Miért is ne ordítsuk le a bolti eladók fejét decemberben?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2013.12.21. 11:54 | Frissítve: 2013.12.22. 10:41
Debrecen – Türelmesek vagyunk, mint az atomóra. Nem szándékunk csontig alázni a pénztárost. De azért néha mégis rémálomnak érezzük a vásárlást karácsony előtt. Jegyzet.
Normális ember nem piszkálja, nem zaklatja, nem alázza csontig a bolti eladókat. Igaz ugyan, hogy az üzletben (papírforma szerint) minden a vevőről szól, de aki maga is dolgozik valahol, az tudja, az eladó is ember. Abból van, gyárilag. S megesik, hogy a dolgozó ember megfárad egy kicsit, és már nem bír száz százalékon üzemelni. Mert nem gép. S arról, hogy van (hogy nincs?) megfizetve, ne is beszéljünk. Ez talán elég ok arra, hogy ne rúgjunk bele az eladóba. Vagy ne ordítsuk le a pénztáros fejét. Legfőképpen pedig vegyünk vissza tempóból, a hangerőből és ne alázzunk meg senkit azon az alapon, hogy mi vagyunk a vevők. Szóval próbáljunk abból az alaphelyzetből kiindulni, amikor ott rostokolunk a pénztár előtti sorban, s támasztjuk a kocsit este nyolc előtt pár perccel, hogy valószínűleg a pénztáros is annyira fáradt, mit mi. Egy fáradt ember meg ne élvezkedjen úgy, hogy belerúg egy másik fáradt emberbe.
Gumicsizma a köbön
Ez persze nem jelenti azt, hogy ettől kezdve minden csak a békéről, meg a szeretetről fog szólni a boltokban is. Mert igaz, hogy türelmesek vagyunk, mint az atomóra, de azért nem fogunk mindig mindenkivel összeborulni vásárlás közben.
Például amikor gumicsizmát keresünk (ami nem azért kell, mert parasztok volnánk...), harapni fogunk. Nem a harapás kedvéért. Hanem mert úgy érezzük, költenénk a pénzünket, de egy picike segítség nem ártana. Alaphelyzet: belépünk az ajtón. Rögtön ott a pénztár. Előtte polc, rajta nagyjából nyolc pár csizma. Összesen ennyi van? Nézzük fejvakarva. Nyolc pár csizma, négy színben, hát ez nem valami fényes választék. Teszünk egy próbát, megkérdezzük: ebből, csókolom, nincs más méretben is? Az van, ami ki van téve, érkezik a gyors válasz. Sajnálkozunk. A keresett méretből van ugyan egy példány, de az elég rettenetesen néz ki. Bár az idő sürget, azért úgy vagyunk vele, ha már itt vagyunk, csak teszünk a nagy hodályban egy kört. S milyen jó, hogy szétnézünk. Van vagy fél falnyi gumicsizma. Még több szín, még több fazon, és persze méret mindenből. Adrenalin és vérnyomás fel, csizma a kézbe, irány a pénztár! Fizetünk, s megjegyezzük, hogy nem jártunk volna jól, ha hiszünk a kedves eladónak, miszerint nincs több, csak ennyi, mikor ott van egy nagyobb rakomány. A kritikára érkező (némi arcpír feltűnését követő) válasz nem udvariatlan, de nem is kielégítő. Ugyanis az nem válasz, hogy a kedves eladó nem tudta, hogy mi még nem néztünk szét. Pont, ne ragozzuk tovább. Végül is nem muszáj eladni, még ha volna is kereslet...
Esemény előtti szesz
Másik hely, másnap. Szeszt nézünk, esemény előttre. Ajándékba. Nem olyat, ami a torkot olajozza, hanem azt a fajtát, amit a férfiak a képükre kennek. A gyakorlott borotválkozók tudják, van az after shave, amit esemény után kenünk az arcunkra. A még gyakorlottabbak azt is tudják, hogy van, amit előtte. Az viszont nem after, hanem pre shave. Hosszas keresgélés után a jó nevű üzletben találunk egyet. Nézzük, van-e rajta bármi is magyarul. Van, hogy ezt borotválkozás előtt kell használni. Ez viszont kevés, mert a célszemély, akinek szánjuk, még fiatal, még csak kezdő a borotválkozás világában, és mivel villanyborotvát használ, olyat kellene találni, ami ahhoz való. Meg is kérdezzük hát az egyik közelben rakodó hölgyet, aki közli, ez bizony borotválkozás előtti. Előtti, ezt korrekt módon hangsúlyozza. De már a kérdést, hogy villany, vagy hagyományos borotvához szánták-e, mintha nem akarná érteni. Előtti, ismétli a lényeget. De mi már túl vagyunk ezen. Tudjuk, mondjuk, s nem tágítunk, szeretnénk azt is tudni, melyik típushoz szánták. Vagyis, vegyük-e meg vagy sem. Kitartásunkat látva a hölgy telefonos segítséget kér. Miközben elindulunk közelgő munkatársa meg a polcok felé, még hallatszik, ahogy nem gyengén lesajnáló hangsúllyal odaveti a mellette álló, másik kolléganőjének, „micsoda luxuspasik vannak”. Felmerül a lehetőség, hogy odamenjünk hozzá leordítani a fejét, mert ez mégiscsak a taplóság kategóriájába tartozik, de végül hagyjuk, este 8 körül az ember nem boldog, ha dolgoznia kell. Azért csöndesen megjegyezzük: egy olyan üzletben, ahol 30 meg 40 ezer forintos parfümök is vannak, nem extrém elvárás, hogy egy eladó tudja, mi micsoda. Legalább az eladó, ha már a magunkfajta luxuspasik csak azt tudják, hogy szeretnék költeni a pénzüket.
Következtetés
A szabályok, meg a mese törvényei szerint most következhetne a harmadik hasonló sztori arról, hogy bár karácsony előtt vagyunk, néha szeretnénk leordítani az eladók fejét. De nem tesszük, pont, mert karácsony felé közeledünk, s mert ők is emberek, meg mi is azok vagyunk. Maradjunk tehát ennyiben. Meg annyiban, hogy ahol egyszer nagyon rossz tapasztalatot szereztünk, oda ritkábban fogunk menni. Mert ez meg a mi döntésünkön múlik. S nyilván így vannak ezzel mások is. Mert a márkanévnél, a brandnél is többet számít, mi van akkor, ha bemegyünk egy üzletbe. (Azaz: "shoppingolunk" egy jót, vagy kibújik belőlünk az állat, mert kihozzák...)
Azért van pozitív példa is. Ott állunk a sorban, és a pénztáros, aki épp az előttünk állótól vette át a pénzt, ahogy elkezdi árucikkeinket tologatni, hirtelen felkapja a fejét, és azt mondja: jó napot kívánok, elnézést, hogy még csak most fogadom a köszönésüket, de nagyon belemerültem a számolásba az előbb. S amikor távozunk, szívélyesen köszöni a vásárlást, majd szép napot kíván. S ettől tényleg jobb lesz a napunk. Mert úgy éreztük magunkat, mint a régi kisboltokban, ahol a vevő is, meg az eladó is képes volt emberi arcot mutatni.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)