Mi történik a gyerekekkel, mielőtt felnőttek lesznek?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2015.04.06. 16:12 | Frissítve: 2015.04.07. 09:37
Debrecen – A kisgyerek még elégedett a világgal, a serdülőkor azonban durva változásokat hoz. Rosszabbak a mai kamaszok, mint a régiek? Jegyzet.
Van ez a fotó a kislánnyal meg a kutyával. Csodálatos. tényleg szívderítő jelenetet örökített meg fényképész kollégánk. A debreceni Nagyerdőben találkozott a gyerek meg a lelkesen mosolygó négylábú, és a kislány azt mondta, szeretne egy kutyás képet. A kutya gazdája rábólintott, a kutya pedig szintén boldogan asszisztált a fotózáshoz. A kép nagyon jól sikerült, valami magával ragadó harmónia, valami végtelen vidámság, időtlen idill árad belőle. Az a fajta béke, nyugalom, boldogság, ami a gyerekeket ebben az életkorban alapból kell, hogy jellemezze. (Legalábbis normál üzemmódban, természetes körülmények között.)
A gyerekek ilyenkor még küldetésük elején tartanak. Szeretik a világot és őket is szereti a világ. Szívesen rajzolnak és énekelnek, nincs ellenükre a szaladgálás vagy hintázás sem. Ha oviba járnak, még lelkesen alszanak délutánonként. Ha kisiskolások, jószerével minden tantárgy kedvükre való: szeretik a számtant, az írást, olvasást, a környezetet is. De annak is örülnek, ha meglátogatják a nagymamát vagy találkozhatnak a szomszéd gyerekkel a játszótéren. Vannak kedvenc könyveik is, mert olvasni minden gyerek szeret! Általában azt a ruhát veszik fel, amit anya kikészít, és ha apa azt mondja, van-e kedvük elkísérni őt a boltba, szívesen vele tartanak.
Ez az idilli állapot természetesen nem tart örökké. Mindig minden változik, a gyerekek is. Mire a lelkes, tanulmányi versenyekre és közösségi munkára is rávehető fiúk-lányok felsőbe mennek, és hetedikesek-nyolcadikosak lesznek, mintha kicserélték volna őket. Elsőre könnyen a kamaszkor számlára írhatjuk a változásokat, hiszen a serdülés sok mindent magával hoz, több méternyi polcot tele lehet rakni az erről szóló könyvekkel. De manapság ennél talán valamivel többről van szó. Az, hogy a mai gyerekek is „megbolondulnak” egy kicsit, ahogy Karinthy vagy Molnár Ferenc, a Tanár úr kérem, vagy a Pál utcai fiúk srácai is, ez normális is az egyik szinten. De néha a változás mintha túlzottan is végletes lenne – s talán nem is természetes mértékben zuhanna ránk, mindannyiunkra: szülőkre, gyerekekre, felnőttekre.
Túl gyorsan távolodnak hajdani önmaguktól? Túl gyorsan szakadnak el az anyától meg az apától, túl gyorsan felejtik el a szülők normáit? Túl hamar beintenek az iskolának, és túl gyorsan szeretnének önálló, felnőtt életet élni? Mindez akár logikus is lehetne. De míg az egyik oldalon ott a serdülőkor szabadsága és szabadossága, a másik oldalról mintha eltűnnének a kerítések. Részben mi magunk döntjük ki az oszlopokat, és tekerjük fel a hálót, ami mégis egyfajta rend keretei között tartaná az életüket. Azt mondjuk ugyanis, a gyerek is ember, a gyereknek is vannak jogai – csakhogy a kötelességek egyre kisebb hangsúlyt kapnak. Holott míg két-három évtizede nyugodtan el lehetett hülyéskedni a középiskolai éveket, manapság aki az elején lemarad, az behozhatatlan hátrányba fog kerülni.
Alsós pedagógusok mesélik, szívszorító számukra, amikor látják, ahogy a hajdani jó tanulók hogyan kerülnek felsőben lejtőre. Nem tanulnak, rossz társaságba keverednek, és gyakran a legminimálisabb szülői támogatást sem kapják meg, a szülők ugyanis nem érnek rá velük foglalkozni. Például azért, mert iszonyatosan sokat dolgoznak. Hétfőtől vasárnapig, reggeltől estig. Esetleg az egyikük külföldön melózik. Vagy válnak. Alkoholisták. (Esetleg a legrosszabb esetben eleve nem is érdekelte őket a gyerek különösebben sohasem.) Ráadásul egy-egy osztályon belül is óriási különbségek vannak a gyerekek között is. Az egyiket 20 milliós kocsiból teszik ki a suli előtt, a másiknak buszbérlete sincsen, mert anyu is, apu is munkanélküli. A gyerek pedig nem biztos, hogy érti, mitől van ez így.
A tanár csak jó tanára lehet a diáknak, de apja-anyja helyébe nem léphet. Pláne, mert őt is várják otthon, és megesik, hogy a saját gyereke szülői értekezletére azért nem tud elmenni soha, mert ugyanabban az időben ő meg más gyerekek szüleinek tart értekezletet...
Másrészt az is érdekes, amit kamaszoktól hallottunk, akik úgy látják: túl sok mindent kell tanulniuk az iskolában, és túl sok olyasmit, aminek semmi köze nincs az élethez. S még csak azt sem érezhetik, hogy ettől majd műveltebbek lesznek. Ezek egy része helyett (és nem pluszban!) szívesebben vennének olyan foglalkozásokat, melyek a szociális érzéküket fejlesztenék. Aminek az is a lényege lehetne, hogy nem csupán az egyéni, hanem a közösségi teljesítmény – az én mellett a mi – is előtérbe kerülhetne.
Tudjuk, az idősebbek mindig is hajlamosak voltak kicsit úgy előadni a dolgokat, hogy régen minden szép és jó volt, most meg minden iszonyatos és borzalmas, de ennél a kérdés összetettebb. A mai gyerekeknek ugyanis ott van a virtuális valóság is. Nem csak az iskolában és otthon kell helytállniuk, de meg kell felelniük az online világnak is. Jelen vannak a közösségi oldalakon, mobiltelefonjuk segítségével gyakorlatilag állandóan elérhetők, végtelen beszélgetéseket folytatnak olyan ismerősökkel, akikkel egymástól akár másfél méterre is ülhetnek, de olyanokkal is, akikkel talán soha nem is találkoztak a valóságban. Az internet, a facebook, a google, a millió tévécsatorna jóvoltából kitágult számukra a világ, hosszabb lett a nappal és rövidebb az éjszaka, sokkal több minden lekötheti (és elvonhatja) a figyelmüket. Annyi egyéniségük lehet, amennyit csak akarnak. Annyi ismerősük, amit mi elképzelni sem tudunk. Életük azonban csak egy van. Amit könnyű elrontani.
Tudunk ezen segíteni? Vagy ilyesmi már a mi időnkbe sem fér bele?
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)