Ki mondja meg, mit játsszanak a debreceni színházban?
Szerző: Szénási Miklós | szenasi.miklos@dehir.hu Közzétéve: 2013.01.23. 08:37 | Frissítve: 2013.01.23. 18:45
Debrecen – Jól hangzik, hogy mondja el a debreceni néző, milyen színházat szeretne, de ha komolyan vennénk a politikusok felvetését, az oltári káoszhoz vezetne. Különben is: ki ért jobban a színházhoz? A politikus, a boltos, a könyvtáros – vagy inkább a szakmabeliek? Jegyzet.
Nyílt vitát, helyi konzultációt kezdeményezne a DISZ két képviselője, Varga Zoltán és Dobrossy István arról, milyen színházat szeretne a debreceni közönség. Mivel a színház közpénzekből működik, mondják. S úgy gondolják, szóljon bele a néző, mit akar látni, mivel szerintük a "Vidnyánszkyi Attila" (valójában Vidnyánszky Attila!) nevével jelzett színház sok nézőt eltántorított Debrecenben.
Elsőre nem tűnik ördögtől valónak a felvetés, milyen jó ötlet is az, hogy szóljunk bele mi, nézők, milyen legyen a színház. Mit és kik játsszanak, esetleg hogyan. Vagy mit ne. Ám ha jobban megnézzük, ezer sebből vérzik ez a gondolat. Mert a világ nem így működik. Akkor sem, ha közpénzekről van szó. A demokráciának nem az a lényege, hogy mindenki, mindenbe beleszólhat, kedve, hangereje, ideje és saját ambíciói szerint, direkt módon, mintegy bekönyökölve az ablakon. Nem tódulnak be a szurkolók a Loki irodáiba, mikor igazolási szezon van, hogy mégiscsak Debrecen csapata ez, és majd ők megmondják, kiket és mennyiért hozzanak ide. Nem kezdenek parázs vitát a virágkarnevál hívei sem, hogy akkor most inkább az olasz zászlóforgatók jöjjenek, vagy a török hastáncosnők. Vagy kit szeretnének a dzsessznapokon hallani. Mondjuk zongoristákat ne hozzunk ide, mert ők olyan gyorsan játszanak, helyettük inkább valami szolidabb-szelídebb zene legyen. Még az sem baj, ha nem dzsessz. Jöjjön inkább Takács Nikolas meg Tolvai Reni. Ők még olyan helyesek is, nem?
Operett – vagy?
Nyilván a közönséget nem kell, nem szabad lebecsülni, és természetesen számít, hogy mit gondol a néző a színházról. De ezt a néző tudja is jelezni. Rögtön azzal, hogy vesz-e bérletet, vagy sem. Másodsorban pedig a kezével szavaz. Pirosra veri-e egy-egy premier végén a tenyerét, vagy rohan a ruhatárba.
Lehet arról is beszélni, hogyan változik a nézők száma. Az természetes, hogy mindig is voltak lemorzsolódó, meg voltak új nézők. Olyan nincs, ami mindenkinek egyöntetűen tetszik. Aki az operettért él-hal, az nem feltétlenül lesz a költői színház híve. S aki Madách, Gogol, Shakespeare, Medvegyev, Tamási Áron, Borbély Szilárd vagy Puccini miatt vesz jegyet, az meg lehet, hogy beleborzong abba, ha felcsendülnek a Csárdáskirálynő dallamai. Lesz, aki kimenekül a Képzeletbeli operett előadásáról – miközben a darabot később telt ház előtt játsszák a debreceni színészek Párizsban. (Előadás után pedig autogramot osztanak a közönségnek, Kóti Árpád pedig alig tudja elhessegetni azt a kritikust, aki lelkesen bizonygatja neki, hogy szerinte ő az egyik legnagyobb színész, akit valaha látott.) Más meg azt mondja, minden alkalommal beül és megnézi a Fodrásznőt, mert az annyira jó.
Lehet, hogy ma jóval kevesebben mennek színházba, mint pár évtizede. De korábban nem volt ennyi tévécsatorna, internet, facebook, twitter, 3D mozi, blueskocsma, pub, plázakávézó, fesztivál, diszkó, slam poetry stb. Sem negyven, sem tíz éve nem úgy működött a világ, mint ma. Lehet a debreceni színház aranykoráról beszélni, de ha mi Latinovitsot emlegetjük, az unokáink meg majd Csikost vagy Trillt fogják. Egyébként pedig gyanítjuk azt is, hogy a nagy nosztalgiázás odáig már nem terjed senki esetében, hogy a körberajongott korábbi korszakok zakóit és autóit is visszasírnák, és Trabanttal meg Ladával szeretnének elgurulni a premierekre... Más igények, más elvárások mentén működött a kultúra mindig is. Régen is voltak nézők, akiknek tetszett a színház, a képzőművészet, a zene, a tévéműsor, és voltak, akiknek meg nem. A nézők már csak ilyenek. Van véleményük arról, amit látnak.
Az egyéni ízlés persze az az egyik oldal, a másik meg a szakmai megítélés. Ma valóban elmondható, hogy néhány éve jegyzi a kritika, a szakma a debreceni Csokonai Színházat. Nem feladata e cikknek felsorolni, hány előadással hány helyre és hány fesztiválra jutott el a társulat, de nagyjából ugyanolyan sikersztoriként kezelhető a Csokonai Színház ügye, mint a debreceni futball története.
Sör, kóla, pucér nő
Visszatérve a demokrácia működéséhez, meg a közpénzek felhasználásához: ha komolyan vennénk, amit a DISZ képviselői mondanak, akkor azt kellene kérnünk, felvetéseik alapján nyittassanak meg a városháza kapui. Mindenről közvetlen, direkt módon a polgárok döntsenek. Azok, akik itt élnek, akik éppen ráérnek, akiknek van kedvük hozzá. S képzeljük el, hogy akkor ennek az ötletnek a továbbgondolása nyomán besétálna a városháza nagytermébe egy beretvált tarkójú harcos, és lekeverne két nagy pofont a hozzá legközelebb álló képviselőknek, és kifejtené: nem kell ide színház, testvér, hanem inkább sok szex, pucér nők, meg rock and roll, mert a mi utcánkban inkább arra van igény. Vagy döntsék el a városlakók, kit szeretnének egy-egy iskola élére. Szavazzanak, kapjon-e buszbérletet ingyen minden debreceni, vagy családonként csak egy-egy járjon. Mert az nekünk jobb lenne. S akik elég hangosan kiabálnának, azoknak a szava jó messzire hallatszana. S végül olyan döntések születnének, amivel mindenki egyet érthetne. Folyhatna sör az Aranybika előtti szökőkútban, a vele szemben levőnél meg kóla, hogy a kiskorúak is boldogok legyenek. Mert ha ők nem is, a szüleik fizetnek adót, ők is hozzájárulnak a város működtetéséhez.
Ez így nyilván eléggé demagóg felvetésnek tűnik. Nyilván annak, mert az is. Visszatérve a színházhoz: igen, fontos, hogy jó színháza legyen a városnak. Fontos, hogy szeressék az emberek. De ezt megvalósítani a szakma feladata. Igazgatóké, rendezőké, színészeké. Akik ehhez nyilvánvalóan jobban értenek, mint a könyvtáros, a fűszeres, a cipész – vagy éppen a politikus. Ahogy a stadiont sem kalákában építik a debreceniek, hogy nekem van még két téglám otthon a garázsban, én meg hozok két liter elfekvő zománcfestéket, te meg olyan graffitiket írtál a falra annak idején, rajzold csak meg a terveket... Vagy a busz kormányát sem veszi ki senki a sofőr kezéből, hogy én meg traktorral szántok otthon, apám...
S bár jó a tömegekre hagyatkozni néha, azért azt ne feledjük el: attól, hogy százezreknek Zámbó Jimmy volt a király, a debreceni születésű muzsikus, Vásáry Tamás, a város díszpolgára összehasonlíthatatlanul nagyobb művész nála. De ezt talán a DISZ politikusai is sejtik.
HOZZÁSZÓLÁSOK (0)