úgy maradt meg, hogy régen mindig ragyogott a nap húsvétkor. Az ég már kora reggel szikrázott, a fű fényes zöld volt, harmattól csillogó. Azt hiszem, így ennyi év után visszagondolva a régi időkre, hogy akkoriban mindig korán keltünk és nem esett nehezünkre, mert korábban is feküdtünk. Tudják, nem volt téli meg nyári időszámítás, korán sötétedett, a tévé nem ment hajnalig (eleve egy csatorna volt, túl sok néznivaló azon sem...), hamar ágyba zuhantunk.

Mi igen kicsike házban laktunk, nagyanyámék az egyik szobában, apámékkal én a másikban, középen úgynevezett előszoba volt, ami egyszerre konyhaként is szolgált. A miénkben állt a tévé, egy fekete-fehér készülék, Favorit márkájú, karcsú lábain nyújtózkodott a sarokban. Szerettem, ha a Tenkes kapitányát adták, az Egri csillagokat vagy éppen az Odüsszeusz kalandjait, de el voltam nélküle is. Szívesen átvonultam nagyanyámék oldalára esténként, és odabújtam hozzájuk, meséljenek. A szalmazsák zizegett alattunk, s fogalmam sem volt, milyen paradicsomi életem is van nekem gyerekként, mert akkor így volt természetes minden.

Húsvétkor eleve még korábban indult a nap.

Anyám és nagyanyám tojást festett, sonkát főzött, szendvicseket és tortát készített – készültek a locsolók érkezésére. Már napokkal korábban indult a húsvéti munka nagymosással, takarítással, bevásárlással, egyebekkel, de ekkor csúcsosodott ki. Az én első köröm a kertbe vezetett. Már előző este megmondták, éjszaka majd jön a nyuszi, és tojásokat fog a kertben hagyni. Ez furcsa volt, mert azt pontosan tudtam, hogy a tojást a tyúkok tojják (ott kapirgált néhány a szomszédban, a kerítésünk mellett, és én órákon át képes voltam nézni őket), de nem volt kérdés számomra, hogyha a felnőttek azt mondják, keressem meg, amit a nyuszi tojt, akkor azok a tojások tényleg attól a kedves, hosszú fülű jószágtól származnak.

Az mondjuk furcsa volt, hogy a nyuszi tojásai csokiból vannak, és fényes papírba csomagoltak, de ezt nem bántam, mert imádtam mindenféle édességet.

Körbenyargaltam néhányszor a kertet, belestem a szerszámosba, a fás- meg a szeneskamrába és begyűjtöttem a nyuszi ajándékait. Anyámék valahogy pontosan tudták, mire lehet számítani, mert amikor lelkesen megmutattam a zsákmányt, volt, mikor szóltak, tegyek még egy kört, hátha lesz még ott valami. Volt is. Különösen szerettem, ha csokinyuszit vagy -csibét is találtam, azok voltak csak a csodás húsvéti ajándékok.

Aztán nem sokkal később apámmal elindultunk az utcában a szomszédokhoz, mert a három-négy éves kislegényre (vagyis rám) az a feladat várt, hogy meglocsolja a hölgyeket. Nehogy elhervadjanak. Az oldalamon kis tarisznya lógott, a kezemben kölni, ami az Opera névre hallgatott, s különleges formájú üvege volt. Ha sokszor le- és visszatekertem a kupakját, egy idő után tönkre ment, és leszakadt a teteje, onnantól kezdve már csak a kis fehér dugó óvta meg attól, hogy kiömöljön a tartalma.

Mindenhol süteménnyel, szendviccsel és szörppel kínáltak, apámat fröccsel, sörrel, likőrrel.

Általában élénk pirosra festett tojást kaptam, néhány helyen picike csokitojást is, és még az is megesett, hogy egyik-másik szomszéd néni elővette a pénztárcáját, és a kezembe nyomott egy szép kerek forintot, költsem arra, amire szeretném.

Nem sokan laktunk az utcánkban, talán nyolc-tíz ház állt az egyik oldalon, s ennyi a másikon is. Itt mindenki ismert mindenkit, szinte mindenhova becsengettünk. Kivétel talán az öreg és mindig mogorva Földesi bácsi volt, aki teheneket tartott, és nemrég özvegyült meg, meg Laboncz Miska bácsi, aki egyedül élt és mindig billegve járt. Nagyon furcsán beszélt, a tekintete is gyakran elég zavaros volt. Ma már úgy sejtem, erős barátságot ápolt az alkohollal, ahogy igen sokan akkoriban. Csak erről nem illett beszélni. Mindenesetre húsvétkor nem is kellett, mert ez a nap volt az, amikor a legtöbb férfi rendesen elázott a nap végére.

Mi apámmal az utcai locsolást viszonylag gyorsan letudtuk, aztán biciklire ültünk (apám a nyeregbe, én a csomagtartóra), s nekivágtunk, hogy meglátogassuk a rokonokat. A város szélén laktunk, ahonnan minden messze volt. A Mező utcáról a Landler Jenőre vezetett az első utunk a másik nagyszülőkhöz, ott lakott anyám húga és öccse is még, onnan a Dobozira, apám nővéréhez, aztán a Tégláskertbe, apám bátyjához. Nekem ez a bicajozás remek kaland volt, bár a felnőttek társaságát hamar eluntam.

Mit is tehet egy gyerek? Eszik tortát, mákos meg lekváros süteményt, és aztán szeretne menni, de az nem úgy van, mert a felnőttek meg szívesen beszélgetnek.

Felváltva ettem és unatkoztam tehát, s újra és újra megvizsgáltam, mit sikerült begyűjteni, hány piros tojást, hány csokisat, s mennyi forintot.

Az idő akkor is csak előre szaladt, hamar délutánba hajlott, kezdett ereszkedni a nap. Mi is hazakerekeztünk apámmal. Miután biztonságba helyeztem a zsákmányt, még egy jó nagyot rohangáltam a kertben. Aztán vacsoráztam valamit, nagyapám mesélt a legyőzhetetlen Toldiról, Háry Jánosról és Lófülű Jancsiról, aki legyőzte a sárkányt, és szépen belesüppedtem az álmok világába.

Ennyi volt a húsvét. Másnap a felnőttek dolgozni mentek, rám meg pont olyan szép nap virradt, mint máskor, mert gyereknek lenni hihetetlenül jó volt. De ez akkor nem tűnt fel, természetes volt. Ma meg már hiába nézegetek vissza, az emlékezet asztalán csak morzsák vannak. Azokból válogatok, s idézem magam elé a régi utcákat, a régi arcokat: mindazt, ami sosem lesz újra, de az enyém marad, míg a felejtés végleg el nem töröl mindent.

---

Címkék: Húsvét, Nyúl, Ünnep, Gyerek, Jegyzet, Vélemény

---