Mikor ébredsz önérzetre?
Szerző: Fekete Károly | info@dehir.hu Közzétéve: 2015.03.15. 08:00 | Frissítve: 2015.03.15. 08:04
Debrecen – Az 1848/49-es történelmi lecke üzenete egyszerűen, de erősítően szól hozzánk: érdemes szabadulni akarni! Fekete Károly református püspök írása.
Petőfi Sándor „A magyar nemzet” című versében a tőle megszokott módon szembesít a majdhogynem századoktól független magyar valósággal, amelyben együtt áll a büszke dicsekvés, hiszen így ujjong:
„Járjatok be minden földet,/ Melyet Isten megteremtett / S nem akadtok bizonyára,/ A magyar nemzet párjára. / Vajjon mit kell véle tenni, / Szánni kell-e vagy megvetni? / Ha a föld Isten kalapja, / Hazánk a bokréta rajta!”
De az ujjongó sorokat mégis a tehetetlen bosszankodás zárja:
„Oh hazám, mikor fogsz ismét / Tenni egy sugárt, egy kis fényt / Megrozsdásodott nevedre? / Mikor ébredsz önérzetre?”
Petőfi Sándor sorainak igazsága és március 15-i nemzeti ünnepünk szembesítő ereje ugyanarra a kérdésre van kihegyezve, aminek kikerülhetetlen kérdőjelétől nehéz szabadulni: Mikor ébredsz önérzetre?
Bizony ízlelgetnünk és kérdezgetnünk kell a szavakat: valóban nem akadni a magyar nemzet párjára? Bizony, mára elfonnyadt a bokrétája, elhalványodtak a jelzők és kiüresedtek a pátosztól lelkesült szavak, mert éppen magyarságtudatunkban és szabadságfelfogásunkban vannak bőséges fogyatkozásaink. Nevünk és önérzetünk „rozsdarétegei” nem vékonyodtak, sőt gyarapodtak.
Mint ilyen híjával talált, kései utódoknak szükségünk van arra, hogy ne csak a lánglelkű Petőfiig, vagy „a magyarok Mózesé”-nek nevezett Kossuth emlékéig, s ne csak a neves és névtelen szabadsághősökig nézzünk vissza, hanem egy kicsit nézzünk magunkba.
A jelen megsokasodott mélypontjai, a múlt kétségbeesett küzdelmei, a holnap zsákutcákat ígérő kilátásai miatt megszaporodott a lehorgasztott fejjel járó emberek száma, akiknek még Petőfi hangja sem elég válaszra késztető, mozdulásra ösztökélő, mert számukra nem kérdés a „mikor”, nem érdekes az „ébredés”, és ki emlékszik már az „önérzetre”...?
Pedig a megválaszolatlan kérdés van, létezik, válaszra vár, éspedig egészen sajátosan tevődik fel a közösségnek és azt alkotó egyéneknek: „Mikor ébredsz önérzetre?”
A világtörténelem szerteágazó szálait fel lehet fűzni két nagy élethelyzet egymást követő sorára: a szolgaságba taszítottság és a szabadságvágy fellángolásának dialektikájára. A reformkori magyar polgárnak és a ma élő honfitársnak is ott csillanhat fel a szeme, ahol a háttérbe szorítottságból, a leverettetésből, a kisemmizettségből, az elhallgattatásból eljön az átfordulás a felemeltetésbe, a győzelembe, az ember-számba vételbe. A korszakváltásokban, az élethelyzet-váltásokban is az előtt a nagy kérdés előtt állunk: marad-e a belenyugvás, a belekövülés a sokváltozatú, testreszabott szolgaságba vagy van-e ereje fellángolni a szabadulni akarás vágyának.
Az 1848/49-es történelmi lecke üzenete egyszerűen, de erősítően szól hozzánk: érdemes szabadulni akarni!
A régmúltban és a közelmúltban történt változatos elnémulások és elnémíttatások miatt joggal emelkedik ki 1848/49, a kiáltások és felszólalások, illetve a kiáltványok és nyilatkozatok kora, amikor megtört az össznépi némaság és fellazult a megfélemlítés. Mintha csak ennek az illusztrálására íródtak volna a debreceni Kollégium Oratóriumában Jókai 1849-es emléksorai a szónokló Kossuthról: „A legelső ülésen, mely e teremben tartatott, egy halvány, roskatag férfi ment fel a szószékre. A terem tömve volt. Mindenki ránézett, a sóhajtást meg lehete hallani, oly csend volt mindenütt. A halvány, roskatag férfi beszélni kezde, rettenetes szava betölté a termet és a teremben levők lelkeit, és mentül tovább beszélt, szava annál mennydörgőbb lett, s midőn beszédét bevégezte, nem volt halvány, nem volt roskatag többé, arca lángolt, és termete vadul kiegyenesedett. A karzatok dörgő éljenzéssel fogadák szavait...”
Engedjük ezen az ünnepnapon, hogy a külső szabadság ― önmagában nem sokat érő ― lehetőségei mellett teremtődjenek meg a szabadság belső feltételei, hogy áthassák egyéni és közösségi magatartásformánkat. Ne feledjük: érdemes szabadulni akarni!
Fekete Károly, a Tiszántúli Református Egyházkerület püspöke
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)