Mintha Janit látta volna elsuhanni a Piac utca kék ege alatt
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2018.11.01. 09:55 | Frissítve: 2018.11.04. 16:57
Debrecen – De ez nyilvánvalóan lehetetlen volt. Erzsike néni megszédült és lerogyott egy padra.
Erzsike néni elég jól tartja magát. Ha kérdezik, hogy van, azt mondja, korához képest tűrhetően. A lába ugyan gyakran fáj, néha a szíve is hasogat, de még mindig piacra jár, magára mos és főz, hetente kétszer porszívózik, vasárnap pedig elhívja magához a lányáékat ebédre. Pedig lassan hetvenöt lesz, ami nem kevés.
Háborús időben született, de azokra az évekre nem igazán emlékszik. Arra viszont már igen, amikor elvitték és összeverték az apját, és aztán meg elvették az egyetlen lovukat is. Szegények voltak, napról napra éltek.
Amikor októberben leverték a vörös csillagokat a Piac utcán, a testvére katonaként pont az osztrák határnál szolgált.
Az anyjuk azt mondta neki: fiam, ha tudsz, menj. Feri ment. Átszökött a zöld határon, hamarosan állást kapott, megismerkedett egy szép vörös lánnyal, feleségül vette, lett házuk Bécsben, kertjük Burgenlandban. Egész életében egy autógyárban dolgozott Feri, szerette a munkáját, megbecsülték. Jól öltözött, mindig divatosan, vasalt ingekben, tiszta cipőben járt. Nem dohányzott, alkoholt nagyon ritkán ivott, de minden este megevett egy almát. Még nyolcvan éves korában is saját kocsival járt, csak az utóbbi hónapokban kezdett el busszal járni, mert a térde egyre jobban fájt. A sok foci, mondta az unokáinak, amikor kérdezték, mi a baja.
Feri először valamikor a hetvenes évek elején jöhetett haza, Erzsikéék viszont a nyolcvanas évek közepéig nem kaptak útlevelet. Romániába mehettek volna, meg a csehekhez, de az nem érdekelte őket. Prága az semmi, mondta Jani, Erzsike férje, aki a vasútnál dolgozott, s ez azt jelentette, hogy kedvezményesen utazhattak.
Jani nem szerette a sört, de a bort meg a töményet sem. Inkább a kártyát, amiben nem volt túl szerencsés, meg a nőket, akik viszont bolondultak érte.
Volt valami Janiban, ami mágnesként vonzotta a kalauzlányokat és az irodistákat. Erről persze Erzsikének nem szólt, de az asszony rájött, hogy ez a Jani nem mindig az esti műszak miatt jön későn. Akkor nagy balhét csapott, röpültek a tányérok és poharak, meg elcsattant egy-két pofon is a konyhában, mire a gyerekek üvöltve rohantak elő a szobájukból éjszaka, hogy akkor most mi van, apu öli az anyut, vagy anyu az aput. Egy darabig hidegháborús hangulat uralkodott a lakásban és a Tóth-családban, aztán a kedélyek idővel lecsillapodtak. Minden olyan volt, mint azelőtt. Vagy majdnem olyan. A gyerekek továbbtanultak, Kisjani mérnök lett, Kiserzsi meg könyvtáros. Az egyik Dunaújvárosba költözött, a másik Miskolcra ment férjhez.
Az asszony nem sokkal az ezredforduló előtt maradt egyedül, amikor Jani harmadjára is infarktust kapott. Ez elég régen volt, de
Erzsike fejében meg sem fordult, hogy új életet kezdjen. Öreg vagyok én már ahhoz, mondta a gyerekeinek, pedig akkor még nem volt annyira az.
De elkezdett feketében járni és minden héten virágot vitt a temetőbe, mintha Jani tudná, hogy ott áll a sírkövénél, idővel pedig tényleg elszálltak felette az évek.
Kiserzsiék közben visszatértek Debrecenbe, s bár egészen közel költöztek az anyjukhoz, mégis keveset találkoztak vele, csak ritkán látogatták, mert ő is, a férje is állandóan túlóráztak.
Ilyen őszre, mint ez, egyikük sem emlékezett. Október utolsó napján olyan szikrázóan kék volt az ég, mint nyáron. De azért a fények tompábbak voltak, puhábbak, a levelek pedig sárgán, barnán, vörösen szállingóztak lefelé a fákról.
Ahogy Erzsike néni sétált hazafelé a Piac utcán, hirtelen mintha Janit látta volna elsuhanni a Simonffy sarkánál. Ez nyilvánvalóan lehetetlen volt, de Erzsike néni mégis megszédült, alig győzte kapkodni a levegőt. Még jó, hogy le tudott rogyni egy padra. Csak nézett maga elé és a szeme könnybe lábadt. Arra gondolt, mennyi minden történik az emberrel élete során. Jó is, rossz is. Jani nem volt hibátlan, de azért szerette, szerették egymást. Nem éltek rosszul, s kaphattak volna még pár közös évet, évtizedet, de nem úgy alakult.
Mit szólna Jani, ha látná a gyerekeket, az unokákat?
Nyilván örülne, hogy boldogulnak. S talán rég le is csillapodott volna, hetvenen túl nem a kártyán meg a szoknyákon kell már egy férfiember eszének járnia. Gyakran elkísérné Erzsike nénit a piacra, fogná a kezét, mikor buszra szállnak, esténként pedig megkérdezné, mielőtt lekapcsolja a villanyt, hogy hozzon-e egy pohár vizet.
Erzsike néni üldögélt még egy darabig, aztán lassan felszedelőzködött, s elindult hazafelé, felette pedig változatlanul kéken ragyogott az őszi égbolt.
HOZZÁSZÓLÁSOK (1)
Gémesi Gábor
Nagyon szép írás. Szépírás. Gratulálok Miklós!