Miért nem szeretnek énekelni a debreceni diákok?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2013.05.05. 09:02 | Frissítve: 2013.05.06. 08:58
Debrecen – Kodály országában a hideg rázza a kamaszokat az iskolai énekléstől. Mick Jagger vagy Lady Gaga utat törhetne Mozart operái felé? Jegyzet.
A címben szereplő kérdésre csak látszólag könnyű megtalálni a választ. Elsőre nem is egyértelmű, hogy így van-e. A debreceni gyerekek például ovis korukban imádnak énekelni. Dúdolgatnak, dalolgatnak, szeretik a zenét és az éneklést. Ez a folyamat nem változik még akkor sem, amikor iskolába kerülnek, s alsósok lesznek. Az éneklés hozzátartozik a hétköznapjaikhoz, s akár torna- vagy rajzórán is szívesen dalra fakadnak. Ehhez persze olyan pedagógusok kellenek, akik nem csupán szeretik a zenét, de úgy is gondolják, hogy ahol lehet, ott összekötnek (csak) látszólag különböző területeket, hiszen a rajz és a zene azért nincsenek olyan messze egymástól.
Aztán a gyerek felsős lesz, kamasz, s hirtelen mintha elvágták volna, már nem csak az olvasással lesz gondja, hanem a zenével is. A többség hirtelen elkezdi ezt is, azt is utálni. Kodály országában a hideg rázza az átlag felsőst és középiskolást az énekórától. Mintha az dráma, tragédia lenne. Valójában meglehet, hogy az is. Talán a módszerekkel lehet a gond, talán a pedagógusokkal is, de az sem kizárt, hogy a környezeti tényezők miatt kezdik el utálni a gyerekek az éneklést. Mondjuk úgy: a család miatt. Aki tanult zenét, járt különórára hegedülni, zongorázni, furulyázni, az tudja, hogy van értelme a Kodály-módszernek, nem oktalanság szolmizálni, és az sem ördögtől való, hogy egy hang lehet C, D, vagy dó és ré is egyszerre. Aki azonban nem született zenei tehetségnek, az mindezt felesleges kínlódásnak gondolhatja. Eleve: otthon talán sohasem hallgat a család komolyzenét vagy népzenét. Diszkót, rockot, popot igen. Vagy telefont. De az más téma. S így aztán a gyerek ahelyett, hogy az iskolában zenét hallgatna, magolhatja a nagy zeneszerzők életét, vagy küzdhet a kottafejekkel, netán a kézjelekkel. S mindehhez énekelni nem tud, nem akar, nem szeretne. S ha ez a sok nem-szeretem összeadódik, és jönnek a durva osztályzatok (készségtárgyról van szó, ahol nem gyalázatosan rossznak számít a hármas és kettes), a diák pedig nem csak az énekórát kezdi meggyűlölni, de magát a zenét is. S ha már itt tartunk: azért attól se tekintsünk el, hogy a kamaszodó, mutáló hangú fiúk és lányok nem biztos, hogy szívesen szerepelnek az osztályközösség előtt, nem biztos, hogy boldogok a ténytől, miszerint a haveri kör előtt dadoghatnak kottát böngészve, dó-ré-mizhetnek kézjelekkel kínlódva. Lehet ezt erőltetni, de az ének csak nem olyan, mint a matematika vagy a történelem. Azaz: jó, ha nem veszíti el a realitásérzését sem az, aki tantervet készít, sem az, aki tanít.
Erre mondja azt egy régi jó barátom, aki ma nagy dzsesszrajongó, de bármit szeret, ami jó és igényes zene, hogy minden ott dől el, ki áll a tábla előtt. Az ő énektanára egy furcsa, laza fickó volt. Az első órán megkérdezte az osztályt, szeretnek-e énekelni. Nem, jött a válasz kórusban. Rendben, mondta erre, akkor zenét hallgatunk. Leült a zongorához, és eljátszott néhány LGT-dalt. Aztán megkérdezte, ki szeretne beszállni egy iskolai zenekarba. Mert kellene dobos, basszusgitáros is. Természetesen tömegével jöttek a vállalkozók, s pár hét múlva már szinte a koncertet lehetett tervezgetni. Meg arról beszélni, miért jó például operát hallgatni. Aki abba az osztályba járt, az nem lett beoltva zene ellen, nosztalgiázik zenerajongó barátom, milyen jó énekóráik voltak nekik annak idején.
Mi kellene tehát az ének-zene megszerettetéséhez? Szinte semmi. Mondjuk zene igen. Meg olyan követelmények, amelyek nem idegenek a korosztálytól. Olyan tanáregyéniségek, akik követendő példát és járható utat mutatnak. Ha igaz, amit a mostani pedagógusok mondanak, miszerint magasabb számban lesznek jelen az énekórák az alsós diákok órarendjében, az még nem lesz garancia semmire. Ha továbbra is teljesítményről és teljesítménykényszerről lesz szó egy készségtárgy esetében, akkor jó esély lesz rá, hogy továbbra is utálni fogják a diákok az éneklést és a zenét. Ahogy a hetvenes években Halász Jutka és barátai felismerték, hogy olyan zenét kell játszani a gyerekeknek, amit azok szívesen hallgatnak, fel kellene ismerni azt is, hogy ma is van olyan zene, amiért rajonganak a gyerekek. Innen is el lehetne indulni. Nem kellene kizárni Lady Gagát vagy Selena Gomezt, a Rolling Stonest vagy a Muse-t sem az énekóráról. Lehet ugyanis, hogy innen, s általuk egyenesebb út vezethetne a zene szeretetéhez, s oda, hogy idővel Mozart vagy Bach muzsikájának hallgatása örömet okozzon a diákoknak, szemben azzal, mintha újra és újra a Péter és a farkast játszanák le a gyerekeknek. Ami ma már olyan idegenül csenghet, mint Móra egyik-másik – egyébként megható és szép – története.
Más kérdés, hogy a zene jól kombinálható egyéb tárgyakkal. Több gyakorló pedagógus állítja, mennyire imádják a gyerekek, ha rajzórán – miközben festegetnek – énekelhetnek vagy zenét hallgathatnak. Viszont nem törvényszerű, hogy az énekórák számának emelkedése önmagában meghozza a kívánt hatást. Pláne, ha ez a gyerekek által egyébként kedvelt természettudományos tárgyak rovására történik. Ha több lesz az énekóra, kevesebb a környezetismeret, ebből mellékesen aligha következik majd az, hogy több diák tanuljon tovább például biológia- vagy fizikaszakon. Pedig ez utóbbiból határozottan hiány mutatkozik.
Mindenesetre itt a május, a ballagások, a szerenádok ideje, amikor könnyedén – akár nyitott ablaknál, az otthoni fotelben ülve is – meggyőződhetünk arról, szeretnek-e, illetve tudnak-e énekelni a debreceni diákok. Ilyenkor azok a fiatalok is felkerekednek, akik nem a zene bűvöletében élik napjaikat, s dalra fakadnak. Több-kevesebb sikerrel. Lehetünk ugyanis megengedőek, de a fiatalok éneke alapvetően nem azt üzeni manapság, hogy Kodály országában a zene mindenkié.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)