Mi történt a márciusi ifjak örökségével?
Szerző: Pallai László | info@dehir.hu Közzétéve: 2013.03.15. 17:43 | Frissítve: 2013.03.16. 15:34
Debrecen – Milyen az ünnep régi és mai arca? Van-e közös nevező nemzeti céljainkban és hagyományainkhoz való viszonyulásunkban? Pallai László történész írása.
A könyveknek megvan a maguk sorsa”– mondták egykoron az örökéletűnek tűnő igazságot. Igaz ez az ünnepekre is. Régiónkban és különösen Magyarországon többszörösen is helytálló ez a megállapítás. 1848 március idusa óta eltelt több mint másfél évszázad alatt számos rendszerváltás, kormányváltozás, elvetélt forradalom, újrakezdési kísérletek rajzolták át hazánk politikai térképét. A különböző politikai berendezkedéseket önmagában is jellemezte, ideológiáját reprezentálta a márciusi forradalmi eseményekhez való viszonya. 1848-49 lelkes napjainak emléke, a forradalom lendülete, majd a reményteljesen induló, de a külső erő miatt elbukó szabadságharc emléke mély nyomot hagyott a magyar közgondolkodásban. Nemcsak a népi hagyományban való továbbélésére gondolhatunk, a Kossuth-kultuszra és más motívumokra. Szemléletes lehet az a képzeletbeli szituáció, hogy bárhol a világban március 15-én kokárdát viselő emberrel találkozunk, egyazon közösség tagjának érezzük magunkat, közös történelmi emlékezetünk van, függetlenül attól, hogy talán korábban sohase ismertük egymást.
Március 15.-ének van egy sajátos ereje, mozgósító, közösségformáló képessége, mely a korábbi évtizedekben a politika számára kényelmetlen, elutasítandó volt. Kétségtelen, hogy a márciusi ifjak közösen az egyetemistákkal és a pesti polgárokkal – közöttük nagy arányban német származásúakkal – nagyot fordítottak a történelem kerekén. Meghatározó szerepük volt abban, hogy a pozsonyi országgyűlésen nagy lendületet vett a jogalkotói munka és ennek eredményekén megszületettek az áprilisi törvények, mely hosszú évtizedek küzdelmeinek eredményeit összegezte. Március 15-e megkerülhetetlenségéhez, „tisztaságához” hozzá járult az a szerencsés körülmény is, hogy eredményeiket vértelen küzdelemben vívták ki. A kormányzat számos körülmény miatt kénytelen volt engedni, időt nyerni. Maguk az akkori események – a nyomda lefoglalása, a sajtószabadság kinyilvánítása, programadás, fogolyszabadítás stb. – a későbbi progresszív, nemzeti szempontból is elkötelezett megmozdulások egyfajta programjává, forgatókönyvéjévé vált.
A politikai pártok, szervezetek megemlékezésein, rendezvényein gyakran hallhatjuk azt a sematikusnak tűnő megállapítást, hogy a 12 pont, a márciusi ifjak öröksége ma is aktuális. Az akkori törekvések egyszerre kívánták megvalósítani a reformkor „haza és haladás” jelszavában összegzett célokat. Tragikus módon mind régiónkban, mind Magyarországban a „haladás” korszelleme és a „haza” ügye gyakran konfrontálódott egymással, de amikor nemcsak a jelszavakban, hanem a célokban is az „és”-re helyeződött a hangsúly, az soha nem látott erőt felszabadítva mozgatta meg a magyar társadalmat és tette nemzeti emlékezetünk kiirthatatlan elemévé. Pedig voltak erre is törekvések. A márciusi ifjak forradalmi fellépése óta eltelt időben a különböző politikai rendszerek viszonya nagyon ellentmondásos volt az ünnephez. Volt törekvés az átformálásra, mellőzésre, elfeledésre. A kollektív emlékezetből azonban kitörölni nem lehetett. Különösen akkor bújt elő a háttérbeszorítás homályából, amikor a „haza” és/vagy a „haladás” ügye nagy veszélybe került. Így szolgálta a rá való hivatkozás a nemzeti függetlenségi hagyomány megfogalmazását a második világháború alatt, de 1956 eszmei előkészítésében is fontos szerepet játszott a rá való emlékezés. A rendszerváltozás előtt a Kádár-rendszer egyre nyíltabb kritikáját jelentette március 15-e igaz szellemiségéhez való visszatérés és megszabadítása attól a hamis és valótlan politikai ideológiától, mely a tanács kormány március 21-i hatalomra kerülésével és a szocialista rendszer első számú ünnepeként tisztelt április 4-vel kívánta egy történelmi folyamatba foglalni. A magyar társadalom számára akkor is erőltetettnek tűntek ezek a párhuzamok.
Március 15-e nemzet és közösségformáló erejét elsősorban a határon túli magyarok március 15-hez való viszonyában látjuk igazán. Számukra sosem volt egyszerűen pusztán ünnep, hanem a magyar nemzethez való tartozás valóságos kifejezése. Az elmúlt évtizedekben és napjainkban is ezért kíséri gyanakvás a szomszédos országokban az ottani magyarság megemlékezési vágyát.
Joggal felmerülhet a kérdés, hogy napjainkra március 15-e visszanyerte-e régi arcát. Milyenné vált mára emlékezete? A politikusok felismerték március 15-e erejét, mozgósító szellemét. A politikai paletta minden szereplője úgy emlékezik, úgy hivatkozik a márciusi ifjak tetteire, a 12 pontra, hogy politikai törekvéseikben, céljaikban semmiben sem értenek egyet. Tragikus módon nemcsak alapvető nemzeti céljainkban, hanem ünnepeikben, történelmi múltunkban, hagyományainkhoz való viszonyulásunkban sincs minimális konszenzus. Közös emlékezésre, hagyománytiszteletre, nemzeti közmegegyezés kialakítására nem sok esély mutatkozik. Ha a politikusok a március 15-e mondanivalójára, a márciusi ifjak üzenetére hivatkoznak, különösebb felkészülés nélkül is pusztán elegendő a 12 pont bevezető sorait idézni: „kiván a magyar nemzet. Legyen béke, szabadság és egyetértés!”
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)